Az egyik júniusi délutánon a terasz árnyékába menekültek a rekkenő hőség elől az Almási család tagjai, s ott töltötték a vasárnapi ebéd utáni sziesztát.
– Micsoda őrült meleg van! – legyezgette magát egy újsággal Julika. – Sejtettem én, hogy annak az enyhe télnek még meglesz a böjtje!
– No, a tavasz sem volt sokkal normálisabb – jegyezte meg Ákos. – Teljesen megbolondult az időjárás. Kis túlzással szinte bármikor van rá esély, hogy az ember két hét leforgása alatt mind a négy évszak viszontagságait átélje.
– Nemsokára vége a kánikulának, legalábbis átmenetileg – jelentette ki a családfő, miközben a terasz sarkán állva az ég alját szemlélte hunyorogva. – Jókora vihar közeledik, már szinte érzem is a szelét. És csak úgy gyűlnek az égen a felhők!
– Komolyan mondom, már azon sem csodálkoznék, ha hó esne belőlük – morogta rezignáltan Ákos.
Az ikrek is bekapcsolódtak a maguk szintjén az időjárással kapcsolatos polémiába, s egyszer csak elhangzott valamelyikük ajkáról a gyerekek által sokat használt szófordulat: „Majd ha piros hó esik.”
– Nono! Csak vigyázzunk az ilyen kijelentésekkel! – szólt közbe a családfő. – Én már megértem egyszer, hogy piros hó essen.
– Komolyan mondod? – tátotta el a száját Öcsi.
– A lehető legkomolyabban – bólintott az édesapja. – Olyasforma kisfiú lehettem, mint most te, amikor egy zord áprilisi napon bizony megtörtént ez a csoda. Nem igazán vagyok járatos a meteorológiában, de valami olyasmi lehetett az oka, miszerint a délről, Afrika felől érkező légtömegek éppen felettünk csaptak össze az észak felől érkező hófellegekkel. Na már most: mivel a Szaharából érkező légörvény fölkapta a sivatag vörös homokját, a keveredésből a szó legszorosabb értelmében piros hóesés lett.
– Hát ez óriási! – nevette el magát Hugi. – Kár, hogy nem kötöttél előtte fogadást valakivel.
Almási Károly hamiskásan elmosolyodott:
– Ha hiszitek, ha nem, épp a hóesést megelőző napon tett egy meggondolatlan kijelentést az egyik osztálytársam, Sebes Pali. Azt mondta, majd akkor adja ide a bőrfociját, ha piros hó esik. No persze, ez nem volt olyan rendkívüli megjegyzés, mert ezt a szófordulatot az én koromban szinte naponta használták a kisdiákok. Az viszont már annál rendkívülibb volt, hogy a természet másnap áprilisi tréfát űzött velünk, és valóban piros hópelyhek hulltak alá az égből. Mindenesetre Sebes Pali nem adta kölcsön a bőrfociját, annál sokkal jobban féltette az igazi bőrből készült futball-labdát. Az egész környéken neki volt az egyetlen ilyen játékszere.
– Ő volt az, aki utána jól megijesztett a hintáknál? – kérdezte mosolyogva Dóri.
– Ő bizony – bólintott a családfő. – Nagyon a bögyében lehettem ezzel a varázslatos piros hóeséssel. Úgy viselkedett, mintha legalábbis én tehettem volna róla, vagy én rendeltem volna meg Holle anyótól. Elhatározta, hogy hasonlóan misztikus dologgal fogja visszaadni a kölcsönt. Történt egyszer, hogy együtt mentem vele hazafelé a délutáni szakkörről. Útközben mindenféle rejtelmes témákról mesélt, majd egyszer csak nekem szegezte a kérdést, miszerint hiszek-e a kísértetekben. Én, mint egy olyan gyermek, aki kellőképpen felvilágosultnak hiszi magát, csak csóváltam a fejem magabiztosan. Sebes Pali viszont egyre csak hajtogatta, hogy kísértetek márpedig vannak, olyannyira, hogy itt, a mi városunkban is fel lehet lelni őket éjszakánként.
– Aztán mit csinálnak itt azok a kísértetek? – kérdeztem tőle.
– Sok mindent – felelte titokzatosan. – Például hintázni is szoktak.
– Hintázni? – kerekedett el a szemem, és akkor még alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.
– Idefigyelj, Almási! – dörgött rám a pajtásom. – Van merszed ma éjjel meglesni a kísérteteket hintázás közben? – szegezte nekem a kérdést riasztóan komoly arccal.
– No, erre már kissé elbizonytalanodtam – folytatta az elbeszélést Almási Károly. – Egyre kíváncsibban fürkésztem Pali arckifejezését, de az nem árult el semmit számomra. Nem tudtam eldönteni, hogy a bolondját járatja velem, vagy halálosan komolyan gondolja mindazt, amit mond. Legfeljebb némi türelmetlenséget tudtam leolvasni róla, amikor sürgetőleg így szólt:
– Na mi lesz már, Karesz? Jössz este kísértetnézőbe?
