Egy hétvégi közös vacsora után az Almási család tagjai szokás szerint az asztal mellett maradtak, és beszélgetésbe fogtak. Ezúttal az ikrek szolgáltatták a témát, ami nem volt más, mint a titok kérdése.
– Mindig azt mondtátok, hogy a gyerekeknek nem lehet titkuk a szüleik előtt, mindent meg kell velük beszélni, és akkor nem lehet baj – vitte a szót Hugi. – De fordítva is így van ez? A szülőknek sincsenek titkai a gyerekek előtt? Engem ez érdekelne ám!
– Nos, a szülőknek azért akad néhány titkuk a gyerekek előtt – somolygott a családfő, mire kisebbik lánya durcás arckifejezést öltött, és kijelentette, hogy ez nem igazság. Öcsi azonban nem az elméleti, hanem a gyakorlati kérdésekre koncentrált, és firtatni kezdte, miféle titkai vannak a szüleinek előttük. A helyzetet végül Julika mentette meg, aki így szólt:
– Biztosan emlékeztek még Gézukára, aki alsó tagozatban veletek járt. Vele kapcsolatban például őrzünk egy titkot, amit talán most, hogy már másik iskolába került, elárulhatunk nektek.
– Hűha! – kapták fel a fejüket kíváncsian az ikrek. – Miről van szó?
– A titok voltaképpen az osztálypénztárral kapcsolatos – vette vissza a szót Anya. – Az osztálypénztárt a tanító nénitek kezelte. Meghatározott időközönként minden szülő befizetett egy bizonyos összeget, és az iskola ebből a pénzből vásárolt például Mikulás-csomagokat, vagy éppen virágot anyák napjára. Akadt azonban egy anyuka, aki sohasem fizette be a pénzt. Igaz, a gyerekét sem engedte el a Mikulás-ünnepségre…
– A Gézu mamája volt az? – kérdezte Hugi.
– Eltaláltad, ő volt az – bólintott Anya.
– Emlékszem, nagyon foglalkoztatott akkoriban, mi lehet a dolog hátterében – mondta Apa. – Elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak, és ha valamiféle tanulsággal is szolgál az ügy, akkor cikket írok belőle. Végül azonban nem született belőle semmiféle írás.
– Miért nem? Nem volt elég érdekes a dolog? – firtatta Öcsi.
– A dolog eléggé érdekes volt, csakhogy nem lehetett megírni, éppen a titok miatt. Nem szerettem volna, ha bármelyik szereplő magára ismer a cikkből – felelte a családfő. – Az egyik délután felkerestem Gézu anyukáját. Amikor becsöngettem, csak annyit tudtam, hogy egyedül neveli első osztályos kisfiát, és hogy egy minigarzonban élnek egy lakótelepen. Emlékszem, kicsit szorongva nyomtam meg a csengőt, mert nem tudtam, milyen fogadtatásban részesülök majd. Elvégre még magam előtt sem tudtam tisztázni, milyen minőségemben is teszek látogatást náluk, hiszen én sem tanító nem voltam, sem a szülői munkaközösség munkájában nem vettem részt. Újságíróként pedig nem mertem bemutatkozni, nehogy eleve elriasszam az asszonyt a beszélgetéstől. Végül is, ha jól emlékszem, annyit árultam el magamról, hogy az Almási testvérek apukája vagyok. Nos, amikor kinyílt az ajtó, elmúlt minden szorongásom. Gézu anyukája barátságosan fogadott, behívott a csöpp lakásba, aztán hellyel és teával kínált.
– És végül elárulta, miért nem fizeti be az osztálypénzt? – türelmetlenkedett Hugi.
– Voltaképpen nem kellett, hogy elárulja. Amikor körbenéztem a kis lakásban, már minden világos volt előttem. Szegényesen berendezett minigarzon volt, kopott bútorokkal, de olyan tisztaság és rend volt, akár egy laktanyában. Az asszony is ódivatú, elnyűtt ruhát viselt, de kedves volt és barátságos.
– Gézuék tehát szegények voltak? – csodálkozott el Öcsi. – Érdekes, pedig Gézuka mindig szép ruhákban járt, és az iskolai felszerelése is a legjobbak közé tartozott.
– Bizony, az édesanyja éjt nappallá téve azon fáradozott, hogy a kisfia semmiben ne szenvedjen hiányt, és az volt a célja, hogy a társai ne csúfolhassák, ne nézzék ki maguk közül Gézukát. De közben olyan szegények voltak, hogy az osztálypénzt már sehogy sem tudta kigazdálkodni a szűkös keresetéből ez az áldott jó asszony.
– És tudtál neki valamiben segíteni, apa? – kérdezte Öcsi.
