Rés a kerítésen – 22. rész

Nihuc országbíró hamarosan rövid szünetet rendelt el, mire a legénység elhagyta a lovardát, és odakint kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták az ügy eddigi fejleményeit. Benur persze vádlottként a helyén maradt, és izgatottan kérdezgette ügyvédjét a szünet után várható történésekről. De még ennél is érdekesebb beszélgetés zajlott le egy apró helyiségben, ahová Nihuc vonult félre Maduráj ezredessel.

– Mindketten tudjuk, hogy mi fog történni ennek a napnak a végén – kezdett bele az országbíró, amikor becsukódott mögöttük az ajtó, de nagy megdöbbenésére az ezredes máris közbevágott, és méltatlankodva megjegyezte:

– Azt hittem, barátok vagyunk, Nihuc. De most azt kell látnom, hogy alaposan megváltoztál.

– Ezt éppen te mondod nekem? – csóválta meg a fejét elképedve az országbíró.

– Én bizony! És én legalább a szemedbe mondom. De tudjál róla, hogy a hátad mögött is sokan pletykálnak rólad. Azt beszélik, Nihuc vezérezredes nagyon furcsán viselkedik mostanában. Mintha már nem számítanának neki a régi barátai, a régi bajtársai…

– Na jó, nem ezért hozattalak ide, nincs időm erre a locsogásra – legyintett bosszúsan Nihuc. – A régi időkre tekintettel kapsz tőlem egy utolsó lehetőséget, hogy úgy halj meg ma, mint egy katona. Vagy legalábbis mint egy férfi. Ez a lehetőség csak a tárgyalás egy bizonyos pontjáig áll fenn. Egészen biztos vagyok benne, hogy fel fogod ismerni azt a pillanatot. Ha a tárgyalás ezen pontján szólásra jelentkezel, és őszinte vallomást teszel, akkor a halálod gyors lesz. A másik eshetőséget nem ismertetném, nehogy elájulj itt nekem. Csak annyit árulok el, hogy a történetben szerepelni fog egy karó is. Tehát bárd vagy karó. Ennyi választásod maradt. Más mondanivalóm már nincsen számodra.

Azzal kilépett a helyiségből, és intett az embereinek, hogy vigyék vissza Maduráj ezredest a tárgyalóterembe.

* * *

A legénység fegyelmezetten visszatért a lovarda épületébe, a tárgyalás pedig az ügyész terjengős beszédével folytatódott. Az ellenszenves fickó éppen azt taglalta, hogy Benur mindkét szülője egy kocsmai verekedés közben lelte halálát, amikor Nihuc türelmetlenül közbevágott:
– Mit akarsz ezzel bizonyítani?

Az ügyész meghökkenve fordult a pulpitus felé:
– Parancsolsz, uram?

– Az érdekelne, hogy az ügy szempontjából miért tartod jelentősnek Benur szüleinek évekkel ezelőtti halálát, illetve annak körülményeit – erősítette meg az országbíró. – Mire akarsz kilyukadni? Ez a fiú még tízéves sem volt akkor! Szerinted ő biztatta az apját, hogy menjen inni a kocsmába? Vagy az anyját, hogy menjen az apja után, és ha lehet, keveredjenek bele valami jóféle csetepatéba? Tette mindezt úgy, hogy az eset idején éppen a laktanyában teljesített szolgálatot?

Az ügyész egyelőre nem hagyta magát:
– A fiú jellemének feltárása és az indítékainak megértése nagyon is hozzátartozik eme bűnügy átfogó feldolgozásához, országbíró úr. Márpedig az igazság az, hogy Benur növendék családi hátterében mindig is jelen volt az erőszak, és ez formálta a gyermek jellemét kezdettől fogva. Jó példa erre, hogy a legidősebb bátyját először alaposan helybenhagyta, galád módon kihasználva a testőri kiképzésének minden előnyét, majd az utolsó testvérét, aki még szabad ember volt, rabszolgasorsra juttatta, csakis azért, hogy megszerezhesse annak ingatlanát!

– No persze – húzta el a száját Nihuc. – Kérdezzük csak meg erről a vádlottat is! Állj fel, Benur, és válaszolj nekem!

A fiú katonásan felállt:
– Parancsára, országbíró úr!

– Miért lett rabszolga a bátyádból?

– Jelentem, mert hitelben ivott a kocsmárosnál, és a szülői házunk volt a fedezet.

– És hogy került a szóban forgó ingatlan végül a te birtokodba?

– Jelentem, a mellettem ülő Brana ügyvéd úr intézte el, hogy megmenthessem a szülő házat a magam és a többi árva testvérem számára, és ne kerülhessen a kocsmáros kezére. Ezért lett végül a kocsmáros rabszolgája a Kuracs nevű bátyám, aki a tartozást felhalmozta.

