Rés a kerítésen – 7. rész

Őszutó havának utolsó napján Benurt kihallgatásra rendelte a testőrség főparancsnoka, Nihuc vezérezredes.

– Tájékoztatlak, hogy megemelkedik a zsoldod – mondta neki szenvtelen hangon. – Ez pedig abból következik, hogy most már te is árva gyerek vagy. Meghaltak a szüleid.

A kisfiúnak a szeme se rebbent a közlemény hallatán. Ezt a testőrparancsnok először a hatalmas lelkierőnek tudta be, pedig csupán annyi történt, hogy Benur egyelőre fel sem tudta fogni a hírt.

– Egy kocsmai verekedés során folyt le az eset – osztotta meg a részleteket a vezérezredes. – Anyád ki akarta rángatni apádat a söntésből, ebből aztán hatalmas perpatvar kerekedett, előkerültek mindenféle kések meg tőrök, a vendégkör régi sérelmeiről nem is beszélve, és a hirtelen kibontakozó tömegverekedés közben nyolc személy kapott halálos sebet, köztük anyád és apád is.

Benur most már úgy érezte, hogy kiszalad minden erő a lábából. Ezt Nihuc is érzékelte, ezért jóindulatúan odaszólt:
– Ülj le, ha akarsz – mutatott az iroda egyik székére, amelyik a bejárati ajtó mellett állt.

A kisfiú a fal mellé oldalgott, és olyan óvatosan eresztette le magát az ülőalkalmatosságra, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy elájulhat.

– A zsoldod tehát a duplájára emelkedik, mert most már te is árva vagy, nincs, aki támogasson – számolta le az ezüstpénzeket az asztalra Nihuc. – Így szól a Törvénykönyv.

– Ez baromság – buggyant ki a szó a kisfiúból, de nem olyan halkan, hogy a vezérezredes ne hallhassa meg.

– Mondtál valamit?

– Én eddig a családomat támogattam – közölte most már határozottabb hangon Benur. – Minek emelik meg a zsoldomat most, hogy már nincs kit támogatnom?

– Ez nem így működik. Különben is, van kit támogatnod. A családod felgyülemlett adósságai miatt a testvéreidet rabszolgasorba vetették, kivéve a legidősebb bátyádat. Ő lakik most a házatokban, egyedül. De ha gondod van a zsoldoddal, kérj kihallgatást a kormányzó úrtól, ő biztosan meghallgatja a sirámaidat – közölte enyhe gúnnyal a vezérezredes.

– Létezik ilyen? – csodálkozott el a kisfiú.

– Micsoda?

– Kihallgatás a kormányzó úrnál.

– Persze, hogy létezik. Felírjalak a listára? Mindössze néhány százan vannak előtted, talán még el sem jön a nyár vége, és máris sorra kerülsz – vigyorgott Nihuc, miközben félretolta a jelentést, amelyből eddig felolvasott, és maga elé vett egy másik papirost, amelynek aljára odakörmölte Benur nevét, miután megnyálazta a szénceruzáját.

A kisfiú szédelegve támolygott ki az irodából, és csak akkor merte elsírni magát, amikor a parancsnoki épületet is maga mögött hagyta. Lerogyott egy fa tövébe, amelyik az alakulótér szélén állt, és csöndesen itatta az egereket.

– Hát neked meg mi bajod van, kis testőr? – hallotta meg kisvártatva a válla felől az együttérző hangot.

Hurga őrvezető volt az, akivel jó néhány őrjárat során együtt szolgáltak.

– Jelentem, meghaltak a szüleim – szipogta Benur. – Most mondta el a főparancsnok úr.

Az őrvezető leguggolt a kisfiú mellé, és a vállára tette a kezét:

– Nagyon sajnálom, kis barátom. Tudom, hogy mit érzel, nekem sem él már se az anyám, se az apám. De nem tudok neked vigasszal szolgálni. Olyan ez, mint egy harctéri seb. Ámbár ez a hír a lelkedet sértette fel. Nem segíthet rajta, csak az idő. És amíg begyógyul, mindig fájni fog. Meg még utána is megmarad a nyoma. Ezzel együtt kell tudnod élni. De mindig jusson eszedbe, hogy milyen szerencsés vagy, amiért a Kormányzói Testőrség tagja lehetsz. Most már ez a családod. És a bajtársaidra mindig számíthatsz, mert mi bajban és örömben ugyanúgy együtt vagyunk.

Benur hálásan pillantott fel az őrvezetőre a könnyein át, aztán megkeményítette a szívét, és elszaladt a legénységi barakkok felé.

Néhány nap elteltével különös szerencse érte a kisfiút. Az egyik reggelen Filkor százados tett látogatást a szállásukon. Hosszasan szemlélte a felsorakoztatott állományt, és utána őhozzá lépett oda, és megkérdezte a nevét.

– Tisztelettel jelentem, a nevem Benur.

– Remek – biccentett a százados. – Mostantól te vagy a tisztiszolgám. Szedd össze a holmidat, és amikor megvagy, jelentkezz haladéktalanul a parancsnoki épület portáján.

Ami ezután következett, arra Benur mindig is úgy emlékezett vissza, mint a testőri pályafutásának aranykorára. Filkor százados nagyon jó ember volt, és kiváló katona. Nőtlen lévén a laktanya főépületének egyik emeleti szobájában lakott, és ennek aprócska mellékhelyisége lett ezentúl Benur hálóhelye. De tényleg csak aludni járt oda, mert rengeteg tennivalója akadt.

