Almási Károly szívműtéte remekül sikerült. Az orvosok biztatóan nyilatkoztak. Azt persze kifejtették, hogy a beteg életmódjának bizony meg kell változnia a felépülése után, hogy minél tovább lehessenek elkerülhetők a komplikációk, de azt is elmondták, hogy optimisták az életkilátásokat illetően.
A műtét utáni második napon a három Almási fiú megint ellátogatott a kórházba. Szokás szerint körbeülték a családfő betegágyát, és beszélgettek. Szerencsére ekkor már olyan állapotban volt az édesapjuk, hogy Ákos megkockáztathatott egy kissé szemrehányónak hangzó mondatot is:
– Nagyon nehéz helyzetbe hoztál minket, apa. Mármint azon a bizonyos napon, amikor behoztak téged a kórházba. Nem kevesebbet kértél tőlünk, mint azt, hogy hagyjunk magadra…
– Tudom, fiam, hogy nem volt könnyű teljesíteni a kérésemet – sóhajtott nagyot a családfő. – De ha elmondom, miért történt mindez, akkor talán megértitek… Azt nem tudom már megmondani, ébren voltam-e vagy aludtam, netán a két állapot határvidékén történt, esetleg az eszméletvesztésem idején. Jómagam afféle látomásszerű álomként éltem meg. Ahogy mondani szokták, leperegtek előttem életem filmjének legfontosabb jelenetei…, és aztán találkoztam az Úrral. A földi szavaink kevesek hozzá, hogy leírjam, mit éreztem. Nem láttam magam előtt semmiféle alakot, nem jelent meg semmilyen jól kivehető kép a lelki szemeim előtt, de azt határozottan éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Különös élmény volt. Akkor már nem volt olyan érzésem, hogy én egy földi porhüvely lakója lennék. Ez egyszerre volt végtelenül boldogító és szívfacsaróan ijesztő élmény…
És akkor egyszer csak beszédbe elegyedtem az Úrral. Könyörögtem hozzá, hogy ne vigyen még el innen, hiszen olyan sok dolgom lenne még ezen a világon. Itt a családom, itt vannak a gyerekeim, akik szeretnek, számítanak rám, és akiket még fel kell nevelnem. Fogadkoztam, hogy eztán még figyelmesebb és gondosabb leszek mind magammal szemben, mind a családom irányában, csak ne vegyen még magához…
Sokáig nem kaptam választ erre a belső imámra, de aztán az Úr rábólintott a kérésemre. Persze, ez is egy profán kifejezés, hiszen, mint említettem, semmiféle alakot nem láttam, sőt, semmilyen látás-élményem nem volt, vagy bármi olyasmi, amit evilági érzékszervekkel lehetne átélni. Mindenesetre azt világosan éreztem, hogy – a földi fogalmaink szerint – megmenekültem. Vagy inkább úgy mondanám: haladékot kaptam. Leírhatatlan szeretet és biztonságérzet töltött el…
Ha ezek után azt kérem tőletek, hogy maradjatok az ágyam mellett, mert engem most félteni kell, akkor a hitemet kellett volna megtagadnom. Hittem és tudtam, hogy nem kell még elköltöznöm erről a világról. Olyan ígéretet kaptam rá, amelynek az eredete egyszerűen megkérdőjelezhetetlen egy ember számára. Éreztem, hogy aggódtok, és féltitek apátokat, de számomra már világos volt, hogy még sokáig együtt lehetek veletek ezen a földön.
Akkor nem lett volna sem időm, sem erőm mindezt elmesélni és megmagyarázni. Ha bele is fogok, úgysem értettétek volna meg. De remélem, most már belátjátok, hogy nem tehettem másként. Nem kérhettem mást tőletek, mint amit kértem. Így adtam tanúbizonyságát a hitemnek. És ti jó fiúk módjára teljesítettétek is apátok kívánságát.
Az Almási fiúk könnyes szemmel hallgatták végig az elbeszélést, aztán pedig, hogy valamelyest oldódjon a hangulat, szóról szóra elmesélték mindazt, amit a főtéri ünneplés során láttak és hallottak. Egyre inkább felvillanyozódtak, s végül mér olyan lelkesen ecsetelték a történteket, mintha aznap este nem is az édesapjukért aggódó gyermekekként vettek volna részt az ünnepségen, hanem önfeledt szurkolókként.
Gergő vette észre leghamarabb, hogy az édesapjuk elaludt. Ekkor elengedték a kezét, megigazították a takaróját, aztán szép csöndben maguk mögött hagyták a kórtermet, s benne Almási Károlyt, aki mosollyal az arcán szenderült álomba.
