Rés a kerítésen – 21. rész

– Megállj! – dörgött fel ekkor egy hihetetlen erejű és hátborzongatóan komor hang, amely még az alakulótér túlsó oldalán álló parancsnoki épület faláról is visszhangzott, és úgy terítette be az ítélet-végrehajtás helyszínét, mint valami isteni kinyilatkoztatás. A hóhér nyomban kiejtette kezéből a bárdot, és még a térde is megrogyott a félelmetes jelenség hatására.

Eme sztentori hang tulajdonosa nem más volt, mint Nihuc vezérezredes, aki tíz válogatott emberének kíséretében vonult be az alakulótérre.

Volt valami megmagyarázhatatlanul lenyűgöző és egyben félelmetes ebben a bevonulásban. Pedig hát a hatalmas alakulótéren, a felsorakozott századok között ez a tizenegy ember jószerivel elveszett. Mégis, ahogy döngő léptekkel, elszánt arccal közeledtek a hóhér emelvénye felé, az egészen hátborzongató volt.

A vezérezredes nagy terpeszben megállt Maduráj mellett, és fennhangon megkérdezte:
– Mi folyik itt?

– Ítélet-végrehajtás – felelte magabiztosan és egyelőre gyanútlanul Maduráj.

– Miféle ítélet-végrehajtás? Kinek a parancsára? – firtatta a részleteket komor arccal Nihuc.

– Az általam vezetett rögtönítélő bíróság röviddel ezelőtt azt a határoza…

– Az általad vezetett micsoda??? – dörgött fel újra Nihuc sztentori hangja. – Miket beszélsz itt összevissza, ezredes?

Maduráj kezdett rosszat sejteni. Még sosem látta ilyennek a Kormányzói Testőrség főparancsnokát, aki egyben barátja is volt, bár az is igaz, hogy országbírói kinevezése után nem sokszor találkozott vele. De most már kezdte sejteni, min alapulhattak azok a pletykák, amelyek arról szóltak, hogy Nihuc az utóbbi időben valahogy megváltozott.

– Országbíró úr, én… – kezdett bele tiszteletteljesen Maduráj, de a vezérezredes hamar letorkolta:

– Jól mondod, én vagyok az országbíró – szögezte le Nihuc. – És mint ilyennek, csakis nekem áll jogomban rögtönítélő bíróságot felállítani ebben az országban! Hogy merészelted magadhoz ragadni ezt a jogot, ezredes?

– De hiszen engem neveztél ki helyetteseddé, uram, és így a távollétedben én gyakorlom a Kormányzói Tes… – makogta mentegetőzve Maduráj, ám az elöljárója ismét csak belefojtotta a szót:

– Az, hogy előléptettelek ezredessé, és kineveztelek a Kormányzói Testőrség helyettes főparancsnokává, még nem jelenti azt, hogy bármely országos jogomat rád ruháztam volna! Különben is, mi az, hogy a távollétemben? Országbíróként nem is hagyhatom el a Köztársaság területét, amíg a kormányzó úr haza nem tér a szigetre! Nem ismered talán Osmosis Törvénykönyvét? Vagy azt hitted, hogy ha nem vagyok a látókörödben, az jogilag már távollétnek számít?

Maduráj immár semmit sem értett. Leforrázva álldogált több száz kíváncsi szempár kereszttüzében, de ez a megaláztatás semmi nem volt ahhoz képest, mint amikor Nihuc emberei a főnökük egyetlen intésére lefogták, és elvezették a fogdaépület felé.

Az országbíró ekkor a testalkatát meghazudtoló fürgeséggel szökkent fel az emelvényre, és saját kezűleg szabadította ki Benurt a bőrszíjak szorításából, amelyek a fejét a fatönkhöz szorították. Közben pedig még arra is volt ideje, hogy rárivalljon a hóhérra, és felszólította, hogy pusztuljon innen, ha nem akarja, hogy az ő vére fesse vörösre ezeket az átkozott deszkákat.

– Állomány, oszolj! – bődült el végül az országbíró. – Takarodó a körletekbe!

