Rés a kerítésen – 2. rész

Benur megszeppenten üldögélt a katona lassan poroszkáló lovának nyergében. Már nagyon bánta, hogy azt mondta, nincs se apja, se anyja. Világosan tudta, hogy ebből még nagy baj lesz. De nem volt ereje szólni, mert minden félelme ellenére delejesen vonzotta mindaz, amiről a katona beszélt. Kiképzőtábor, Kormányzói Testőrség, kegyelmes Dariosz… hát hogyne lenne mindez csupa varázsszó egy csöpp kis legény számára, a nyomortelep közepén?

A kisfiú tudta jól, hogy ki az a Dariosz. Már hogy a viharba ne tudta volna? Hiszen még Osmosis főváros legkülső peremének szegénynegyedében is mindenki tudta, hogy ki az Aréna hőse, akit idén tavasszal az ország kormányzójává választottak. Benur persze sosem látta harcolni az Aréna homokján ezt az izmos daliát, de a nagyobb suhancok elbeszélései alapján egész jól el bírta képzelni.

No persze, ha tudta volna, hogy azok a bizonyos nagyfiúk is csak tódítottak, tán csalódott lett volna egy kicsit. Sosem gondolta végig, hogy igaz-e, amit mesélnek. Hogy ők be tudtak lógni az Arénába, és egy titkos lőrésben megbújva végignézték a pompás harcos győztes küzdelmeit. Igazából azt sem értette, hogy minek egy arénába lőrés, de nem mert rákérdezni. Csak hallgatta a nála sokkal nagyobb utcagyerekek izgalmas elbeszéléseit, és magában még fényesebbre színezte ezeket a hőskölteményeket.

Már kiértek a városból, és a katona ügetésre ösztökélte a lovát. Benurnak csak ekkor jutott eszébe Arua. Vajon őt mikor láthatja újra? Mikor ér véget ez a kaland? Meddig tarthat egy ilyen kiképzés, vagy mifene? De aztán megnyugtatta magát, hiszen annyi katonát látott már az utcán, a piacon, különböző ivók teraszán! Ha őket is rendre hazaengedik, akkor tán egy kisfiút sem fognak erőszakkal fogva tartani. Hiszen ő nem bűnöző, nem követett el semmi rosszat, sőt! Épp az imént mentette meg egy kislány életét!

Hamarosan lefordultak a főútról, és ekkor már látszott a távolban egy sárga kőfal, a két végében szigorú őrtornyokkal. Amikor odaértek, a kaput szó nélkül tárták szélesre pont ugyanolyan egyenruhába öltözött katonák, mint akinek félig-meddig az ölében ült éppen.

– Már megint hoztál egyet? – kiáltott oda incselkedve az egyik kapuőr. – Tán fejpénzt kapsz utánuk, Hurga?

A katona morgott valamit, aztán befordította a lovát egy deszkabarakkhoz, ahol leugrott a nyeregből, majd őt is leemelte az állat hátáról. Kézen fogta, és bevezette a nem túl bizalomgerjesztő épületbe, amelynek ajtajában ugyanolyan sisakos őr állt, mint a főkapunál.

Amikor Benur körbenézett a félhomályban, egy rakás utcakölyköt pillantott meg, pont ugyanolyan szurtos gyerekeket, mint amilyen ő maga is volt. Legfeljebb az életkorukban mutatkozott némi szórás, és Benur elfogódottan állapította meg, hogy ő mind az évei számát, mind pedig a termetét tekintve a legkisebbek közé tartozik. De nem volt sok ideje ezen bánkódni, mert a sisakos ajtónálló kisvártatva elbődült:

– Újoncoknak fürdéshez sorakozó!

Egy kőfalhoz vezették őket, ahol le kellett vetniük minden ruhájukat. A fal tetején, sűrűn egymás mellett nagy fahordók sorakoztak. A sisakos ember egyszer csak megrántott egy láncot, mire a hordókból víz kezdett csordogálni, ők pedig kaptak egy-egy durva szappant, hogy a vízsugár alá állva alaposan csutakolják le magukat.

– Hónaljadat is, füstös seggedet is, bögyörődet is! Nem kíméli a retkes bőrét az újonc, vagy nem kap vacsorát! Értve vagyok? – hőbörgött nagy bőszen a sisakos.

