– Apa! Hogy kell könyvet írni? – Ezzel a kérdéssel egy csöndes, tavaszi vasárnap délután lepte meg Öcsi az édesapját.
Almási Károly éppen elgondolkodva meredt számítógépe monitorára, amikor a fönt idézett mondat elhangzott. Elmélyedt az egyik másnap leadandó kézirata fölött, s nem is vette észre, mikor jött be a legkisebb fia.
– Nofene! – kapta fel a fejét elmosolyodva. – Csak nem könyvírásra akarod adni a fejed?
Öcsi halványan elpirult, de egyelőre szó nélkül hagyta a kérdést a levegőben lógni.
A családfő egy pillanatra a múltba merengett. Nahát, hogy telik az idő! Ezt a kisfiút jószerivel tegnap még a betűvetés tudományára oktatta, ma meg már itt áll előtte egy lakli kamaszgyerek, aki afelől érdeklődik, miben is áll az írói mesterség. No de a szégyenlőssége a régi. Az valószínűleg már mindig is a jellemének sajátja marad. Tessék, most is hogy belepirult a kérdésbe, s kicsit lehajtja a fejét, mintha valami meredek dolog után érdeklődött volna.
A családfő letörölte a mosolyt az arcáról, nehogy gunyoros vigyornak hasson, aztán így szólt:
– Könyvet? Nos, a könyv, mint olyan, eléggé tág fogalom. Talán szűkítsük kissé a kört, hogy könnyebben válaszolhassak. Milyen műfajra gondoltál?
– Mondjuk regényre – felelte Öcsi.
Károly hátradőlt a székén, és rágcsálni kezdett egy ceruzát. Hosszú évek óta nem dohányzott már, de ez a mozdulat azóta is elkísérte, ha erősen elgondolkodni kényszerült; szinte beleivódott a sejtjeibe.
– Először is kell egy jó téma – kezdte az oktatást. – Olyan, ami nemcsak számodra, vagy az ismeretségi köröd számára érdekes, hanem feltételezhető, hogy jóval szélesebb olvasótábor érdeklődésére tarthat számot. Aztán, ha ez megvan, akkor az ember leül, és ír egy vázlatot. Először csak egy szűk vázlatot, amit aztán addig-addig bővít, amíg tisztán nem látja maga előtt, hogy melyik fejezetben mi fog történni, milyen párbeszédek fognak lezajlani, milyen fordulatok fognak bekövetkezni.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy mielőtt nekikezd az ember írni, már készen kell állnia a fejében a könyvnek, párbeszédestül, mindenestül? – riadt meg Öcsi, mint aki épp most döbbent rá, hogy a tehetsége túl kevés ahhoz, hogy egy efféle grandiózus tervet egyáltalán számba vehessen.
– Na, ez azért túlzás – nyugtatta meg az édesapja. – A könyvnek valamilyen formában persze már előzőleg is készen kell állnia a szerző fejében, de nehogy azt képzeld, hogy az ember szóról szóra tudja, mit mond majd egymásnak két szereplő például a százhetvenedik oldalon. Az ilyesmihez egészen kivételes zseninek kell lenni.
– Azt mondják, Rejtő Jenő akár egyetlen éjszaka is képes volt megírni egy regényt – vetette közbe Öcsi.
– Ez legenda – mosolyodott el a családfő. – És mint olyan, a hatás kedvéért tele van túlzásokkal. Az valóban megtörtént vele, hogy két éjszaka leforgása alatt elkészült egy művel. De ez a mű egy ötvenoldalas kisregény volt, és nem saját maga írta, hanem lediktálta a kéziratot. No persze, erre a teljesítményre sem lehet azt mondani, hogy kismiska lett volna, de én nem hiszek benne, hogy néhány óra leforgása alatt kész regényt lehet alkotni. Ahhoz már valóban emberfeletti képességek szükségeltetnének.
– Diktálni könnyebb, mint saját kezűleg írni? – kérdezte Öcsi.
– Bizonyos esetekben igen – bólintott Károly. – Például akkor, ha az embert elönti az ihlet, és afféle gondolatrohama támad. Én is sokszor éreztem már úgy, hogy a mondatok sokkal gyorsabban állnak össze az elmémben, mint amit az én szegényes gépelési sebességem követni tudna. Olyankor bizony nem ártott volna, ha a rendelkezésemre áll egy titkárnő, akinek diktálhattam volna. Beszélni ugyanis jóval gyorsabban tudok, mint két ujjal pötyögni – tette hozzá mosolyogva.
– És mondd csak, apa, az valóban igaz, hogy Rejtő kéziratai annak idején fizetőeszközként szolgáltak?
