Rés a kerítésen – 9. rész

Filkor százados kedvtelve hallgatta végig a kimaradásról visszatérő tisztiszolgájának beszámolóját, néha még elégedetten csettintett is. Pedig Benur nem mesélt el minden részletet, az intim szférába hajló motívumokat kihagyta az elbeszélésből. Egyrészt túlságosan szemérmes volt, másrészt úgy hitte, a főnöke úgysem adna hitelt a szavainak, hiszen a százados szemében ő még csak egy kisfiú. A közös fürdést tehát megemlítette ugyan, de arról mélyen hallgatott, hogy ő és a lány teljesen meztelenek voltak, azt pedig végképp nem tartotta helyénvalónak közölni, miszerint Arua megengedte, hogy megsimogassa ott, alul, ezáltal megismertette a nők legintimebb testrészének mibenlétével.

Mindezek ellenére Filkor százados elégedetten csapott Benur vállára a beszámoló végén:

– Ügyes voltál, fiam. Egy közös fürdőzés a legjobb kezdet a későbbiekre nézvést. Csak így tovább! Már úgy értem, hogy amikor majd nagyobb fiú leszel. És ne feledd: mindig bókolj a szíved választottjának, dicsérd az alakját, az illatát, a kedvességét, a mosolyát, és minden mást, amit csodálsz rajta. Így majd nem fogsz pórul járni, mint jómagam annak idején.

Ezek után talán a legnehezebb napok, kvinták következtek el Benur számára, és mindez abból származott, hogy a fiúnak egyfolytában Arua járt az eszében. Ez egy idő után a munkája rovására is ment, így aztán sejthető volt, hogy hamarosan Filkor századosnak is fel fog tűnni a dolog.

– Ez így nem mehet tovább – jelentette ki gondterhelten a tiszt az egyik csöndes estén. – Mi van veled, Benur? Néha úgy festesz, mint aki meg sem hallotta, amit kérdeztem.

– Bocsáss meg, nagyuram, többé nem fordul elő – hajtotta le a fejét szégyenkezve a fiú.

– Ezt mondtad tegnap is, meg tegnapelőtt is – morogta a százados, miközben fel-alá járkált a szobában. – Ha én egy bamba tisztiszolgát szerettem volna magamnak, akkor megkérdezem a parancsnokodat, hogy melyik a málészájú fiú az újoncok századában. De én ilyet nem kérdeztem tőle!

Aztán megállt a szőnyegen, egy határozott lépéssel Benur előtt termett, az állánál fogva felemelte a fejét, és mélyen a szemébe nézett:

– Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz, igaz-e, fiam?

– Igaz, százados úr.

– Hát akkor áruld el szépen, hogy mi van veled mostanában.

– Jelentem… mindig Arua jár az eszemben – vallotta be szégyenlősen Benur, de legnagyobb meglepetésére nem fejmosást kapott, sőt. A gazdája nevetésben tört ki, és a homlokára csapott:

– Mekkora barom vagyok! Osmosis marhája.

Benur lelkében felengedett a félsz. Ilyennek még sosem látta a századost. Most már úgy röhögött, hogy előregörnyedt, és megfogta a térdét, közben pedig továbbra is kedélyesen ostorozta magát:

– Filkor, te vén csataló! Hát olyan öreg vagy, hogy már azt is elfelejtetted, milyen a szerelem? Pedig ez a fiú mindent elmondott neked a szíve hölgyéről! Hát tudhattad volna, hogy másra se bír gondolni se éjjel, se nappal, mint arra a lányra! Te talán nem így voltál annak idején?

Miután a százados alaposan kigúnyolta és kikacagta magát, fölegyenesedett, és biztatólag odaszólt a tisztiszolgájának:

– Nemrég eszembe jutott egy remek megoldás, fiam – emelte fel a mutatóujját. – Elintézem, hogy elterelhesd a figyelmedet, és végre újra a régi legyél. Hidd el, a javadra fog válni.

Azzal odaparancsolta Benurt az íróasztalához, mondván, hogy diktálni fog neki. A fiú pedig immár a legnagyobb lelki nyugalommal nyalta meg a szénceruza végét.

