Rés a kerítésen – 20. rész

A tárgyalásra őszelő havának vége felé került sor. Benur csak annyit érzékelt az egészből, hogy megint több ember lépteit hallotta a folyosón, aztán elhurcolták egy másik helyiségbe, amely nem sokban különbözött a cellájától, legfeljebb abban, hogy itt nagyjából fehérek voltak a falak, és a mindenhonnan lefelé lejtő padlózat közepén volt egy rácsos lefolyó.

Ott aztán gyakorlatilag letépték az ágyékkötőjét, utána meg lemosdatták. Pontosabban szólva a kezébe nyomtak egy szappant meg egy kefét, majd számolatlanul, vödörszámra zúdították rá a hideg vizet, és közben fennhangon utasították, hogy mit csináljon, mikor melyik testrészét suvickolja meg. És mindvégig éktelenül röhögtek, a legtrágárabb bemondásokkal színesítve a megalázását.

Végül – hősünk őszinte megdöbbenésére – ráadták a díszegyenruháját, még a kitüntetése is ott fityegett a mellén. Benur előzőleg azt gondolta, valami zsák formájú darócruhába fogják bújtatni, úgy vezetik majd el a tárgyalásra. Csodálkozását látva az egyik őr durván ráordított:

– Mit tátod azt a bamba pofádat? Fogalmad sincs semmiről, mi? Nem gondoltad tán, hogy úgy fogsz megjelenni a tekintetes bíróság előtt, mint valami ágrólszakadt koldus! Elvégre Filkor százados urat nem egy koldus ölte meg, hanem a kitüntetett tisztiszolgája! Ne aggódj, mielőtt lecsapják a fejedet, megszabadítanak minden rangodtól, mintha soha nem is tartoztál volna közénk, te ganaj!

Eme testi-lelki felkészítés után kivezették az épületből, amit a fiú hatalmas adományként élt meg. Miután a hosszú lépcsősor végén feljutottak a felszínre, kedvtelve fürösztötte meg az arcát az áldott napfényben, hálát adva az összes isteneknek, hogy nem kellett egy bűzlő patkánylyukban megrohadnia.

De a tárgyalás mégis más volt. Viszonylag szűk terem, legfeljebb negyven vagy ötven résztvevővel, akik mind testőrök voltak, aztán egy nagy pulpitus, amelynek tetején Maduráj százados páváskodott. Benur pedig rájött, hogy ez voltaképpen egy kormányzói testőrségi belügy, és az ő bűnügyi esetét is itt, a laktanya határain belül fogják letárgyalni.

Az őrei lenyomták egy padra, és mindjárt mellé is ült jobbról meg balról egy kormányzói testőr, az időközben megérkező Brana úr pedig csak odébb kaphatott helyet, tehát Benur csak az egyik őrön áthajolva tárgyalhatott az ügyvédjével.

– Csendet kérek! – harsant fel egy alacsony, kopasz emberke hangja, aki valamiféle írnok lehetett, mert egy íróállvány előtt állt, és miközben ismertette az adatokat, szépen le is jegyezte őket:

– Osmosis Köztársaság Kormányzói Testőrsége 1256-os számú ügyének tárgyalása, a Köztársaság harmincötödik évében, őszelő havának harminckettedik napján. Tárgy: Filkor százados meggyilkolása. A vádlott: Benur testőrnövendék, Paternó és Raduza fia, született Osmosis fővárosban, a Köztársaság huszonkettedik évében. A tárgyalást vezeti: Maduráj ezredes úr, mint főbíró.

Benur csodálkozva nézett oldalra, az ügyvédjére. A rókaképű enyhe fejbólintása és a hozzá tartozó finom grimasz jelezte, bizony, ez a helyzet, Maduráj századosból időközben ezredes lett.

Nem volt sok idő ezen elmélkedni, mert a főbíró hangja máris fölzengett a pulpituson, hátborzongatóan betöltve az egész termet:
– Állj fel, Benur vádlott!

A fiú szolgálatkészen fölegyenesedett.

– Az a vád ellened, hogy meggyilkoltad Filkor századost, a Kormányzói Testőrség kiváló tisztjét, gazdádat és nevelődet. Elismered-e bűnösségedet, és hajlandó vagy-e őszinte vallomást tenni az indítékaidról és a gyilkosság körülményeiről?

