Ákos arra gondolt, milyen szerencse, hogy minden futballmérkőzésen ügyeletben áll egy-egy jól felszerelt mentőautó. Már csak az volt a kérdés, miképpen lehetne a lehető leggyorsabban odajuttatni az édesapjukat a tömegen és a kerítésen keresztül. Azonban a Gondviselés ezúttal is a segítségükre sietett. Mivel a találkozót már lefújták, és a közönség szemlátomást ünnepelni akarta az aranylábú focistákat, a biztonsági személyzet jobbnak látta kinyitni a kapukat, hogy a szurkolók azon keresztül juthassanak be a pályára, ne kelljen csapatostul átmászniuk a kerítésen. Így aztán az orvosnak és a fiúknak, akik fölnyalábolták édesapjukat, nem a zsúfolt vagy éppen ellenkező irányba mozgó tömegen kellett keresztülvergődniük. Hamar eljuthattak hát a mentőkocsiig, ahol végre jó kezekben tudhatták az alélt beteget.
– Az édesapátok minden bizonnyal szívinfarktust kapott. Beszállítjuk a klinikára – közölte nem sokkal később a mentőorvos a fiúkkal. – Akar valamelyikőtök velünk jönni? Azonnal indulnunk kell.
Ákos pénzt nyomott Gergő kezébe, meghagyta neki, hogy taxival menjenek haza, és értesítsék a család többi tagját, aztán bevágódott a mentőkocsiba, s az autó kisvártatva éktelen szirénázással elrobogott a Klinika felé.
Egy óra múlva az egész Almási család a kórházi folyosón várta a híreket a családfőről. Egy örökkévalóságnak tűnt a számukra, amíg előkerült a kezelőorvos, aki arról tájékoztatta a hozzátartozókat, hogy a beteg állapotát egyelőre sikerült stabilizálni, de huszonnégy órán belül szívműtétre lesz szükség. Mindenesetre tíz percnyi látogatást engedélyezett számukra, de arra kérte őket, semmilyen módon ne izgassák fel a beteget.
A családtagok elfogódottan járultak szerettük betegágya mellé. Julika leült az ágy szélére, megfogta a férje kezét, az öt gyerek pedig megilletődve állta körül az ágyat.
Almási Károly kinyitotta a szemét, megpróbált elmosolyodni, és így szólt:
– Fiúk, ti mit kerestek itt? Nem a bajnokcsapat ünneplése lenne most a dolgotok?
Ákos így válaszolt:
– Csak nem képzeled, hogy pont most fogunk kimenni a főtérre, amikor…
Aztán elhallgatott. Mert hiszen hogy is fejezhetné be ezt a mondatot? Amikor haldokolsz? Amikor ki tudja, láthatunk-e újra élve?
Feszült csönd támadt, amelyet megint csak a családfő kissé erőtlen szavai törtek meg:
– Márpedig azt akarom, hogy kimenjetek a főtérre – szögezte le ellentmondást nem tűrően az édesapjuk. – Bajnok lett a csapatunk. Az Almási fiúknak ilyenkor az ünnepségen a helyük. Induljatok mind, most rögtön. Aztán csak semmi turpisság, mert majd holnap kikérdezlek titeket, hogy mi történt a főtéren.
Az Almási fiúk megilletődötten és tanácstalanul álldogáltak a kórház parkjában.
– Most mit csináljunk? – fordult Gergő a bátyja felé, legidősebb és legokosabb testvérétől várva a választ. – Nekem fogalmam sincs, mi lenne most a helyes.
A felelet azonban egyelőre nem a bátyjától, hanem az öccsétől érkezett:
– Én nem vagyok hajlandó itt hagyni apát – jelentette ki Öcsi. – Nem érdekel, mi folyik a főtéren. Úgysem tudnánk önfeledten ünnepelni.