– Honnan ismered az itt jelen lévő Brana ügyvéd urat?

– Jelentem, Filkor százados úr által. A gazdám volt az, aki megismertetett vele, és ők ketten segítettek nekem megmenteni az egyetlen családi örökséget.

– Mit éreztél Filkor százados úr iránt, miután létrejött eme ügylet?

– Végtelen hálát, mélyen tisztelt országbíró úr.

– Tehát akkor összegezzük – vett egy nagy levegőt Nihuc, majd odafordult az ügyészhez: – A vádlottnak maga a gazdatisztje, Filkor százados segített abban, hogy szerény családi örökségét megmentse az elkótyavetyéléstől, ezért a vádlott végtelen hálát érzett Filkor százados iránt, nyilvánvalóan teljes joggal. Nos, tisztelt ügyész úr, van még sok olyan kérdésed, amelynek nyomán egyre inkább bizonyossá válik, hogy Benur növendéknek nem volt semmiféle néven nevezhető oka arra, hogy meggyilkolja Filkor századost?

Az ellenszenves fickó tanácstalanul forgatta a fejét, hol Maduráj ezredesre, hol meg az országbíróra pislogva.

– Még mindig várom a választ – jelezte Nihuc. – Kívánod még rabolni az időnket efféle szemelvényekkel a vádlott nem túl hosszú életéből? Esetleg számíthatunk rá, hogy újabb tanúkat kéretsz a rögtönítélő bíróság elé, akik majd igazolják azt a várhatóan mindnyájunkat megdöbbentő tényt, miszerint a testőröket a kiképzés során legfőképpen ölni tanítják?

Az ügyész lemondóan intett, hogy egyelőre nem kívánja folytatni a vádbeszédet. Ekkor Nihuc újra felszólította a vádlottat, hogy adja elő a hallgatóság számára, milyen viszony volt közte és a gazdatisztje között. Benur kissé megilletődött a kérdés nyomán, de aztán úgy-ahogy legyűrte az érzelmeit, és fennen szóval elmondta a következőket:

– Ha azt mondom, hogy apám helyett apám volt, még azzal sem írom le a valós helyzetet, hiszen amíg nem kerültem a keze alá, nem is tudtam, hogy milyen lehet egy gondoskodó apa. Erről a derék Filkor százados adott nekem példát. Mindig a szívén viselte a nevelésemet, a katonai előmenetelemet, és mindent, ami egy magamfajta növendék fejlődéséhez fontos lehet.

Azzal szép sorban elmesélte, hogyan teltek a közös estéik a gazdatisztjével, kitért a meghitt beszélgetésekre, a diktálásokra, egyáltalán arra, hogy Filkor százados tanította meg írni és olvasni, és ő javasolta a tiszthelyettesi képzést is, és mindenben támogatta. A gazdatisztjével szíve legféltettebb titkait is megoszthatta, még szerelmi ügyben is kapott tőle jó tanácsokat, és ezért örökké hálás lesz neki.

Nihuc egy ideig türelmesen hallgatta az elbeszélést, de aztán intett, hogy elég lesz.

– Nos, tisztelt hallgatóság, van-e valaki a teremben, aki képmutató szerepjátszásnak véli ezt a beszámolót, és még mindig azt hiszi, hogy Benur növendéknek érdekében állt eme fontos embert, a kiváló Filkor századost eltüntetni az életéből? – tette fel a kérdést az országbíró, aztán még hozzáfűzte: – De ha már a lehetséges indítékoknál járunk, fordítsuk a figyelmünket egy eddig nem említett körülményre.

Ezután emelkedett szólásra Brana ügyvéd, és rögtön Maduráj ezredeshez intézte a kérdést:
– A Gudjorolen név mond neked valamit, uram?

Még egy felületes szemlélő figyelmét sem tudta volna elkerülni, hogy az ezredes arca eme név hallatán komoly változáson ment keresztül. Tisztán látszott, hogy Maduráj nem volt felkészülve arra az eshetőségre, miszerint ez a szó elhangozhat a tárgyalóteremnek berendezett lovardában.

– Igen – felelte, kissé vérszegény tónusban. – A nagybátyám.

– És még kinek a nagybátyja a nevezett illető? – firtatta az ügyvéd.