Benur nagyot nyelt. Vett egy nagy levegőt, és szándéka szerint határozottan és meggyőzően kívánta bejelenteni, miszerint nem, nem ismeri el a bűnösségét, hiszen soha esze ágában sem lett volna ilyet tenni azzal az emberrel, akit apja helyett apjaként szeretett. Csakhogy őszinte megdöbbenésére a hangja majdnem minden szónál megbicsaklott, és az ércesnek szánt kinyilatkoztatás helyett csupán valami szánalmas nyekergés tört elő a torkából.

Ezen nincs mit csodálni, hiszen egyrészt tetőtől talpig szorongás járta át a testét az igaztalan vádak okán, másrészt pedig abban a korban volt, amikor a fiúk hangja mutálni kezd, és ez sajnos pontosan eme jelentős pillanatokban vált egyértelművé.

Maduráj főbíró gyorsan elnyomott egy gúnyos félmosolyt, majd olyan arcot vágott, mintha kifejezetten bosszantaná, hogy ezt az egyébként teljesen egyértelmű bűnügyet mégiscsak végig kell tárgyalni, a vádlott konok tagadása miatt. Odaintett hát egy embernek, aki mindeddig a kopasz írnok környékén üldögélt:
– Felkérem a vád képviselőjét, hogy ismertesse előterjesztését.

Ekkor egy Benur számára teljesen ismeretlen férfi emelkedett szólásra, akiről hősünk sem azt nem tudta volna megmondani, hogy hol szolgált eddig, sem azt, hogy milyen rendfokozatban vagy minőségben. Mindenesetre az illető hosszan beszélt a gyilkosság feltételezett körülményeiről, majd meglobogtatott egy pergament, mint legfőbb bizonyítékot, és azt állította, hogy abban rejlik a magyarázat az aljas gaztett indítékára.

– Ezt a bizonyítékot a Benur nevezetű tisztiszolga hálófülkéjében találtuk – jelentette ki. – Ha Maduráj főbíró úr engedélyt ad ezen iromány felolvasására, akkor mindenki számára világos lesz, miféle indítékból zajlottak le az események azon az estén, amikor is a Kormányzói Testőrség egyik legkiválóbb és közmegbecsülésnek örvendő tisztjét egy szívbe hatoló, aljas késszúrással meggyilkolták.

Maduráj főbíró természetesen engedélyt adott, mire a vád képviselője átnyújtotta a pergament a jegyzőnek, az alacsony és kopasz kis emberkének, aki szenvtelen modorban, teljesen közönyös hanghordozással felolvasta, mi áll a szövegben:

– Idézem!… Most már nem bírom tovább. Ahogy velem bánik, az mindennek a teteje. Még ma meg fogom ölni. Igen, érzem, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon. Amint belép, kérdés nélkül a szívébe fogom döfni a tőrömet. Ezt érdemli ez az átkozott lény, aki annyi szenvedést okozott nekem sok-sok éven át. Úgysem fogja soha megtudni senki, hogy én voltam a tettes. Mire megtalálják gyarló és bűnös testét, én már nagyon távol leszek. És akad majd, aki igazolja, hogy nem lehettem a közelében, amikor megkapta, amit az istenek szántak neki. Az erőszakos és nagyon is kiérdemelt halált… Idézet vége!

A felolvasás alatt Benur egyre sápadtabb lett. Aztán egyszer csak úgy érezte, minden erő kiszalad a testéből. Hát ilyen fokú aljasság nincs egész Evilágon! Hiszen ez az idézet Maduráj százados színdarabjából való! Ő ne ismerne rá? Elvégre neki diktálta le ez a gazember! És ezt a szöveget egy férfi szereplő szájába adta, aki egy csalfa nő miatt szenveleg az egész unalmas és pocsék történet folyamán!

Forgott vele a világ. Megpróbált oldalra sandítani, az ügyvédjére, de már nem is találta meg az arcát a tekintetével, pedig a rókaképű még mindig ott volt a közelében. Hirtelen összefolyt minden előtte. Az utolsó emléke az volt, hogy megpróbál újra fölegyenesedni, és szíve szerint azt harsogná a galád főbíró irányába, hogy „te diktáltad nekem ezeket a szörnyű mondatokat!”, de már megint elcsuklik a hangja, csak szánandó vinnyogás és nyögdécselés lesz a heves kinyilatkoztatásnak szánt szónoklatból…, és végül megtántorodik, kiszalad a talaj a lába alól, aztán pedig minden elsötétül…

Amikor magához tért, már az alakulótéren állt, ahol két oldalról az őrei támogatták. Csuromvizes volt a ruhája, tehát feltételezni lehetett, hogy őt a tárgyalóteremben fellocsolták, bár erre nem emlékezett. Az ügyvédje sehol, viszont felsorakozott a Kormányzói Testőrség állományának minden tagja, már akik éppen a laktanyában tartózkodnak, és ott, balra áll egy emelvény, rajta egy fatönk, mellette pedig maga a hóhér, álarcban, egy hatalmas bárd nyelére támaszkodva.

