Az egyik vasárnap délután ritka jelenetnek lehetett volna tanúja az, aki bekukkant az Almási-ház legényszobájába. A három Almási fiú tartózkodott a fent említett helyiségben, és a szerelemről beszélgettek. No persze, a bekukkantásra semmi esély nem mutatkozhatott, hisz a téma bizalmas volta miatt a fiúk magukra zárták az ajtót, de szerencse, hogy a krónikás fél füllel kihallgathatta a beszélgetést, így most hűségesen tájékoztathatja a kedves olvasóit az elhangzottakról.
A diskurzusnak az adott aktualitást, hogy Öcsi szerelembe esett, s éppen az ügyben kért tanácsot bátyjaitól, hogy vajon hogyan hódíthatná meg szíve hölgyét.
– Írjál neki egy verset, és csempészd be a padjába – tanácsolta Ákos.
Gergő rezignáltan fogadta bátyja szavait:
– Nem valami gyors eljárás – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában.
– Aztán miért nem? – csodálkozott el Ákos.
– Talán elkerülte a figyelmedet, bátyókám, hogy ezen a héten véget ért a tanév – mutatott rá Gergő. – Úgyhogy a lánynak leghamarabb szeptember elején lenne alkalma megtalálni a levélkét. Már ha feltesszük, hogy ugyanabba a padba fog ülni nyolcadikban is, mint amelyikben a hetedik osztályban ült… Azt az esetet meg már föl sem merem hozni, hogy mi lenne akkor, ha valamelyik takarítónő bukkanna rá az üzenetre… Azt hiszem, az öcskös azt várja tőlünk, hogy segítsünk neki, nem pedig azt, hogy még jobban összegubancoljuk a szálakat – tette hozzá vigyorogva.
– Jól van már, fejezd be a gúnyolódást – horkant fel Ákos, de belül nevetett, mert igazából imádta Gergő pikírt humorát. – Márpedig vers és virág kelleni fog. Ez a kettő az, ami leginkább megdobogtatja egy romantikus lelkületű lány szívét.
– De honnan lehet azt tudni, hogy egy lány vajon romantikus lelkületű-e? – aggodalmaskodott Öcsi.
– Hát abból, hogy lány – mosolyodott el Ákos. – Minden lány romantikus lelkületű. Élnek-halnak a szép virágokért és a szerelmes versekért, pláne, ha a vers nekik szól, és a lovagjuk írta.
– Én nem tudok verset írni – hajtotta le a fejét szomorúan Öcsi.
– Honnan tudod? Próbáltad már? Lehet, hogy éppenséggel őstehetség vagy a rímelésben – biztatta Gergő. – Azt mondják, minden kamaszfiú lelkében él egy poéta. Vannak, akik ki sem tudják nőni, belőlük lesznek aztán a hivatásos költők.
– Ha nem saját magad által írott verset küldesz, az is megfelel – vélekedett Ákos. – A világirodalom tárházából biztosan ki tudsz választani egy olyat, amelyikről úgy gondolod, hogy tetszeni fog a lánynak.
– Tehát hozott vers is jó? – csillant fel Öcsi szeme.
– Persze – bólintott Ákos. – Mondok is mindjárt egy példát ezzel kapcsolatban. Pár éve történt, hogy az egyik délután izgatottan felhívott egy barátom, és afelől érdeklődött, hogy ráérnék-e másnap hajnalban. Ez a fiú ugyanis szerelmes volt egy Klári nevű lányba, és egyszer csak azt vette észre, hogy a Kláriék házával szemközt álló hirdetőtábla üres. Azokban a napokban nem tudta kiadni a reklámcég, így nem szerepelt rajta óriásplakát. No, a barátom gondolt egy merészet. „Majd én felragasztok rá egy óriásplakátot!” – kiáltott föl, és az elhatározását tett követte. Leült a számítógépe elé, és megtervezte a posztert. Telerakta Klári kedvenc virágaival, a közepére pedig egy szép, szerelmes versidézetet illesztett Klári legkedvesebb költőjétől. Aztán szólt az édesapjának, aki nyomdász volt, hogy egy példányban készítse el neki a plakátot. A felragasztásnál már én is segítettem. Pirkadatkor csináltuk, hogy amikor a lány a reggeli kávéját hörpöli, és kinéz az ablakon, addigra már készen legyünk a dologgal. Nem volt valami egyszerű a több darabból álló posztert megfelelően összeilleszteni és felragasztani, de nagyon megérte a fáradozás, mert a barátom elbeszélése szerint Klári könnyekig meghatódott, amikor meglátta. Azóta pedig már össze is házasodtak, és ma is boldogan élnek.