Erre már nem érkezett válasz, így hát az ügyvéden volt a sor, hogy megvilágítsa az összefüggéseket:

– Gudjorolen úr egy gazdag földbirtokos. Osmosis déli partján, Ketalim városában tengeti napjait. Ma már a szó legszorosabb értelmében, hiszen az egészségi állapota az utóbbi esztendőben vészesen leromlott. Gudjorolen úrnak nincs egyenes ági leszármazottja, ezért a testvéreinek két gyermekét nevezte meg örökösének a végrendeletében, mégpedig abban a formában, hogy az első számú örökös Filkor százados, száz százalékos mértékben, de ha ő már nincs életben az örökhagyás időpontjában, akkor Maduráj, akkor még százados lép elő fő örökössé, és az övé lesz minden vagyon, beleértve a földbirtokokat, a vidéki kastélyt és az összes ingóságot. Úgy gondolom, hogy eme tény ismertetésével a gyilkosság indítékának kérdését új megvilágításba helyeztük.

– Maduráj ezredes! – harsant fel a pulpitusról az országbíró erélyes hangja. – Tudomásod volt erről a végrendeletről?

– Nem! – vágta rá azonnal Maduráj.

Nihuc hosszasan nézte hajdani barátja arcát, és azt várta, hogy talán most megered az ezredes nyelve, de erre nem került sor. Maduráj nem állta az országbíró tekintetét, inkább az ügyészre pislogott kétségbeesetten, hogy mondjon már valamit, húzzon elő a tarsolyából új érveket, ám ezt hiába várta. Sőt, ismét a védelem ragadta magához a szót.

Brana ügyvéd úr odasétált az írnokhoz, és átnyújtott neki néhány papírlapot, miközben ismertette:

– Ezek a jegyzetek a néhai Filkor százados szállásáról kerültek elő. A bűnüggyel összefüggésben ott először nem került sor kutatásra, csak Benur növendék hálófülkéjében. Felkérem az írnok urat, hogy olvassa fel, mi áll ezeken a papírlapokon.

Így esett, hogy az ominózus idézet újra elhangzott a tárgyaláson:

– „Most már nem bírom tovább. Ahogy velem bánik, az mindennek a teteje. Még ma meg fogom ölni. Igen, érzem, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon. Amint belép, kérdés nélkül a szívébe fogom döfni a tőrömet. Ezt érdemli ez az átkozott lény, aki annyi szenvedést okozott nekem sok-sok éven át. Úgysem fogja soha megtudni senki, hogy én voltam a tettes. Mire megtalálják gyarló és bűnös testét, én már nagyon távol leszek. És akad majd, aki igazolja, hogy nem lehettem a közelében, amikor megkapta, amit az istenek szántak neki. Az erőszakos és nagyon is kiérdemelt halált.”

Csakhogy volt egy alapvető különbség. Ezúttal a szövegkörnyezet is elhangzott. És ha valakinek nem lett volna egészen világos a helyzet, Nihuc egyértelműen rákérdezett a vádlottnál is:

– Felismered eme szövegrészletet, fiam?

– Jelentem, igen – felelte Benur.

– Honnan való?

– Maduráj száza… akarom mondani ezredes úr színdarabjából, amelyet nekem diktált.

– Tehát ezek nem a te szavaid?

– Persze, hogy nem! Én csak leírtam, amit az ezredes úr diktált. Ezek a színdarabjában szereplő egyik férfi szavai, és egy hűtlen nővel kapcsolatosak.

– Hogyan került hozzád, illetve Filkor századoshoz ez a másolat?

– Jelentem, az úgy volt, hogy a százados úr rám bízott egy indigó nevezetű lapot, és azt mondta, ez egy új találmány, arra szolgál, hogy két papírlap közé helyezve egyből duplán lehessen jegyzetelni. A gazdám nagyon kíváncsi volt Maduráj úr színdarabjára, és szerette volna a lehető legkorábban elolvasni.

Csodálkozó moraj futott végig a termen, már nem először. Aztán újra az országbíró ragadta magához a szót:

– Benur növendék! Elismered, hogy az a rövid tőr, amelyet Filkor százados szívébe szúrva találtak meg, a te tulajdonod?

– Jelentem, nem láttam, de akár az enyém is lehetett.

– Miért nem vitted magaddal az eltávozásra a rövid tőrödet, dacára annak, hogy a testőrségi egyenruha része?

– Jelentem, vittem magammal rövid tőrt, de az egy dísztőr volt, amelyet Filkor százados úrtól kaptam a tizenkettedik születésnapomra. Mindig büszkén viseltem.

Nihuc most felállt a pulpituson, és mint valami vezérszónok, belekezdett a beszédébe:

– Úgy gondolom, hogy az eset immár mindenki számára világos. Maduráj ezredes előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból tervelte ki a gyilkosságot, ügyelve arra, hogy a gyanú csakis egyetlen személlyel kapcsolatban merülhessen fel, ez pedig nem más volt, mint Filkor százados tisztiszolgája, Benur növendék.