Egy szempillantás alatt felbomlottak a sorok, és az összes testőr, de még a századparancsnokok is úgy inaltak el a legénységi épületek felé, mintha csak arról értesültek volna, hogy ott hamarosan előrehozott zsoldkifizetés veszi kezdetét.

* * *

Benur ezt az új fogdát már sokkal barátságosabbnak találta. Mint később megtudta, ez a laktanya tiszti fogdája volt, de amikor Nihuc emberei első ízben zárták rá a rácsot, neki már annyi is elég volt, hogy a falak hófehérek, és a helyiség tartalmaz egy priccset is, mégpedig egy elég tűrhető matraccal, továbbá egy vánkossal és egy takaróval.

Megtapogatta a nyakszirtjét és a tarkóját, közben pedig akaratlanul is felnyögött. Hirtelen úgy érezte, mindene fáj, de aztán majdhogynem kinevette magát. Te szerencsétlen, hát az imént még el akarták választani a fejedet a nyakadtól, most meg azon keseregsz, hogy hasogat az a hülye agyad?

Mindenesetre nem volt sok ideje sem az önsajnálatra, sem a saját maga kinevetésére, békés merengésre pedig aztán végképp nem, mert kisvártatva megint csikordultak a rácsok, és már vitték is egy másik helyiségbe, ahol maga Nihuc vezérezredes és Brana ügyvéd úr ültek egy asztalnál.

Amikor hatszemközt maradtak, az országbíró kifejezetten bizalmas és barátságos hangot megütve így szólt hozzá:

– Benur testőr, most mesélj el nekem mindent, amit erről a gyászos ügyről tudnom kell, amelyik majdnem rosszul végződött. Kérlek, próbálj a lényegre szorítkozni, mert a kormányzó úr teljhatalmú helyetteseként meglehetősen sok a dolgom ezen a felbolydult szigeten, de én a szavamat adom neked, hogy az ügyedet az igazság és a becsület jegyében fogjuk tárgyalásra vinni. Azt sajnos nem ígérhetem, hogy erre a bizonyos tárgyalásra nagyon hamar sor fog kerülni, tehát ne gondold azt, hogy már holnap éjjel a babáddal fogsz aludni. Bizonyos magasabb rendű érdekek mentén, amelyek ismertetésétől most eltekintenék, meg kell adnunk a lehetőséget Maduráj ezredesnek is a védekezésre. De addig is igyekeztem számodra megfelelő körülményeket biztosítani a tiszti fogda épületében.

Hősünk elképedve hallgatta eme szavakat. A testőrség kötelékében eltöltött évei alatt jó néhány alkalommal volt alkalma személyesen is beszélni a főparancsnokkal, de arról az oldaláról még nem ismerhette meg, amelyet Nihuc vezérezredes most megmutatott. Mindenesetre nem sokat morfondírozott ezen, hanem inkább belekezdett az elbeszélésbe, és amennyire ez egy értelmes, sokra hivatott fiatalemberhez illett, lényegre törően ismertette az ügy minden fontos mozzanatát, amiről csak tudomása volt.

* * *

Az elkövetkező napokban Brana ügyvéd úr is gyakori vendég volt Benur takaros kis cellájában. A rókaképű ember egyre rokonszenvesebbnek tűnt a fiú számára, és külön figyelemre méltó fejlemény volt, hogy mint valami gyorsíró, Benurnak szinte minden szavát lejegyzetelte. Állítólag ő intézte el azt is, hogy beállítsanak a cellába egy asztalt a hozzá tartozó székkel, illetve azon az asztalon mindig legyen megfelelő mennyiségű papiros és szénceruza is, hogy Benur a nap bármely pillanatában le tudja jegyezni, ami csak az eszébe jut.

Hősünk a magányos éjszakákon már nemcsak az ügye különböző kimeneteleivel foglalkozott gondolatban, hanem egyre többször tervezte a jövőt, amelyet természetesen mindig is Aruával képzelt el, és ugyan egészen ritkán, de már boldog várakozást is képes volt felfedezni a lelke mélyén.

