Egy kora nyári szombat délután az Almási család férfitagjai futballmérkőzésre készülődtek. A bajnokság utolsó fordulója volt esedékes a hétvégén, és jó esély volt rá, hogy a fiúk szeretett csapata megszerezze az aranyérmet.
Almási Károly kedvtelve tekintett végig a nappaliban felsorakozott szurkolói különítményen, azaz a három fián. Ákos, Gergő és Öcsi piros-fehér sálakba burkolózva álldogáltak a szőnyegen, és izgatottan várták, hogy az édesapjuk megadja a jelet az indulásra.
– Menjünk már, apa! – türelmetlenkedett Gergő. – Még a végén nem fogunk jegyet kapni.
– Bizony, ez elképzelhető – aggodalmaskodott Ákos is. – Ez a mérkőzés dönt a bajnoki cím sorsáról, szerintem már elővételben eladtak minden belépőt.
Ebben a szent pillanatban a családfő az inge szivarzsebéhez nyúlt, és előhúzott négy egyforma kartonlapocskát.
– Gondoljátok, hogy a véletlenre bíztam a dolgot? – mutatta fel diadalmasan a belépőjegyeket. – Olyan nincs, hogy Almásiék ne legyenek ott a mindent eldöntő mérkőzésen!
A fiúk hatalmas üdvrivalgással vetették magukat az édesapjukra, aki csak nagy nehézségek árán tudott kibontakozni az ölelésükből.
– Na jól van, jól van, most már tényleg induljunk, mert azt azért nem tudom elintézni, hogy a meccs tíz perccel később kezdődjön miattunk – mondta mosolyogva.
A stadion zsúfolásig megtelt nézőkkel, és a lelátón természetesen ott szorongott a négyfős Almási csapat is, akik egyelőre elhűlve nézték, hogy az ellenfél megszerzi a vezetést, sőt, kisvártatva kettőre növeli a góljainak számát.
– Megrogytak a fiúk az első góltól, ebből kaptuk a másodikat – szakértett Gergő.
– Innen már nagyon nehéz lesz felállni – sóhajtozott Öcsi is.
Közben Ákos a kisrádióját hallgatta, és aggodalmasan jelentette a többieknek:
– A riválisunk hazai pályán megszerezte a vezetést. Úgy néz ki, ők lesznek a bajnokok. Hát, egy álommal megint szegényebbek lettünk…
Egyedül Almási Károly nem volt hajlandó búnak ereszteni a fejét. A gyermekei meg is kérdezték tőle a szünetben, honnan ez a nagy optimizmusa.
– Néztem a fiúk arcát, ahogy bevonultak az öltözőbe – fejtette ki a családfő. – Tűz van a szemükben és elszántság. Meglátjátok, a második félidőben a javunkra fordítjuk a mérkőzést. És egyáltalán: jó nap ez a mai egy bajnoki címre. Valahogy a zsigereimben érzem – tette hozzá mosolyogva.
Almási Károly kiváló jósnak bizonyult. A szünet után mintha két teljesen más csapat lépett volna a pályára. A hazaiak ellenállhatatlan rohamokba kezdtek, és tíz perc alatt kiegyenlítették a mérkőzés állását. Utána azonban mintha elpártolt volna tőlük a szerencse. Vagy a kapufa, vagy az ellenfél kapusának hihetetlen bravúrjai akadályozták meg a vezető találat megszerzését.
– Már csak öt perc van hátra – sopánkodott Öcsi. – Ha nem sikerül megszereznünk a győztes gólt, akkor oda a bajnoki cím.
– Nyugalom – vágta hátba Gergő. – Amíg a bíró nem fúj a sípjába, addig van remény.
És akkor, amikor már a hosszabbítás percei pörögtek, egy tetszetős támadás végén a hazaiak üdvöskéje végre betalált az ellenfél hálójába. Nem volt valami szépségdíjas gól, de határtalan örömet váltott ki a szurkolók körében. Az Almási fiúk is felváltva ölelgették egymást és az édesapjukat, mígnem egyszer csak Ákos rémülten figyelt fel arra, hogy az édesapját ellepi a verejték. Ez önmagában még nem is lett volna meglepő, hiszen rekkenő hőség ült a stadionra, az azonban már nagyon is ijesztő volt, hogy az édesapja egyszer csak görcsösen belé kapaszkodott, és elkékült arccal kapkodott levegő után.
– Apa! Mi a baj? Rosszul érzed magad? – kérdezte riadtan a legidősebb fiú, de választ már nem kapott…
– Orvost! – kiáltotta Ákos, amikor érezte, hogy az édesapja szinte belerogy a karjaiba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy akadt a szurkolók között egy orvos, és nem is állt túl messze tőlük, máskülönben a nagy hangzavarban igen nehezen hallhatta volna meg a segélykiáltást. Rögtön ott termett, és először is arra kért mindenkit, hogy próbáljanak egy kis helyet adni az akkor már a lelátó padjaira fektetett embernek, hogy elsősorban levegőt kaphasson.
– Jóságos ég! Meghalt? – kérdezte egy középkorú férfi, aki röviddel azelőtt még mosolyogva lobogtatta a kezében tartott zászlót.
– Szerencsétlen flótás – sajnálkozott egy másik –, biztosan megártottak neki a meccs izgalmai.
– Ne kuvikoljanak már! – szólt rájuk egy idősebb férfi. – Nem látják, hogy ott állnak mellette a rokonai? Minek keltik itt a pánikot?
– Elvesztette az eszméletét – mondta az orvos, miközben a beteg mellkasára hajtotta a fejét. Aztán felemelkedett, és így szólt a megszeppenve figyelő Almási fiúkhoz: – Odalenn, a pálya szélén áll egy mentő. Sürgősen el kell juttatni oda ezt a férfit.
