Egy májusi hétvégén a Dunántúlról érkeztek vendégek az Almási-házba egy ismerős házaspár és hatéves kisfiuk, Petike személyében. Ebéd után a férfiak a teraszon hatalmas sakkcsatába merültek, a két anyuka pedig elhatározta, hogy játszótérre viszik az ikreket és Petikét.
– Melyik játszótérre menjünk? – kérdezte Julika a csemetéit, akik egyhangúan az Ötholdas Pagonyra szavaztak.
– Miféle hely az az Ötholdas Pagony? – kérdezte Edina, Petike anyukája.
– Nemrég újították fel. Nagyon szép és modern játszóteret alakítottak ki a területen, ami megfelel az EU legújabb előírásainak is – tájékoztatta barátnőjét Almásiné.
A gyerekeket persze kevéssé érdekelték mindenféle EU-szabványok. Az ikrek inkább a következő módon kecsegtették Petikét:
– Majd meglátod, milyen klassz csúszdák, libikókák, hinták meg favárak vannak ott!
A kisfiú nemsokára elismerte, hogy az Almási testvérek csöppet sem túloztak a játszótér leírásánál. A három lurkó önfeledten vette birtokba a valóban remek játékokat, s egészen addig felhőtlen volt a hangulat, amíg Petike meg nem éhezett. Ez ugyanis az egyik mászóka tetején esett meg vele, s az anyukája nyomban előhalászott egy szalámis zsemlét a táskájából, és a kisfia kezébe nyomta.
Nemsokára ott termett egy terepmintás katonai gyakorló ruházatot viselő, őszes hajú férfi. A kitűzőjéről leolvasható volt, hogy ő a játszótér rendésze.
– Nem szabad a játékokon étkezni – közölte, miután köszöntötte a társaságot.
– Na de hát miért? – kérdezte meglepődve Edina.
– Azért, mert balesetveszélyes – jött a válasz a szigorú tekintetű gondnoktól. – Ha a gyermek egyik kezében egy zsemle van, akkor már csak egy keze marad a kapaszkodásra, onnantól pedig bármikor megtörténhet a baj. Tessenek elmenni a padokhoz, ott minden további nélkül meg lehet uzsonnázni.
Mit volt mit tenni, a kis csapat szófogadóan elvonult a padok és asztalok irányába.
Ám a gondnokkal nem ez volt az utolsó találkozásuk. Történt ugyanis, hogy Petike anyukája a szánkódomb tetején állva elszívott egy cigarettát, majd a csikket eltaposta a homokban. Erre megint csak ott termett a terepruhás ember, szinte a semmiből, és szigorúan leteremtette az anyukát, figyelmébe ajánlva a kijelölt dohányzóhelyet a hozzá tartozó hamuzóval és kukával.
Edina fölszedte a csikket a homokból, aztán elviharzott a jelzett irányba, majd amikor maguk közt voltak, feldúltan így szólt Julikához:
– Micsoda egy kukacoskodó pasas! Le merem fogadni, hogy a rendőrállamot is visszasírja.
– Bevallom, én nagyon örülök a jelenlétének – jegyezte meg somolyogva Almásiné. – Sok hasonló emberre volna szüksége az országnak, aki ilyen pedánsan végzi a rábízott feladatokat.
– Na hiszen! – csattant fel a barátnője. – Katonai ruhában járkál, és élvezi azt a csöppnyi kis hatalmát. Szerintem direkt örül, ha parancsolgathat a szülőknek.
– Ebben a kérdésben nem fogsz tudni meggyőzni, Edinám – felelte Julika. – Tudod, én rendpárti vagyok. És biztos vagyok benne, hogy ez a játszótér azért van még mindig ilyen állapotban, mert éjjel-nappal őrzik, és ilyen emberek vigyáznak a rendjére, mint ez a megalkuvást nem ismerő gondnok. Ha akarod, hazafelé menet benézhetünk egy olyan játszótérre is, amelyik ehhez hasonló színvonalon készült el pár éve, de mivel sem körülkerítve, sem őrizve nincs, hát mostanra meg is lehet nézni, milyen lehangoló látványt nyújt.
Edina nemsokára megtapasztalhatta, hogy a vendéglátója nem a levegőbe beszélt. Az őrizetlen játszótér valóban magán viselte a vandálok keze nyomát, és bár Petike itt is nagyon szerette volna kipróbálni a csúszdát és a mászókát, az anyukája, fájó szívvel ugyan, de leparancsolta a rogyadozó tákolmányokról. Aztán körbetekintett a valaha szebb napokat látott terepen, és így szólt a barátnőjéhez:
– Igazad volt, Julikám. Azt hiszem, mától én is rendpárti lettem.