Milyen jó lenne, ha a lány is tudna írni! – sóhajtott fel az egyik felhőtlen éjszakán Benur, az ágya szélén kuporogva, és a rácsos ablakon át a Bronzholdat bámulva. Nyilván megengednék, hogy levelet váltson a szeretteivel, ezt onnan tudta biztosan, hogy Hurga őrvezető, aki épp a minap volt őrszolgálatban a tiszti fogdán, egészen egyértelműen megmondta neki. Igen, lehet levelezni a hozzátartozókkal.

Hurga nevét a szívébe is belevéste hősünk. Nem felejtette el, hogy abban a mocskos lyukban, ahol azelőtt fogva tartották, Hurga volt az egyetlen őr, aki a tiltás ellenére is szóba állt vele, és hajlandó volt elárulni bizonyos dolgokat. Vagy egyáltalán emberként beszélni vele.

Benur kissé riadtan vette észre, hogy magában már akaratlanul is listázza az ismerőseit. Ez jót tett velem, az szemét volt, amaz meg kegyetlen. Az az egykori testőr a piacon, aki adott nekem meg Aruának ingyen reggelit, hát ő csodálatos volt. Maduráj százados, vagy ezredes, rohadna meg az a beteg lelke, hát ő meg inkább…

És még csak nem is gondolta, hogy majd a tárgyalás is efféle tanúk felvonulásától lesz hangos.

Merthogy akit a vád először szólított Benur ügyének újratárgyalása során, az nem volt más, mint a testvérbátyja.

* * *

Először nagyon is jól érezte magát Benur a tárgyalóteremben. Persze nem tárgyalóterem volt ez, hanem a Kormányzói Testőrség lovardájának csarnoka, csak hát ekkorra már olyan fokú érdeklődés övezte ezt a bűnügyet a testületen belül, hogy nem lehetett egy kis ötven-hatvan fős teremben lebonyolítani a tárgyalást, mint annak idején. Most már a legénység nagy része is kíváncsi volt rá, hogy mi történt voltaképpen azon a bizonyos nyári éjszakán, amikor Filkor századost a szívében egy tőrrel találták meg.

És akkor beszólították a vádlott fivérét. Kuracs pedig bejött, ruganyos léptekkel, magabiztosan, ezúttal éppen józanon, és elmesélte, hogy az ő legkisebb öccse egy brutális verekedő, egy fékezhetetlenül békétlen, kötekedő alak.

– Mit tudsz elmesélni ennek igazolására, fiú? – kérdezte Maduráj jogi képviselője, mire Kuracs, undok pofáján a bosszú minden ismérvével, részletesen taglalta, hogy őt a Benur nevezetű öccse a saját háza kertjében támadta meg, azt harsogva, hogy meg fogja ölni, és ez minden bizonnyal be is következett volna, ha nem sietnek át a szomszédok, akik lefogták ezt az aljas gonosztevőt.

A vád következő tanúja a laktanya kantinosnője volt, aki eskü alatt vallotta, hogy igen, nemi kapcsolatba lépett a Benur nevezetű fiatal testőrnövendékkel, aki olyan brutális volt, hogy amikor a raktárhelyiség ládái között megerőszakolta őt, akkor még a hajába is belekapaszkodott, és láthatóan nagyon is felfokozta a kielégülését, hogy fájdalmat okozhatott neki.

Még egy olyan testőrt is elővettek, aki annak idején, Benur első igazán komoly bevetésénél jelen volt azon a bizonyos erdei tisztáson, és voltaképpen minden részrehajlás nélkül elmesélte, hogy a fiú miképpen szúrta szíven az ominózus gonosztevőt, hozzátéve, hogy egy kormányzói testőrnek pont ez volt a feladata, de többszöri kérdésre azt vallotta, hogy igenis, a testőrnövendék szemében észrevette a gyilkolás iránti vágyat.

Benur, aki ekkor már egy asztal mögött ülhetett, oldalán az ügyvédjével, és nem volt közöttük semmiféle őr vagy egyéb hatósági személy, értetlenül nézett a rókaképűre, hogy vajon ebből az egészből hogy lesz felmentés, főleg pedig igazság? Hát itt csak ellene vall mindenki, hogy ő micsoda brutális alak, és Brana ügyvéd úrnak nincs egyetlen kérdése sem a vád által felvonultatott szereplőkhöz.