– Címzett: nagy méltóságú Nihuc vezérezredes, a Kormányzói Testőrség parancsnoka. Tárgy: alulírott Filkor százados azzal a kérelemmel fordulok méltóságodhoz, hogy tisztiszolgám, a Benur nevű hadapród jelentkezését a tiszthelyettesi képzésre elfogadni szíveskedj, mégpedig a követke…

Benur hirtelen összerázkódott, és keservesen gondolt arra, hogy úgy tűnik, ezen az estén a legkülönbözőbb hangulatok minden grádicsát végig kell járnia.

– Tiszthelyettesi képzésre…? Én…? – fordult hátra riadtan az íróasztaltól, de immár nem a kacagó százados állt mögötte, hanem a villámló tekintetű:

– Volt megfordulni parancs, katona? Mit mondtam az imént? Mert tudtommal azt, hogy diktálni fogok. A katona tehát ír, nem pedig forgolódik, és végképp nem kérdezősködik! Hálátlan disznaja!

Mit volt mit tenni, hősünk lekörmölte a kérelmet, bár igaz, hogy a második felét már remegő kézzel. Filkor el is képedt, amikor a macskakaparást meglátta:

– Na, sejthettem volna – morogta bosszúsan, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy össze fogja gyűrni a papirost, de aztán erőt vett magán. – Sebaj, majd holnap kitisztázom. Mindenesetre jellemző, hogy már az írásod sem a régi, ebben is leromlottál. Mint minden másban.

Aztán odament a pamlaghoz, végignyúlt rajta, és immár barátságosabb hangon ecsetelni kezdte az ötletének lényegét:

– Kell valami, ami eltereli a figyelmedet, Benur. A tanulás erre nagyon is alkalmas. És hidd el nekem, fiam, te is alkalmas vagy rá, hogy kijárd a tiszthelyettesi iskolát. Írni-olvasni már tudsz, az eszed jól forog, kiválóan teljesítettél az árvák századának kiképzése során, ugyan mi lehetne itt akadály?

– De hát még tízéves sem vagyok – hangzott a szőnyeg széléről egy panaszos hang.

A százados felült a pamlagon. Hosszan nézte a tisztiszolgáját, és csak nagy sokára szólalt meg újra:

– Jegyezd meg jól, fiam: tanulni sosem késő, és soha nincs korán. Inkább legyél hálás, hogy neked ez megadatik. Mármint akkor, ha a vezérezredes úr engedélyezi… No persze, tudom én, hogy mitől félsz. Attól tartasz, hogy a tiszthelyettesi képzésen majd gúnyolni fog a többi katona, és te leszel minden gonoszkodás céltáblája. Csakhogy én nem szeretem a gyáva növendékeket, Benur. Ebben a laktanyában nem gyáva katonákat képzünk. És eddig téged is úgy ismertelek, hogy ha valami távol áll tőled, hát az a gyávaság… Hiszen te már ellenséget is öltél, Benur!

– Attól még kiközösítettek a többiek az árvák körletében – jegyezte meg csöndesen a fiú. – Vagy talán pont ezért…

Filkor százados most már felfortyant:

– Értsd már meg, te szerencsétlen, hogy ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben! Ezerszámra élnek Osmosisban olyan tízéves kölykök, akik esténként hálát adnának az összes isteneknek, ha velük ilyen szerencse történne! Te meg itt picsogsz, mint valami kényes úri kislány? Ne akard, hogy megharagudjak rád, fiam! És most takarodj aludni, de nagyon ajánlom, hogy lefekvés után mélyen gondold át, amit mondtam!

Benurt később mindig mélységes szégyennel töltötte el ennek az estének az emléke, bármikor is gondolt vissza rá. Hálátlannak és végtelenül ostobának látta azt a kisfiút, aki ott állt a szőnyeg szélén, vagy éppen az íróasztal mögötti székben forgolódott, és tényleg csak aggodalmaskodni bírt. Vagy inkább picsogni, ahogy Filkor százados fogalmazni méltóztatott.

Na de hát mit tudhatta ő akkoriban, hogy mekkora dolog egyáltalán kérelmet írni a felfuvalkodott Nihuc vezérezredesnek, aki már akkor utált mindenféle kérelmet, mielőtt megismerte volna a tartalmukat? Honnan tudhatta volna, hogy Filkor százados már akkor is a saját fiaként szerette, és az ő minél nívósabb képzésében és taníttatásában látta boldogtalan élete egyetlen értelmét?

Mindenesetre a jelentkezését tényleg engedélyezte Nihuc vezérezredes, és a tiszthelyettesi képzés csakugyan egy semmi mással össze nem hasonlítható élménynek bizonyult.

