Vasárnapi ebédek #284

Egyik délután az Almási házaspár vendégül látta Károly főnökét, Andrást, a helyi napilap főszerkesztőjét. A felnőttek egy tea mellett a nappaliban beszélgettek, amikor Hugi előjött a gyerekszobából, és a következő kérdést szegezte a szüleinek:

– Mit jelent az a mondás, hogy „az ember nem eszi meg, aminek neve van.”? Most olvastam, de sehogy sem értem. Mire vonatkozik ez? Hiszen minden ételnek van neve, meg annak is, amiből az étel készül. Még latin nevük is van a növényeknek és az állatoknak.

Az Almási szülők gondolkodtak egy pillanatig, de mielőtt megszólalhattak volna, a főszerkesztő megelőzte őket:

– Engedjétek meg, hogy én válaszoljak a kislányotoknak – kérte a szülőktől András, majd Hugi felé fordulva belekezdett a történetbe: – Tudod, amikor mi annak idején kertes házba költöztünk, a kisfiunk, Bence még csak ötéves volt. Legfőképp miatta költöztünk ki a város szélére. Nem szerettük volna, ha egy betondzsungelben nő fel, és csak képeskönyvekből ismeri a háziállatokat. Épp ezért benépesítettük az udvart mindenféle jószággal. Volt ott kutya, macska, mindenféle baromfiak, sőt, még nyulak is, az ereszünk alatt pedig fecskék fészkeltek. Igyekeztünk idillikus környezetet kialakítani a magunk és a gyermekünk számára.

A következő nyáron a feleségem kitalálta, hogy venni kéne egy kis bárányt. Nem éppen egy újszülöttet, mert azt vétek lenne elszakítani a mamájától, hanem egy afféle növésben lévő barit. Én eleinte nem tartottam jó ötletnek, de aztán, amikor láttam, mennyire örül az új jövevénynek a kisfiam, én is megenyhültem. Még nevet is adott neki, így lett a kis bárányból Gyapjaska. Nos, Gyapjaska meglehetősen nehezen szokott meg nálunk. Napokig csak bégetett szomorúan a társai után. De aztán belenyugodott, hogy ez lesz az új otthona, és csudamód összebarátkozott a kiskutyánkkal. Sokat kergetőztek, és az is előfordult, hogy a játszadozásban, szaladgálásban elfáradva összebújva aludtak el.

Igen ám, de ahogy nőtt a barink, egyre több gond volt vele. Mindent lelegelt, amihez csak hozzáfért, mert hiszen szabadon járhatott-kelhetett a kertben. Megkötni nem volt szívünk, bezárni sem tudtuk volna hova, mert őszintén szólva a portánk nem volt alkalmas birkatartásra, így hát az lett a vége, hogy Gyapjaskát egy szép napon odaadtuk a csordásnak. Bence először vigasztalhatatlan volt, de aztán elmagyaráztam neki, hogy a barink sokkal jobban fogja érezni magát a többi birka közt, és különben is, bármikor meglátogathatjuk, amikor csak akarjuk.

A kálvária azonban ezzel még nem ért véget. Pár hónap múlva a csordás barátunk gazdasága tönkrement, sok jószágot eladott, párat levágott, és kérdezte, hogy mi legyen a mi barinkkal. Mi is a levágás mellett döntöttünk. Ezt persze csak a feleségemmel beszéltük meg, Bence előtt ilyesmit említeni sem mertünk volna.

A következő hétvégén aztán megérkezett a hús a csordástól. A Gyapjaska húsa. Egy részét lefagyasztottuk, a többiből meg nekiálltam pörköltöt főzni. Bence gyanútlanul és lelkesen segédkezett nekem. Kimosta a bográcsot, fát hordott a tűzrakáshoz, s mindeközben sejtelme sem volt, miféle alapanyagból készül majd a birkapörkölt. Én azonban egyfolytában pocsékul éreztem magam. Megszólalt ugyanis egy hang a lelkiismeretemben. Talán ennek is volt köszönhető, hogy életemben először elrontottam a pörköltöt. Pedig ma is úgy emlékszem, hogy csak pár percre hagytam magára a bográcsot. Ám amikor legközelebb belekavartam, már éreztem, hogy odakapta az alját. Olyan kozmás lett, hogy csak egy pár falatot bírtunk enni belőle. Persze az is lehet, hogy egész más miatt nem ízlett az a birkapörkölt…

Másnap reggel a kisfiam újságolta, hogy Gyapjaskáról álmodott. Azt mondta, álmában a kis bari panaszosan bégetett. Megdöbbenve hallgattam Bence elbeszélését. Aztán elárultam neki, hogy előző éjjel én is Gyapjaskáról álmodtam…
Azóta már biztosan tudom, hogy az állatoknak is van lelkük, és azt is megértettem, mit jelent az a mondás, miszerint „az ember nem eszi meg azt, aminek neve van”.