Rés a kerítésen – 23. rész

A délután már az alakulótéren találta a sokadalmat. A testőröket, akik végighallgatták a tárgyalást a lovardában, aztán az ügyvédet, az országbírót, az új vádlottat, az ügyészt, és minden rendű és rangú személyt, akik tanúi voltak ezen bonyolult bűnügy tárgyalásának.

Az alakulótér közepén két hóhér tevékenykedett. Egy öreg és egy fiatal. Apa és fia. Az idősebb férfi volt az utolsó, még elérhető ítélet-végrehajtó Osmosis Köztársaságban, aki valaha végrehajtott karóba húzást.

– Maduráj! – harsant fel Nihuc vezérezredes szava. – Ezennel megfosztalak minden rangodtól és kitüntetésedtől, amelyeket a Kormányzói Testőrségtől kaptál.

Azzal odalépett a bűnöshöz, és letépte róla a jelvényeket és minden más ismertetőjegyet, utána pedig az emberei következtek, akik minden ruhájától megfosztották a férfit.

Szepegve tűrte az eljárást Maduráj, ám amikor már meztelenül volt kénytelen elviselni a szánakozó és megvető pillantásokat, hirtelen térdre rogyott, és összekulcsolta a kezeit:

– Könyörgök, Nihuc, adj könnyű halált nekem! Beismerem minden bűnömet, csak kegyelmezz! A régi bará…

– Elhallgass, hitvány gazember! – szakította félbe a tirádát az országbíró. – Még mindig nem bírtad felfogni, hogy mit cselekedtél? Haszonvágyból meggyilkoltad a Kormányzói Testőrség legkiválóbb századosát! És ezt az undok bűnt előre megfontolt, aljas számításból az egyik legkiválóbb növendékünkre akartad terhelni! Ha nem lépek közbe, minden szívfájdalom nélkül végignézted volna, ahogy a hóhér lecsapja a fiú fejét!

– Mindent megbántam, esküszöm! – hajolt le Nihuc sarujához a lemeztelenített férfi.

– Már késő – jelentette ki hideg és érzéketlen tónusban az országbíró. – Megadtam neked az esélyt, nem éltél vele. Most pedig példát fogunk statuálni a személyeddel. Minden egyes kormányzói testőrnek beleégetjük az emlékezetébe, hogy aki aljas indokból a saját bajtársát árulja el, annak nincs kegyelem. Ezt kívánja ennek a közösségnek a szellemisége. Légy férfi, és viseld az undorító bűnöd következményeit.

Azzal intett az embereinek, hogy hurcolják oda a bűnöst a hóhérokhoz, ahol már várta a kihegyezett karó.

Benur nem vett részt az ítélet-végrehajtáson. Nem kívánta látni. Miután visszakapta az összes rangját, kitüntetését, meg persze egy új egyenruhát is, különleges eltávozást kapott a laktanyából. Csakis Aruát kívánta most maga mellett tudni.

Sok időbe telt, mire hazagyalogolt. És Osmosis fővárosba érve olyan állapotokat tapasztalt, mint soha azelőtt. A legkülönbözőbb csapatokba verődve vonulgattak az emberek az utcákon, zászlókat lengetve, a fiú számára idegen és értelmetlen jelszavakat skandálva. Alig győzte kikerülni őket, és folyton vigyáznia kellett, hogy ne olvassza magába egyik csoportosulás sem.

A külvárosi szegénynegyedbe érve ezek a körülmények szerencsére megszűntek, de sokkal ijesztőbb felismerés született meg hősünk agyában. Arua nincs sehol!

A lány szülei elzavarták Benurt a portájuk elől, mintha fertőző lenne, és csak egy távoli szomszédtól, egy egyszerű járókelőtől tudhatta meg az igazságot:

– Aruát az apja eladta egy kereskedőnek – mondta ki az öregember, aki szóba állt az ifjú testőrrel. – Már van egy hónapja is, ha nem több. A lány immár Kabinda úr tulajdona.

Benur megremegett ezen név hallatán. Tudta jól, hogy ez a gazdag ember előszeretettel vásárolgat fel fiatal lányokat a szegénynegyedben, mindig megszorult családokat kipécézve, hogy aztán a saját kénye-kedve szerint használja fel a kiszemelt prédát, és a fiatal hajadonokat soha nem a háztartása gondozásának reményében veszi magához.

Felforrt a vére. Legszívesebben felüvöltött volna, de eszébe jutott minden tanítás, ugyanúgy a Filkor századosé, mint a tiszthelyettesi iskoláé, és máris a taktikus és tervező énje vette át a gondolatait. Elsősorban meg kell tudnia, hogy hol lakik ez a Kabinda.

Miután ezt kiderítette, rohanvást igyekezett a helyszínre. A szituáció kicsit bonyolultnak ígérkezett. Egy csapatnyi ember tüntetett a villa előtt, követelve, hogy jöjjön ki az úr, és adjon számot róla, hogy hisz-e az egy igaz Istenben. Ha pedig igen, akkor engedje szabadon a rabszolgáit, de azonnal.