– Nem volt könnyű a helyzet – emlékezett vissza gondterhelt arccal a családfő. – Gézu mamája igen büszke és önérzetes asszony volt. Eszembe sem jutott volna például olyasmit felajánlani, hogy innentől kezdve majd a többiek összedobják az osztálypénzt a kisfia számára. Tudtam, hogy ezt nemcsak hogy visszautasítaná, de egyenesen sértésnek fogná fel.
– Akkor mégis, hogy oldódott meg a helyzet? – firtatta Hugi. – Mert tisztán emlékszem, hogy az anyák napi ünnepségen aztán Gézuka is részt vett, ő is adott át virágot az anyukájának. És ha jól tudom, azt is az osztálypénzből vásárolták.
– No igen, jól emlékszel – bólintott a családfő, majd mosolyogva a hitveséhez fordult –, anyukátoknak ugyanis támadt egy ötlete.
– Mégpedig az – vette át a szót Julika –, hogy magamra vállaltam a virágbeszerzés feladatát. Felkerestem a barátnőmet, Ágotát a virágüzletében, és megkérdeztem tőle: ha anyák napjára rendelek huszonöt rózsát, a huszonhatodikat megkaphatom-e ajándékba? Természetesen nyomban rábólintott a dologra, miután meghallotta, milyen nemes ügyről van szó.
– Hátra volt még azonban egyes szülők megpuhítása – folytatta Károly –, ami tán még Gézu mamájának meggyőzésénél is nehezebbnek ígérkezett. Mert hát, hogy is mondjam, volt néhány nem túl jóindulatú anyuka és apuka az osztálytársaitok szülei között. Tartani lehetett attól, hogy megtorpedózzák az ötletünket, mégpedig abból a rideg elméletből kiindulva, hogy aki nem fizet osztálypénzt, az ne is legyen ott az anyák napi ünnepségen. Nos, a következő szülői értekezleten félrehívtuk ezeket az illetőket, eléjük terjesztettük a tervünket, és megkértük őket, hogy ne emeljenek gátat a kivitelezés elé, hadd legyen minden gyereknek és minden anyukának ünnep május első vasárnapja az osztályban.
– Bizony, nem volt könnyű dolgunk – csóválta a fejét Julika –, mert az egyik osztálytársatok anyukája például kijelentette: nem érti, hogy miért nem képes valaki ötszáz forintot áldozni egy szál virágra, miért várja el, hogy a többiek adják össze helyette a pénzt. Rámutattam, hogy a többi szülőnek nem kerül semmibe ez a jó cselekedet, hiszen tulajdonképpen a virágárus ajándékáról van szó. És azt is megpróbáltam vele megértetni, hogy létezik a szegénységnek az a foka, ahol egy édesanya egyszerűen képtelen, úgymond, virágra kidobni ezt a mások számára jelentéktelen összeget, ha az jut eszébe, hogy tejet és kenyeret is vehet belőle… És persze Gézu mamája nem is várt el semmiféle ilyen jellegű segítséget, sőt, emlékszem, mennyire tiltakozott, amikor elmeséltük neki az ötletünket. Még szerencse, hogy apukátok mindig is a szavak mestere volt, és végül meg tudta győzni.
– Mit mondtál neki, apa? – kérdezte Öcsi.
– Ahogy visszaemlékszem, valami ilyesmit: nézze, kedves Aranka, ugyebár emberi társadalomban élünk, s a közösségünk összetartó ereje pontosan abban rejlik, hogy megsegítjük azokat, akik éppen valamiben szükséget szenvednek. Mi nem tudunk magának nagyobb fizetést adni, nem tudjuk kiharcolni, hogy olyan anyagi megbecsülést kapjon a munkahelyén, amilyet megérdemel. Amennyit mi tudunk segíteni, az egy szál virág. Kérem, ne okozzon nekünk lelkifurdalást azzal, hogy visszautasítja a segítségünket. Biztos vagyok benne, hogy amikor majd módja lesz rá, viszonozni fogja ezt a gesztust olyanokkal szemben, akik épp akkor szükséget szenvednek valamiben… Nézze, maga már így is sokat tett a közösségünkért azzal, hogy minden erejével azon fáradozik, hogy dolgos, becsületes, kötelességtudó embert neveljen a kisfiából. Arra kérem, ne vonja meg tőle azt a lehetőséget, hogy az ünnepi műsor keretében, nyilvánosan szavalhasson el egy szép verset az édesanyjának, és utána átnyújthasson egy szál virágot annak, akit a világon a legjobban szeret.
Férje szavai nyomán Julika újra felidézte a néhány évvel korábbi emlékeket, és megint csak elérzékenyült felettük.
– Valóban Gézuka mondta a legmeghatóbban az anyák napi verset az ünnepi műsor során – fejezte be a történetet. – Nem csak az ő édesanyja könnyezte meg a szavalatát.