– Igen, Rejtő Jenőnek bizony volt ilyen korszaka – bólintott Almási Károly. – Amikor például a Japán Kávéházban alkotott, sokszor előfordult vele, hogy a kéziratával fizetett a pincérnek. Szemben székelt ugyanis a Nova kiadó, ahol már repesve várták az új P. Howard-regény soron következő fejezeteit, oldalait, és habozás nélkül át is adták érte a honoráriumot a pincérnek. De állítólag nemcsak a kávéházban fizetett ilyen módon, hanem a szabónál, a fűszeresnél vagy éppen a trafikosnak is.
– Akkor nyilván sokat keresett a könyveivel, ugye? – kérdezte Öcsi.
– Nemcsak a könyveivel, hanem bohózataival, színdarabjaival is. A háború előtti években igencsak szaladt vele a szekér. Felkapott, divatos szerző lett, akinek a munkáiért sorban álltak a színigazgatók. Az Aki mer, az nyer című zenés darabját például százötvenszer adták elő Honthy Hanna és Törzs Jenő főszereplésével. Az Úrilány szobát keres című színművéből pedig a nagy siker következtében 1937-ben filmet is készítettek. Azokban az időkben havi kétezer pengő körül mozgott a jövedelme, ami igencsak szép összeg volt. Rejtő azonban mégsem élt jól. Magával ragadta az értelmetlen kártyaszenvedély, és a honoráriumait gyakran már azelőtt elköltötte, hogy egyáltalán kézhez kapta volna… No de mondd csak, fiacskám, csak nem azért akarod írásra adni a fejed, mert azt hiszed, hogy az írókat egytől-egyig felveti a pénz? Mert ha így gondolod, akkor bizony keserves csalódásokat tartogat még az élet a számodra.
– Nem a pénz érdekel – csóválta meg a fejét Öcsi. – Inkább azok a kalandok, amiket az írók élnek át, hogy utána papírra tudják vetni az élményeiket. Bár az is igaz, hogy némelyiküknek elég a fantázia is, hogy jó kalandregényeket tudjanak írni. Rejtő Jenő erre a legjobb példa.
– Nocsak! Aztán miből gondolod ezt? – kapta föl a fejét a családfő.
– Valahol azt olvastam, hogy Rejtő a töredékét sem élte át azoknak a kalandoknak, amikről a Howard-regényekben mesélt – mondta Öcsi.
– Akárhol is olvastad, ez bizony meglehetősen nagy butaság – jelentette ki az édesapja. – Fiatal korában a nyakába vette Európát, és szinte mindent kipróbált. Hamburgban dokkmunkás és illatszerárus volt, Svédországban heringhalász, Genovában építőmunkás, Zürichben gobelinkereskedő, Franciaországban édességet árult, de dolgozott éjszakai lokálban sztepptáncosként, majd egy cirkuszban is, végül pedig egy hajón potyautasként eljutott Afrikába, ahol egy rövid időre megismerkedett az idegenlégiósok életével. És bizony a toloncházak, menekülttáborok, emigránstanyák lakóinak életébe is bőven volt módja belekóstolni. Ismerős helyzetek, ugye?
– Ezek szerint a saját élményei ihlették a könyveit? – ámult el Öcsi. – Ezt tényleg nem tudtam… Nyilván ezután határozta el, hogy író lesz, ugye?
– Nem tudnám megmondani, hogy mikor és milyen elhatározásból adta a fejét írásra, azt viszont biztosan tudom, hogy amikor kicsapták a polgári iskolából, elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. Abban az időben ez egy igen híres színitanodának számított, sok nagy tehetséget adott a magyar színjátszásnak. Nos, Rejtő mindenesetre nem tartozott közéjük. Kisebb statisztaszerepeket kapott csupán, s ezekben sem tudott előrelépni, mert csakhamar utolérte a balszerencse. Az egyik darabban ugyanis, beteghordót alakítva, a nyílt színen leejtette Törzs Jenőt, a népszerű színészt. Ezek után hazai pályán nem termett számára túl sok babér, ezért Berlinbe ment, és ott folytatta színházi tanulmányait. Ott azonban már inkább a drámaírás mesterségének fogásait szerette volna elsajátítani. Sőt, nemcsak szerette volna, hanem, ahogy a későbbi pályája mutatja, ez sikerült is neki. A szakmai tudást pedig páratlan humorral ötvözve végül összetéveszthetetlen stílust mondhatott a magáénak.
– Milyen kár, hogy olyan fiatalon meghalt – sajnálkozott Öcsi. – Biztosan sok jó könyvet tudott volna még írni.
– Az, hogy Rejtőnek fiatalon kellett meghalnia, nem véletlenül történt – komorult el a családfő arca.