Az ő feladatkörébe tartozott Filkor százados egyenruhájának tisztítása, fegyvereinek kifényesítése, személyes holmijának, szobájának rendben tartása. Továbbá a reggelit is ő szervírozta a gazdájának, de egyéb étkezéseit Filkor százados a tiszti kantinban bonyolította le.

Néha üzeneteket kellett átadnia, máskor bevásárlásokat, ilyen-olyan beszerzéseket bízott rá a főnöke, és egy ízben, amikor a százados meghűlt, Benur megtanulta a mézes, fűszeres, forralt fügebor elkészítését is.

Sokrétű volt tehát a tisztiszolga feladatköre, és ezt a kis Benur maradéktalanul élvezte. Az unalmas téli hónapokban a százados megtanította őt az írás rejtelmeire, és bár ez eleinte nem ment könnyedén, a kisfiú idővel egyre jobban belejött a meori nyelv kunkorgós írásjeleinek felismerésébe, amelyek néha szavakat, néha szótagokat jelképeztek. Tavasz végén már írásos jelentéseket olvasott fel, a százados legnagyobb megelégedésére.

Nyárelő első napjaiban történt, hogy Filkor egyszer kissé becsípve állított haza a szállására. Benurt meglepte a dolog, mert addig még nem látta a gazdáját ilyen állapotban. Éppen a százados ünnepi bőrsaruját fényesítette méhviasszal, amikor a lábbeli gazdája betámolygott a helyiségbe, és szokatlanul közlékenyen nyilatkozott:

– Hát itt vagy, kicsi Benur? Nagyon jó. Most végre elmesélhetem neked a titkomat.

Nyomban megállt a kefe a fiú kezében. Lekuporodott a földre, a fényes bőrsaruk mellé, mert sejtette, hogy most olyasvalami következik, amit még nem élt át rövid tisztiszolgai pályafutása során.

– Engem a szerelem űzött ide, a testőrség kötelékébe, kicsi Benur – jelentette ki a százados, miután belerogyott az egyik fotelbe. – Tudod te, hogy mi az a szerelem?

– Jelentem, tudom – vágta rá a kisfiú.

– Jaj, ne jelents már mindig, fiam! Most magunk között vagyunk – fanyalgott Filkor, aki egyre lejjebb csusszant a fotelben, de úgy tűnt, hogy a mindig katonásan viselkedő férfiút ez most kicsit sem zavarja. – Én egy nő miatt lettem katona. Mert hiába udvaroltam neki, nem engem választott. Van fogalmad róla, hogy milyen áldozatokat kíván a szerelem, fiam?

Benur szívét mindig melegséggel töltötte el, amikor a százados fiamnak szólította. Tudta, persze, hogy tudta, ez a „fiam” nem az a „fiam”, amit olyannyira szeretett volna hallani egy tiszteletreméltó, meglett férfitól, sokkal inkább a „fiacskám” megszólítással volt egyenértékű, de Benur néha eljátszott a gondolattal, hogy milyen sokra vihette volna a családjuk, ha az élén egy komoly, felelősségteljes ember áll, nem pedig egy olyan iszákos léhűtő, mint az édesapja. Aztán persze elszégyellte magát, hogy a szülőatyját haló poraiban is képes bántani, még ha csak gondolatban is.

– A nő kedves volt, elragadó és bársonyosan izgató – révedt a múltba Filkor százados. – Mindent megadtam volna érte, ha engem választ. De hiába tepertem, hiába kapartam, más lett a befutó. Ekkor jelentkeztem a hadseregbe, hogy aztán végül itt találjam magam a Kormányzói Testőrség kötelékében.

– Megtisztelsz, hogy mindezt elmeséled nekem, uram – szerénykedett megilletődötten Benur.

– Hát kinek mesélném el, ha nem a tisztiszolgámnak? – kászálódott ki a fotelből a százados, aztán előredőlt, és megfogta a kisfiú állát, ezáltal pedig maga felé is fordította, és mélyen belenézett a szemébe:

– Mondd meg nekem, fiam, de csak őszintén… Jó gazdád vagyok én neked?

– A százados úr a legjobb gazda, akit csak egy tisztiszolga kívánhat magának.

– Mire tanítottalak én, Benur?

– Felsorolni is lehetetlen, hogy mi mindenre tanított meg a százados úr! Olvasni, írni, az élet igazságaira, meg a…

– És a szerelem igazságaira már megtanítottalak?

– Nem tudom, mik azok a szerelem igazságai…

– Mondd csak, szerettél te már valakit, Benur? De olyan nagyon, hogy szinte fájt itt, legbelül? – ütötte ököllel a mellét a százados.

– Én most is úgy szeretek valakit, hogy mindennap fáj rágondolni – vallotta be a kisfiú.

– Hogy hívják?

– Arua a neve, uram.

– És mikor láttad utoljára?

– Jó pár hónapja is megvan – panaszolta Benur. – Amikor a szüleim meghaltak, egy napra hazamehettem, de akkor csak a bátyámmal veszekedtem, a lánnyal nem lehettem együtt úgy igazán, ahogy szerettem volna.

Filkor százados úgy felfortyant, hogy még a fotelből is talpra ugrott:

– És ezt miért csak most mondod nekem, Benur?

– Jelentem, nem kérdezte a százados úr…

– Ehh, mit kell ezen kérdezni? – legyintett nagyot a tiszt, aztán odabotorkált az íróasztalához, és egy perc múlva már készen állt a szabadságos levél.

– Három napra elengedlek – lóbálta meg a papirost diadalmasan Filkor, mintha csak az ellenség feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatát tartaná a kezében. – Megkeresed a szerelmedet, és amikor visszatérsz, mindenről beszámolsz nekem. Az nem lehet, hogy egy másik fiú arassa le a babérokat! Megértetted?