– De mi van akkor, ha apa tényleg kikérdez minket holnap? – tette fel a kérdést Ákos maga elé nézve. – Tudjátok, milyen. Hiába mesélnénk neki bármit, ami csak a fantáziánkból kitelik. A vesénkbe látna. Egyből tudná, hogy nem teljesítettük a kérését, és az ilyesmi mindig rosszul szokott esni neki.
– Lehet, hogy ez volt apánk utolsó kívánsága? – motyogta Gergő sápadtan.
– Ne fesd már az ördögöt a falra! – torkolta le Ákos. – Ha annyira súlyos lenne a helyzet, akkor már rég a műtőben lenne.
Öcsi, aki mindig is felnézett idősebbik bátyjára, most elképedve szegezte neki a kérdést:
– Ákos! Te képes lennél most kimenni a főtérre, és dalolászni a többi szurkolóval?
– Hidd el, öcskös, engem is majd’ szétvet az aggodalom, és nyelni is alig tudok, akkora gombóc van a torkomban – szólt Ákos csöndesen. – De attól is félek, hogy ha apa rájön, hogy nem teljesítettük a kérését, az még inkább visszaveti az állapotát. Tudjátok, mennyire a szívén viseli ennek a csapatnak a sorsát. Presztízskérdést csinál belőle, hogy a család férfitagjai képviseltessék magukat a bajnoki cím megünneplésén. Ezért szerintem a legokosabb az lesz, ha most elindulunk a főtérre. Nyilván nem fogunk önfeledten dalolni és ünnepelni a többi szurkolóval. Majd úgy fogunk tenni, mintha például egy dunántúli újság helyi tudósítói lennénk. Alaposan megfigyeljük az eseményeket, hogy aztán holnap részletesen beszámolhassunk róla az édesapánknak.
– Igazad lehet – gondolkodott el Gergő. – Apa holnap sokkal boldogabb lesz, ha meghallgathatja az élménybeszámolónkat, mintha arról értesül, hogy éjfélig üldögéltünk a kórterme előtt.
Nehéz szívvel ugyan, de a három fiú útnak indult a városközpont irányába. Útközben mindenfelé piros-fehér sálakat és zászlókat lobogtató csoportokat láttak, amelyek tagjai szintén a főtér felé vonultak. Csakhogy amíg azok örömittas üdvrivalgásokkal, vagy éppen szurkolói rigmusok skandálásával fűszerezve tették ezt, addig az Almási fiúk egykedvűen, magukba roskadtan bandukoltak egymás mellett.
Az egyik sarkon összefutottak egy ismerősükkel, akinek hamar feltűnt a lehangoltságuk.
– Na mi az, miért vagytok ilyen búvalbéleltek, srácok? – érdeklődött csodálkozva. – Ha nem ismernélek titeket, azt hinném, hogy nem is Debrecen-szurkolók vagytok.
Ákos ismertette vele a történteket, mire az ismerős jól ledorongolta őket, miszerint ilyenkor az édesapjuk mellett lenne a helyük, aztán búcsút intett, és megszaporázta a lépteit, hogy utolérhesse a saját társaságát.
– Ezt te nem értheted, cimbora – dünnyögte Ákos, de a szavait már csak az öccsei hallhatták.
– Úgy jártunk, mint a mesebeli szegény ember a fiával meg a szamarával – jegyezte meg Gergő. – Ha ketten ültek a szamár hátára, az is baj volt, ha egyikük sem, akkor is megszólták őket a népek, és ha valamelyikük felült, arra is megjegyzést tett, aki látta őket.
A bajnokcsapat tagjait közben hatlovas hintókkal vitték végig a városon a főtérig, aztán megkezdődött az ünneplés. Elhangzottak mindenféle beszédek, a játékosok együtt énekeltek a tömeggel, vödörszám folyt a pezsgő, végül pedig a tűzijáték is kezdetét vette.
– Azt hiszem, eleget láttunk – mondta Ákos. – Itt az ideje, hogy visszamenjünk a kórházba.
Az öccsei mélyen egyetértettek az indítvánnyal, és elszoruló szívvel gondoltak arra, vajon milyen hírekkel várja őket majd az édesanyjuk.
