Telep Öcsi: Szülők kézikönyve
A gyerek közösségi életre nevelése
A gyerekek közösségi életre nevelésében az a két legfontosabb szenpont, hogy: 1.) be is tugyjon ílezkedni a közösségbe, de 2.) mégis megmaragyjon az 1-énisége. Ehez pedig az kell, hogy sosene agyjunk rá ojan jelmezt, ami a másik pajtásán is szerepel, és hogy időbe eltávolícsuk a közeléböl az ojan gyerekeket, amék mindig bepisíl. Ez a két legfontosabb szabáj, améket ha betartyuk, akkor egésséges talpra esett, tiszta lelkületü és testületű utódot nevelhetünk. (Lázsd épp testben épp lélek!)
Mer példáúl én mikor az ovodába Zorrónak öltösztem a jelmezbálon, akkor elkeseredve vettem észre (a hejszinen) hogy majnem minden középső csoportos fijúkolegám is annak öltözött. És nagyon lekopírozottnak véltem az egyéniségemet. Arra pedig semmi eséjt nem láttam, hogy nyerjek, vagy ha első is lettem volna, mi értelme van annak 26-tos holt versenybe? Telep Ali szájából meg kitört a röhögés (hogy a foga tört vólna ki belölle inkább) és azt ordibálta, hogy megnyílt az első nemzett közi Zórró konferencija.
Mikor ekkor elkesztem sírni, apukám megakart vigaztalni, de asztán elkeveredett a nagy tömegbe, és onnastól már egycer csak Bécsi Béci apukája fogott hozzá vigaztalni. Ezen nagyon elcsodálkosztam, főleg hogy később még haza is vitt hozzájuk a villába, mer aszitte, hogy az ő fija vagyok. És inkább akkor abbahagytam gyorsan a pityergést a volvóba, és 1 árva szót se szóltam, nehogy ráne jöjjön a tévedésére, pláne mikor kiderűlt, hogy nagyon finom vacsora van.
Szerencsére nem tünt fel neki, hogy nem beszélek, mer csak tömtem befele a lazacokat meg a sütiket, lekfejjeb anjit kérdett, hogy mér nem veszem le mán azt a Zóró álarcot, de csak mosojogtam rá csokis szállyal, de közbe vigyáztam, hogy megne lássa, hogy megvan elöl a fogam, mer ugyanis Béluskának csak 2 szem foga van meg elöl. Aztán meg gyorsan beszaladtam játzani a Bécike terepasztaljával, de sajnos az egyjik tehervonat megált (indoklatlanul) és mikor oda akartam mászni, hogy meglökjem, akkor szétrontottam 1 vasuti hidat.
Erre beszalatt Béluska apukája, és gyorsan kikelt magából. Még mindig nem sejtette, hogy ki vagyok, mer Matuska Szílveszternek nevezett, és továbá azt rivalgotta, hogy ő nem fog terorista bűnözőt nevelni a fijából, és lekevert 1 kisseb fajta pofont, amitöl leesett a fejemröl a Zórró álarc. Erre tejesen öszze rezzent (ő) és aszt puhatolta üvöltve, hogy hol van az ő fija? A keze meg eközbe fellendűlt, és mivel sejtettem, hogy most a nagyobfajta pofonok jönnek, én is elkezdettem kijabálni:
– Lyaly! Ne báncson Bécsi bácsi! Othagytuk az oviba Bécikét! Elteccet cserélni rá! Ővele tetzett öszzetéveszteni! Lyajjajjaj! Ne tessék pofozni! Ajajajajajajaj! Neee! Ez fáááj! Juuuuúúújj a fülem!! – magyaráztam.
Szerencsére epercbe becsengettek anyukámék, akik pedig viszont azomban Jegenye Sanyikát vitték haza, de mikor elmentek Jegenyéjékhez, akkor ott mekkapták Bécsi Bécikét, és végre kicserélhettek rá.
Ez az eset nagyon viszzavetette a szeméjiség fejlődésem előrehaladásának a hátráltatását, pedig akkor még nem selythettem, hogy az évvégi műsoron mi fog történni az oviba? Az egészről végülis egy csöppet se nem én tehettem, mer minden Kender Ferike mijatt volt. Ugyanis ő tudnillik nagyon ápolatlanul áporodott büdös kiss gyerek volt, mer fojton bepisílt. Mindentől izgúlt, mindentől megijett, mindentől félt, de ahejjett, hogy össze rezzent volna, mint más rendes enber, inkább bepisílt.
És akkor jött az évzáró ünepéj, améken sorba áltunk egymás mellé, és előttünk meg ott űltek a szülejink, akik várták a műsort. Lett is műsor, mer amikor Kender Ferike sorra került, és kiált előre, hogy szavajjon, már gyűlt is alatta a tócsa az izgalomjától, és már akkor én is elkezdtem izgúlni, hogy menjit fog vajon vizelni, mer a végén nem lessz hej a tócsától, ahova én is kiáljak, ugyanis utánna én kövedkeztem volna. De Kapca Lacika, amék mellettem ált, megnyuktatott, hogy mán nem sok verszak van hátra.
Erre viszont akkkora nevethetnékem támatt, hogy mikor rámkerült a sor, akkor már aligalig bírtam viszza folytani, útyhogy nagyon fúrcsán vigyorogva szavaltam, hogy „Fááj a kutyámnak a lááába, megütötte a szalmááába”. De a szalmánál sajnos kitört belöllem a vihogás, mire az összes szűlő elkezdett méltattalankodni, hogy micsoda 1 álatkinzó sintér gyerek vagyok, amék röhög ezen az elkeseritő eseten, és felállt Kender Ferike nagymamája, hogy neki ép a napokba tünt el a kis drága taccskója, fifi, és azonnal mongyam el, hogy micsináltam vele, én azomban megnyuktattam, hogy nem a kiss kutyáján röhögök, hanem a vizenyős kiss unokályán. Na ami ezután jött, attól igenigen meggazdagodott a összetett szókincsem, példáúl megtuttam, mi az a botrányos balhé/patvar, meg még csúnyábbakat is, amit nem részletezek.
Amikor ősszel visszatértünk az oviba, kiderűlt, hogy Kender Ferikével jár az anja a pzihológushoz, amék kideritette, hogy nem szabad énekelni a gyerek előtt azt, hogy Zsipp zsupp kender zsupp, ha megázik kidoblyuk, mer télleg asziszi, hogy valóban kidobják őt igazából, és bepisil. Éppezér a dalt az ovónénik tíltó listára tették. Hogy mijen csodálatos eredményt ért el a pzihológus Ferikénél, azt onnan tudom, hogy nemrégibe találkosztam vele. Nagyon menő vadiujj márkás cutcok voltak rajta, és mikor megismert, elmesélte, mijen sikeres enber lett, és közbe ojan eszelősen vagányúl villogott a szeme, hogy aszittem átkereztelkedett Vadkendernek, és monta is a zsebébe nyúlva, hogy nem akarok venni-e valamijen fajta füves cigit.