Már az első napon kiemelkedett a többi fiú közül, mivel ő tudott a legbiztosabban, leghelyesebben írni és olvasni, ő ismerte ki a legjobban magát a kunkorgó írásjelek között. Ez eleve kölcsönzött számára egyfajta tekintélyt, amit aztán az alakulótérre is magával tudott vinni. Hiába álltak fel előtte tizenhat meg húszéves legények. Ha ő egyszer azt ordította, hogy jobbra át, akkor az volt a parancs. Ha azt ordította, hogy támadóállás, felső dárdafogás, akkor a többiek pontosan azt csinálták.

Jó, persze, hogy sokat segített a dolgon az alakulótér szélén álldogáló kiképzőtiszt. Meg az is, hogy a gyakorlatok és az ilyen-olyan foglalkozások végén a „nagyfiúk” a laktanya keleti szárnyába vonultak vissza, Benur meg a saját tisztje lakosztályába sietett, hogy kiszolgálja Filkor százados kéréseit. Na de ez akkor is egy tiszthelyettesi képzés volt, amelynek végén mindenki vagy őrvezető lesz, vagy tizedes, ezt mindenki tudta!

* * *

A következő kimaradásának idején Benur már nagyon magabiztosan érkezett meg a szegénynegyedbe. Persze megint sötét lett, mire hazaért, de nem bánta. És már szinte azt is természetesnek fogta fel, hogy a bátyja magatehetetlenül hever a padlón, és összehányta a pitvart. Mert ami a leginkább érdekelte: a rés a kerítésen.

Óvatosan lépdelve haladt végig a kerten, egészen a deszkapalánkig. Úgy gondolta, szinte semmi esélye nem lesz, hogy pont most, pont ebben a szent pillanatban lát valamit. De azért vágyta, hogy bárcsak úgy lenne. Bárcsak lenne ez a nap is pont olyan különös, megdöbbentő, letaglózó, amilyen a legutóbbi hasonló nap volt!

Végül is meghallgattatott a kérése.

Benur a síri csöndben átlesett a kerítésen, és azt látta, hogy Aruát éppen basszák.

Nem tehetett róla, nem tudott másfajta szó, másmilyen ige eszébe jutni. Pont ez a mondat fogalmazódott meg a gondolataiban. És olyan letaglózottnak érezte magát, mint valami marha a vágóhídon.

Az ő drága szerelme hanyatt feküdt a fűben, majdnem meztelenül, a lábai széttárva meredeztek a magasba, a selymes combok között pedig valami nyikhaj igyekezett pucér seggel részt venni a műveletben, mintha csak valaki azt parancsolta volna neki, hogy támadóállás, alsó dárdafogás, és reszelt is szorgalmasan, mintha kötelező lenne. Arua pedig fojtottan ugyan, de tetszését fejezte ki ezen tevékenységgel összefüggésben, vagy legalábbis gyanúsan ugyanazon ritmusban.

Benur nem emlékezett rá, hogy mikor sírt utoljára. Mint ahogy azt sem tudta visszaidézni, hogy miképp távolodott el a kerítéstől, és hogy jutott vissza ebbe a hányásszagú, koszos, boldogtalan pitvarba, ahol csak ül, hátát az okkersárga falnak támasztva, és zokog vigasztalhatatlanul.

Hát igaza lett mindenkinek. Hiába is képzeli ő magát nagyfiúnak, ha egyszer szánalmasan kicsi, gyönge és erőtlen. Hiába sulykolja Filkor százados, hogy mindenféle kapuk nyílnak meg előtte, ha pont a szerelménél zárul be minden kapu.

Persze nem minden kapu zárul be, Arua például éppen azt a kaput nyitotta ki a pucér seggű fiatalember előtt, amely kaput épp a múltkorában mutogatta neki, Benurnak oly bőszen, még a kezét is odavezette, és elmagyarázta, hogy melyik kapufélfa és a felső csengő mire való.

Csak sírt, és sírt vigasztalhatatlanul. Meg volt róla győződve, hogy ennél nagyobb, kiterjedtebb, átfogóbb fájdalom nem is létezhet Evilágon. És most már csöppet sem értette a gazdáját. Mi végre bánatoskodott Filkor százados egy nő miatt, hogy végül a katonaságnál kötött ki? Hiszen mindegyik máglyára való! Hűtlen és hazug lények, akik miatt könnyet hullatni is kár, nemhogy vért!