A vasárnapi ebéd után Almási Károly így szólt elsőszülött fiához:
– Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen kérdéssel fogok hozzád fordulni, nagyfiam, de mondd csak: nem tudnál nekem valami izgalmas riportalanyt ajánlani?
Ákos kellően megdöbbent édesapja kérdésének hallatán:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy kifogytál a riportalanyokból? – tátotta el a száját? – Egy ekkora városban, ahol ennyi színész, grafikus, zenész, meg számtalan más ismert ember él? Én azt hittem, mindenkit ismersz a művészvilágban és a médiában.
– Hát épp ez az, fiam! Mindenkit ismerek a művészvilágban és a médiában, épp ezért érzem úgy, hogy már mindenkit meginterjúvoltam, aki számít.
– Akkor talán ugorj vissza a sor elejére – kacsintott mosolyogva Ákos, de az édesapja csak legyintett:
– Nem akarok izzadságszagú interjúkat készíteni. Meg különben is, azt gondoltam, új irányba kéne nyitnom, ezért is kérdeztem, hogy nem ismersz-e valami érdekes embert, akit mikrofonvégre kaphatnék.
– Hát, tippem éppen lenne – bökte ki rövid gondolkodás után Ákos. – Csak az a kérdés, mennyire akarsz új vizekre evezni. Tudniillik az illető, akire gondoltam, a könnyűzene területén tevékenykedik.
Almási Károly mosolyogva megcsóválta a fejét:
– Ennyire idegen területre azért nem merészkednék. Hogy valami lobogó hajú rocksztárt interjúvoljak meg? Ahhoz előbb nyilván végig kellene hallgatnom néhány lemezét, arra viszont egész biztosan nem lennék képes. A migrénemet más úton-módon szoktam beszerezni… Különben is, az ilyen munkákat a fiatal gyakornokok végzik a lapnál, nekik sokkal jobban is áll az ilyesmi.
– Nem egy lobogó hajú rocksztárra gondoltam, még csak nem is zenészre – pontosított Ákos –, hanem egy olyan emberre, aki technikusként működik közre a zenekarok mellett különböző koncerteken. Tamásnak hívják, ha gondolod, megadom a telefonszámát. Szerintem kötetekre rúgóan tudna sztorizni neked. Nem fogod megbánni, ha leülsz vele beszélgetni.
A családfő elgondolkodott. Végül is mit veszíthet? Egy próbát megér. Legfeljebb nem fogja nagydobra verni a tervét a szerkesztőségben. Csak akkor viszi be a riportot, ha jól sikerül a beszélgetés. Így aztán rábólintott a dologra, azaz elkérte Ákostól a telefonszámot.
Nos, a diskurzusra pár nappal később, a Tamás nevű technikus kedvenc kiskocsmájában került sor. Almási Károly megállapította, hogy a fickót valóban nehéz lenne lobogó hajú rocksztárnak nézni, tekintettel arra, hogy semmiféle hajjal nem rendelkezett.
– Mi, technikusok szeretjük a praktikus dolgokat. Ez is az – simította végig tar fejét. – Mosás, szárítás, fésülködés: egy perc – mondta mosolyogva. – De komolyra fordítva: ebben a szakmában valóban fontos a gyakorlatias gondolkodás. Ha az ember felnyit egy ládát, amin „Kábelek” felirat áll, aztán mégsem kábeleket, hanem mondjuk lámpatesteket talál benne, akkor nem eshet kétségbe. A koncert nem maradhat el.
– Mi volt a legkomolyabb gikszer, amit pályafutása során meg kellett oldania? – kérdezte Almási Károly.
A technikus elgondolkodott egy pillanatra, aztán így szólt:
– Hogy mi volt a legkomolyabb, azt inkább hagyjuk. Túl sok villamossági szakkifejezést kellene elmagyaráznom hozzá, és még akkor sem biztos, hogy megértenék a maguk olvasói. Inkább elmondom a legmókásabbat – mondta, és már jó előre mosolygott. – Az egyik koncert helyszínén a színpad mindkét oldalát függöny határolta. Rosszul tippeltem meg, hogy melyik a színpad eleje és a hátulja, amikor felpakoltam és beállítottam a berendezést. De ezt még akkor sem tudtam, amikor végeztünk az előkészítő munkával, így hát a legnagyobb nyugalommal feküdtem le a dobfelszerelés mögé, hogy aludjak egy kicsit a koncert kezdetéig. Aztán, amikor fölment a függöny, a nagyérdemű azt látta, hogy ott áll a zenekar, háttal nekik, a dobos mögött meg egy kopasz technikus hortyog – fejezte be a történetet Tamás. – De van ennél jobb sztorim is!
Károly lapozott egyet a jegyzetfüzetében.