Természetesen nem szerettem volna gyávának látszani, úgyhogy rábólintottam az éjszakai kalandra, pedig akkor már éreztem némi furcsa szorítást a gyomrom tájékán. És ahogy közeledett az este, ez a szorítás egyre görcsösebbé vált. Legfőképp azért izgultam, mert Sebes Pali egyetlen szóval sem árulta el, hogyan akarja bebizonyítani számomra, hogy éjszakánként ellepik a várost a kísértetek; annyit mondott: éjfél tájban majd minden kiderül…
Nos, aznap este ugyan bebújtam az ágyamba, de persze eszem ágában sem volt elaludni. Valószínűleg nem is tudtam volna, annyira a torkomban dobogott a szívem. Egyre csak vártam, hogy a szüleim nyugovóra térjenek végre. Tizenegy óra tájban aztán édesapám kikapcsolta a tévét, és elvonult anyukám után a hálószobájukba. Én meg kibújtam az ágyból, és gyorsan felöltözködtem. Aztán lábujjhegyen kiosontam az előszobába. Füleltem egy darabig, hogy nem vettek-e észre, majd szép csöndben kinyitottam a bejárati ajtót, és leszöktem az utcára. Pali már ott várt türelmetlenül.
– Na végre, hogy megjöttél, Almási! Már azt hittem, inadba szállt a bátorságod – jegyezte meg kajánul vigyorogva, aztán intett, hogy kövessem.
Csillagtalan, baljóslatú éjszaka volt. Nyomott hőség lepte el a várost, amolyan vihar előtti csend honolt az utcákon. Az erdő felé vettük az irányt, és hosszas gyaloglás után megálltunk egy óvoda mellett.
– Megérkeztünk – közölte Pali. – Ha most csöndben maradunk, meghallhatjuk, ahogy a kísértetek hintáznak.
Egyelőre értetlenül pislogtam rá. Nem hallottam és nem láttam semmit, ami akár egyetlen árva kísértet jelenlétére utalt volna. Abban a pillanatban azonban némi elkeseredett pislákolás után végleg kialudt az utcai lámpa felettünk. Most már csak a Hold világított néha, amikor kibukkant a magasban gyorsan vonuló felhők mögül. Olyankor ijesztően világított a pajtásom arca. És egyszer csak… meghallottam! Valóban ütemesen nyikorgott a hinta, mintha ülne benne valaki, és lökné magát előre-hátra. Meresztgettem a szemem a kerítésen belülre, de olyan sötét volt, hogy semmit sem lehetett látni. De a hinta nyikorgása egyre ijesztőbben hallatszott a nagy feketeség mélyéről.
– Nem lehet, hogy csak a szél mozgatja a hintát? – kérdeztem kissé remegő hangon.
– Miféle szél, Almási? – suttogta Pali, majd megnyálazta és a levegőbe emelte az ujját: – Tökéletes szélcsend van – mondta vészjósló hangon. – Beláthatod, hogy éjfélkor senki sem hintázhat egy bezárt óvoda udvarán, legfeljebb a kísértetek.
Olyan hátborzongatónak hatott ez a jelenet, hogy hirtelen minden ízemben megremegtem. Alig vártam, hogy végre hazainduljunk, és amikor az egyik sarkon elváltak az útjaink, futásnak eredtem, és közben sűrűn hátralestem, vajon nem követ-e valaki. Még napokig az élmény hatása alatt álltam, és csak nagy sokára mertem róla beszélni. Ám amikor előadtam a történetet az egyik barátomnak, ő teli szájjal felnevetett:
– Hát téged is beugratott ez a Palkó? Nahát, ezt nem gondoltam volna. Szóval téged is Palira vett a Pali?
Egyelőre nem értettem, min mulat ilyen jól, de aztán, amikor végre abba bírta hagyni a nevetést, elmagyarázta:
– Tudod, van egy olyan madár, amelyik képes megjegyezni bármilyen hangot, amit a környezetében hall. Sőt, nemcsak megjegyezni, hanem utánozni is, mint valami papagáj. Na már most: ez a madár ugyebár egész nap a hinta nyikorgását hallja az óvoda udvarán, este pedig reprodukálja, amit napközben hallott. Pali pedig időről-időre beugrat valakit az osztályból, aztán magában jót mulat az illető megszeppenésén, amivel a kísértethistóriát fogadja.
Nos, én nem nevettem a történeten, hanem inkább elszégyelltem magam – fejezte be az elbeszélést a családfő –, és elhatároztam, hogy engem aztán többé senki sem fog efféle, kísértetekről szóló mesékkel megetetni.