Mire mindezt végiggondolta, szinte a semmiből odalépett elé Maduráj, ez a démoni pofájú férfi – legalábbis Benur most már így látta –, és színpadias ordítozások közepette letépte a melléről a kitüntetését, majd utasítást adott az őreinek, hogy szaggassák le az egyenruhát is róla.

– Ez a gyilkos gazember nem érdemli meg, hogy a Kormányzói Testőrség tagja lehessen, nem is volt az soha! Emlékét kitöröljük! – harsogta eszelősen az újdonsült ezredes, aztán felemelte a kezét, az emelvényre mutatva: – Vigyétek a vesztőhelyre! Ott nyerje el végső büntetését!

Az őrei nagyot rántottak rajta, és Benur már megint egy szál ágyékkötőben volt, igaz, most nem megfeketedett falak között, egy undorító patkánylyukban, hanem az istenek szabad ege alatt. De hát kit vigasztal ez ilyenkor?

Amíg az emelvényhez haladtak, olyan sok minden átfutott a gondolataiban, hogy az szinte lenyűgöző volt, és békésebb időkben bizonyára hosszasan elmélkedett volna róla, hogy ez vajon miért lehet így.

Először is Arua jutott eszébe. A drága lány. Akit azóta szeretett, hogy először megpillantotta. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy többé nem nézhet a gyönyörű szemébe, nem ölelheti át a kívánatos testét, nem érezheti a finom illatát, nem bújhat el az ölében, mint egy kisfiú, és nem teheti magáévá, mint egy igazi férfi.

Aztán a testvéreire gondolt. Főleg a lányokra, akiket már soha többé nem szabadíthat ki senki, és nem adhat nekik új esélyt egy jobb életre. Vajon mi lesz velük?

Még az elátkozott Kuracs arca is felmerült az emlékeiben, és csodálkozva fedezte fel, hogy már semmiféle haragot nem érez iránta. Mint ahogy a szülei iránt sem. Drága jó lelkek, akik egykoron voltak! Áldják meg őket az istenek, talán jobb soruk van most a túlparton, mert ezen itt, az evilágin valahogy sosem tudtak boldogulni…

Az őrei két oldalról közrefogva felléptették a négy lépcsőfokon, amelyek az emelvényre vezettek, és a csekély magaslatról Benur végigtekintett az alakulótéren felsorakozott ezreden. Fájt neki, szívbe markolóan fájt, hogy mindannyian azt hiszik, ő egy gyilkos gazember, és egy sem akadt közöttük, aki kiállt volna érte. De hát hogyan is állhatott volna ki érte bármelyikük? Maduráj, ez a pocsék drámaíró, viszont elsőrangú gazember úgy intézte, hogy őt most minden bajtársa gyűlölje, és ezért nem lehet haragudni a fiúkra.

Amikor az őrei kemény és vaskos szíjakkal rászorították a fejét a tönkre, Filkor százados jutott eszébe. Eme utolsó pillanatokban is végtelen szeretettel és tisztelettel gondolt rá, és magában mindent megköszönt neki, amit csak kapott tőle ez alatt a néhány esztendő alatt.

Talán még halvány mosolyra is szaladt a szája. Ha ennyi jutott az evilági életből, hát akkor ennyi jutott. Mások még ennyit sem kapnak osztályrészül. Nem szeretkezhetnek életük szerelmével, nem kaphatnak igazi apát, aki minden jóra megtaníthatja őket, és sohasem tudják meg, hogy mi az a becsülettel és szolgálattal teljes élet, amely minden igaz örömre és büszkeségre okot ad. Még akkor is, ha az az élet csak tizenhárom esztendőt ölelhetett fel.

– Bárdot emeeeeelj! – ordította szinte magából kikelve Maduráj főbíró. – És sújts!