– Ehhez tudni kell, hogy a koncertturnékon a legnagyobb ellenségeink a részeg biciklisták – kezdett bele az új történetbe a technikus. – Volt már úgy, hogy miattuk késett a koncert, vagy egyenesen el is maradt.
– Érdekes – csodálkozott el Almási Károly –, az ember azt hinné, hogy csak a technika ördögének közbelépése, netán valamelyik zenész vagy énekes megbetegedése okozhat ilyesmit… Hogyan akadályozhatják meg részeg biciklisták egy koncert megtartását?
– Pusztán azzal, hogy részt vesznek a közlekedésben – felelte Tamás. – Képzelje el a következő szituációt: Kelet-Magyarországon haknizunk. Egy éjszakára két előadást is lekötött a zenekar. Az egyik városban befejeződik a koncert, teszem azt, fél kilenckor. Körülbelül fél óra alatt, rohammunkában lebontjuk a színpadot, és bepakoljuk a felszerelést a teherautóba. Aztán elindulunk a következő helyszín felé. Útközben több kis település is útba esik. És nekünk mikor kell áthaladnunk ezeken? Pont akkor, amikor a kocsmákban záróra van. Na már most: az örömittas atyafiak ilyenkor általában biciklire pattannak, úgy indulnak hazafelé. Legtöbbször persze kivilágítatlanul. El nem tudom mondani, mennyire hátráltatják a dolgunkat, azaz, hogy jó tempóban, idejében odaérjünk a következő koncerthelyszínre.
– Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire általános jelenség – csóválta meg a fejét Almási Károly, majd hozzátette: – Bár az is igaz, hogy igen ritkán autózom sötétedés után az országúton.
– Ha a közeljövőben mégis ilyesmire kényszerül, majd jussanak eszébe a szavaim – figyelmeztette a riportert jószándékúan Tamás, aztán így folytatta: – Egy alkalommal kis híján elgázoltunk egy kivilágítatlan biciklistát. Illetve akkor, amikor odaértünk, már nem is volt biciklistának nevezhető, mert már javában az úton feküdt. Komolyan mondom, ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem! A fickó a forgalmi sávunk kellős közepén hevert, de úgy, hogy a lába még a kerékpárja pedálján nyugodott. A sofőrünk először nem is tudta, mi lehet az. Úgy gondolta, valami nagyobb állat, amit egy korábban arra haladó jármű gázolt el.
Mindenesetre azonnal beletaposott a fékbe, de így is alig tudtuk elkerülni a balesetet, tudniillik a szemközti sávban is épp közeledett egy autó. Így hát nem is lett volna merről kikerülni a biciklist, legfeljebb az út menti árkot választhattuk volna. A sofőrünk vad kiáltozások közepette már épp arra készült, hogy elhúzza jobbra a kormányt, lesz ami lesz, de végül mégis meg tudta állítani a teherautót a sávunkban heverő test előtt. Mondanom sem kell, rögtön kiugráltunk a vezetőfülkéből, és amikor konstatáltuk, hogy miféle esettel is állunk szemben, irtó dühösek lettünk. Csak másodpercekre tudtuk magához téríteni a részeg atyafit, és ekkor persze fölháborodva üvöltöztünk vele. „Maga megunta az életét, jóember? Ha már nem bírt tovább tekerni, és mindenképpen el akart dőlni, miért nem az árokba feküdt bele?” – ilyen és hasonló kérdéseket vágtunk a fejéhez, de persze hasztalanul.
„Be kellene vinni egy detoxikálóba” – javasolta az egyikünk, de az az igazság, hogy amikor kidühöngtük magunkat, megszántuk a szerencsétlent. Látszott rajta, hogy a kórházi számla igencsak nagy érvágást jelentene neki. Azt viszont mindenképpen el akartuk érni, hogy amikor magához tér, tanuljon a leckéből. A sofőrünk ki is találta a megoldást. Felnyaláboltuk a pasast, és a biciklijével együtt a teherautó platójára emeltük, a hangfalak közé. Aztán, amikor már körülbelül ötven kilométernyire jártunk az eset színhelyétől, kiraktuk egy biztonságos helyen, és lefektettük az árok partjára. Fülledt nyári éjszaka volt, tudtuk, hogy nem fázhat meg, de abban is biztosak voltunk, hogy amikor magához tér, el fog gondolkodni azon, vajon hogyan is tekert el egyetlen éjszaka leforgása alatt ötven kilométernyire a falujától – fejezte be az elbeszélést a technikus.
Amikor a riport után Almási Károly hazaért, elismerően szólt a legidősebb fiához:
– Igazad volt, Ákoskám, ez a Tamás valóban érdekes embernek bizonyult. Azt hiszem, holnap beszélek a főszerkesztővel egy új rovat elindítása céljából. „Nem mindennapi foglalkozások” lesz a címe.