Egy hét elteltével Almási Károlyt végre kiengedték a kórházból, és hazatérhetett az otthonába, a szerettei körébe. Julika, Dóri és Hugi egész nap takarítottak, a házat csinosítgatták, Gergő és Öcsi pedig színes rajzlapokból feliratot készített a bejárati ajtó fölé, amelyen ez állt: „Isten hozott újra itthon, Apa!”
A családfő kellően meg is hatódott ezen a kedves gesztuson. Jó darabig állt az ajtó előtt, s közben újra és újra kibetűzgette a feliratot.
Azon a péntek estén kitelepedett a kertbe a család. Színes lampionok égtek a kavicsos út mentén, a szalonnasütőben vidám tűz lobogott. Ákos a grillrács mellett állva nagy szakértelemmel forgatta a húsokat. A háziasszony a nagylányával a terítéket rendezgette a kerti asztalon, a többiek pedig körbeülték a tüzet, és hallgatták a fahasábok ropogását.
– Van egy olyan gyanúm, hogy a mai este az utolsók egyike, amikor tüzet rakhatunk – szólalt meg a családfő. – Ha így folytatódik a hőség, biztosan tűzgyújtási tilalmat fognak elrendelni a hatóságok.
– Szeretem a tüzet. Olyan jó érzés belebámulni – jegyezte meg Öcsi.
– Én is így vagyok vele, kisfiam – bólogatott az édesapja. – Nincs is jobb, mint amikor az ember egy ilyen szép nyári estén kiül a kertjébe, körbeveszik a szerettei, üldögél a tűz mellett, belebámul, és elgondolkodik a világ nagy dolgain… Szinte érzem, ahogy kisimulnak az idegeim, és végigárad bennem a nyugalom.
– Jut eszembe! Jött egy leveled a szerkesztőségtől, Apa – kiáltott fel Dóri, majd beviharzott a küldeményért a házba.
Ákos és az édesanyja aggodalmas tekintettel néztek össze. Mi ütött ebbe a lányba? Nem érzi, hogy ez a pillanat most egyáltalán nem a munkáról és holmi szerkesztőségi levelekről szól? Miért nem ért rá az az üzenet hétfőig, vagy legalább másnap délelőttig?
De már késő volt utánaszólni. A következő percben már jött is vissza, kezében a levéllel.
Almási Károly kibontotta a borítékot, és aztán hosszú ideig nem szólt egy árva szót sem. Úgy tűnt, többször is elolvassa a kézzel írott sorokat, s amikor a többieknek már elszorult a szíve, hogy vajon milyen üzenetet kaphatott az édesapjuk, ami ekkora hatással volt rá, a családfő végre megszólalt:
– Ez egy olvasói levél. Nem a szerkesztőségtől jött, ők csak továbbították hozzám. Ha megengeditek, felolvasnám:
„Kedves Almási Károly!
A nevem Vadász Árpád, egy erdélyi olvasójuk vagyok. Él egy rokonom Debrecenben, aki az Önök lapjánál dolgozik. Ha nem haragszik, nem szeretném elárulni sem a nevét, sem azt, hogy milyen funkciót tölt be a szerkesztőségben. Tőle értesültem arról a szomorú tényről, hogy Önt nemrégiben szívinfarktus érte. Aztán pár nappal később jött az újabb, immár sokkal megnyugtatóbb hír, miszerint Ön túl van az életveszélyen, sikeres szívműtéten esett keresztül, és minden esély megvan a teljes felépülésére.
Magam és a családom több tagja is hosszú évek óta nagy figyelemmel viseltet az Ön írásai iránt. Előfizetői vagyunk a lapjuknak, és elmondhatom, hogy Önt a kedvenc zsurnalisztáink között tartjuk számon. A magam részéről a tárcáit és jegyzeteit szeretem inkább, de a riportjait is mindig nagy érdeklődéssel olvasom. Legjobban azonban azokat az írásait kedvelem, amik családról, hazáról, a szeretetről szólnak, mindig sok-sok egyéni élménnyel és még több érzelemmel megfűszerezve.
Tudja, sokszor volt olyan érzésem az Ön sorainak olvasása közben, hogy a saját érzéseimet, gondolataimat látom viszont nyomtatásban, csak hát én nem tudnám őket ilyen kerek mondatokban, ilyen érzékletesen megfogalmazni.
Adjon az Isten Önnek sok erőt, kitartást a teljes felépüléshez, hogy még sokáig olvashassuk szívhez szóló sorait kedvenc lapunk hasábjain. Ezt kívánja Önnek sok szeretettel és tisztelettel:
Vadász Árpád és családja.”
Ákos és az édesanyja immár mosolyogva néztek össze, s látszott a tekintetükből, hogy gondolatban máris megbocsátottak Dórinak.