Benur távol maradt a tömegtől, ezúttal sem akart beleolvadni egyetlen csoportosulásba sem. Csak addig szemlélődött a villa főbejáratánál, amíg felmérte, hogy Kabinda úr házának személyzete, pontosabban a fegyverekkel jól felszerelt testőrei szép számban sorakoztak fel a kerítés mögött, őrizve a portát a feldühödött emberek fenyegető jelenlétében.

Hősünk úgy döntött, körbejárja az ingatlant, hátha talál egy olyan pontot, ahol behatolhat a portára. És a felderítés szinte azonnal bevált. A hátsó fertály környékén talált egy rést a kerítésen, amelyen át tudta préselni magát.

Leguggolt a fűbe, és várt egy kicsit. Kíváncsi volt rá, hogy vannak-e házőrző kutyák, amelyek észlelték az idegen jelenlétét, és rá akarnak rontani. Miután ilyet nem tapasztalt, még mindig lehajolva eljutott egészen a díszsövényig. Ezzel már a villa hátsó bejáratának közelében találta magát. Szívdobogva vette észre, hogy a teraszra nyíló ajtó nyitva áll.

Zajtalanul hatolt be a házba. A folyosókon senkit sem talált, közben pedig őrült módon cikázott a tekintete, hogy felmérhesse, merre lehet a rabszolgák szálláshelye.

Hirtelen egy szőke lány került elébe. Váratlanul kilépett egy ajtón, és miután meglátta a testőrruhás férfit, sikítani akart, de Benur még időben rávetette magát, magához szorította, a tenyerét a lány szájára tapasztotta, és belesúgta a fülébe:
– Nem lesz semmi bajod, ha most azonnal elárulod nekem, hogy hol van Arua.

A lány rémülten vergődött, és láthatóan nem tudta, vagy nem akarta megadni a kívánt választ, mire Benurnak eszébe jutott, hogy ebben a házban talán nem is így hívják Aruát.

– Van közöttetek új lány? – suttogta az új kérdést a foglyul ejtett hajadon fülébe. – Hol van a szállása az új rabszolgáknak?

Erre végre megemberelte magát a lány, és hevesen mutogatott egy ajtó irányába. Benur örömmel nyugtázta a fejleményt, aztán elővette az övéből a dísztőrt, és a fokával jelentős ütést mért a vergődő lány fejére. Nem bízott benne, hogy ha elengedi a száját, a riadt nőszemély nem kezd el kétségbeesve sikoltozni.

Hát most nem kezdett. Leomlott Benur lábai mellé, és elájulva nyugton maradt a padlózaton.

Benur benyitott a kérdéses szobába. Leírhatatlan látvány tárult elé. A helyiségben csak két személy tartózkodott, akik egy fehér lepedőkkel borított ágyon viaskodtak. Az alul lévő nőben Benur azonnal felismerte a szerelmét, Aruát. A fölé magasodó erőszakos férfiban nem ismert fel senkit, de ezen pillanatban csöppet sem érdekelte az illető személyazonossága. A kezében tartott dísztőrt megfordította, és már nem a fokával sújtott le. Markolatig döfte bele a fegyvert a férfi hátába.

Az illető némileg fölegyenesedett, és megpördült a tengelye körül, aztán pedig – nincs rá jobb szó – csodálkozva nézett bele a támadója arcába, végül azonban elterült a földön, az ágy lábánál, minden további behatás nélkül, pedig Benur már készen állt rá, hogy súlyos ütéseket vigyen be az erőszakoskodó lator arcába.

Arua rémülete nem múlt el varázsütésre.

– Benur! Hát te vagy az? – rivalgott kétségbeesetten, mintha a megmentését pont ugyanolyan átoknak értékelte volna, mint a gazdája erőszakoskodását. – Megölted Kabinda urat! Megölted! Most mi lesz velünk?

A fiú magához szorította a szerelmét, és megpróbált vele értelmesen beszélni:

– Nyugodj meg, kincsem. Kiviszlek innen. Ne félj, most már itt vagyok veled – hajtogatta csöndesen, Arua fülébe suttogva. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Segítek. Kiviszlek innen.

A cselekvésre nem sok idejük maradt. Dobogó léptek zaja hallatszott a folyosóról. Benur hirtelen az ajtó mögé ugrott, és amikor berontott a helyiségbe két jól megtermett férfi, az egyiket azonnal leszúrta. A másik azonban hátraugrott, és előhúzta a hüvelyéből a kardját. Jól látszott, hogy itt a fiú nem fog semmire menni a rövid tőrével.

Benur megvárta, amíg az első kardcsapás elindul az irányába. Számtalan ilyen helyzetet gyakorolt már a tiszthelyettesi kiképzésen. Félrefordította a törzsét, és szinte látta maga előtt a kard csillogó fémjét lesújtani. Aztán nyomban visszatámadott. A rövid tőrét belemártotta az ellenfele oldalába, és rögtön el is táncolt, hogy a felajzott férfi ne tudja azonosítani a helyzetét.

Aztán újra megszúrta a már támolygó alakot. És újra. Végül pedig, amikor a férfi megrogyott, beledöfte a tőrt a szívébe.

Arua az öklét harapta, hogy ne sikoltson fel. De az arca olyan rémült és kétségbeesett volt, hogy Benur szinte megsajnálta.

– Ne aggódj, kincsem – nyújtotta oda a kezét. – Most elmegyünk innen. Amíg engem életben látsz, te mindig szabad ember leszel.