Az a nevezetes vacsora valami furcsa zöldségleves volt. Alig-alig úszkált néhány babszem és répadarab a halványbarna lében, amelyik majdnem olyan átlátszó volt, mint a víz. Benur számára nem volt teljesen idegen ez az étek, mert nagyon ínséges időkben az édesanyja is tett már le hasonlót eléjük, de az igazat megvallva azt gondolta, hogy a katonáknak azért ennél jobb vacsora jut.

Viszont ez még mindig bőségesebb volt, mint a másnapi reggeli, merthogy azt egyáltalán nem kaptak. És ez volt az a nap, amikor Benur életében először találkozott a kegyelmes Dariosz kormányzóval.

Épp a tűző napon senyvedtek, már dél felé járt az idő, és néhány sisakos katona a minél gyorsabb sorakozásra és a menetoszlop kialakítására okította őket, amikor egyszer csak rövid kürtjel harsant az egyik közeli őrtorony felől, majd valaki elbődült:
– Elöljáró érkezik!

Hirtelen megmerevedett mindenki. Benur meg aztán különösképpen, mert amikor felpillantott, egy daliás termetű, izmos óriást látott, aki pont felé közelített, végül már a Napot is kitakarta, aztán leguggolt előtte, és barátságosan megkérdezte:
– Mondd csak, kis legény, mi a neved?

– Benur – nyögte kiszáradt szájjal hősünk, és a szíve a torkában dobogott.

– Örülök, hogy megismertelek, Benur. Én meg Dariosz kormányzó volnék – mutatkozott be a mosolygós óriás. – Mondd meg nekem, Benur, hogy mit ettél ma reggelire.

Hősünk tanácstalanul vonogatta a vállát:
– Semmit.

Ekkor megjelent a kormányzó mögött egy rossz arcú katona, akinek mély sebhely húzódott végig az orra bal oldalán, és idegesen ráförmedt Benurra:
– Mit mondtam neked? Hogy kell szabályosan jelenteni? Úgy kezdjed, hogy kormányzó úrnak tisztelettel jelentem!

Dariosz ekkor lassan felemelkedett, odafordult a sebhelyeshez, és egészen az arcába hajolva így szólt:
– Ha már a szabályzatnál tartunk, katona… Mi a megfelelő magatartás akkor, ha a kormányzó egy újonccal tárgyal? Kértél engedélyt közbeszólni? Mert én nem nagyon vettem észre.

– Kormányzó úrnak tisztelettel jelentem, én csak…

– Kuss! – javasolta Dariosz, aztán visszaguggolt Benur elé: – Szóval, ott tartottunk, hogy mit reggeliztél ma, fiatal barátom…

– Semmit – rázta meg a fejét Benur.

– Talán nem ízlett az ellátmány, amit reggelire kaptál, ezért nem etted meg?

Benur nagyot nyelt, aztán viszonylag katonásan kibökte:
– Kormányzó úrnak jelentem…, tisztelettel, nem kaptam még ma semmit se enni.

Dariosz szúrós tekintettel vizslatta a fiú arcát:
– Ugye, tudod, hogy a kormányzónak hazudni főbenjáró bűn?

– Tudom – bólogatott hevesen Benur, aztán gyorsan észbe kapott, és hozzátette: – Jelentem… Tisztelettel!

Dariosz végigjárta az újoncbrigádot, és minden utcagyereknek feltette ugyanezeket a kérdéseket, de mindenkitől hasonló válaszokat kapott. Végül újra odalépett a sebhelyes arcú mellé, de egyelőre nem nézett rá, a többi kiképző felé fordulva üvöltötte el magát:
– Ki a hadtápfelelős ebben a hónapban?

Rövid csönd után a sebhelyes szerényen megszólalt:
– Jelentem, én vagyok.

Dariosz meglepődést színlelve fordult oda a katonához:
– Csak nem? Minő véletlen! – csóválta meg a fejét. – Aztán mondd csak, mi volt a ma reggeli ellátmány ezeknek az újoncoknak?

A sebhelyes remegő szájszéllel sorolta, miszerint egy arasznyi kolbász, egy szelet rozskenyér, egy főtt tojás és hozzá egy csupor tej.

– Ez igazán laktató reggeli, pont ilyen való a kiképzésre váró újoncoknak – bólogatott elismerően Dariosz. – És ha már itt tartunk, a tegnap esti vacsora mi volt?

– Zöldséges főzelék – makogta sápadtan a sebhelyes.

Dariosz most odafordult a gyerekekhez:
– Mindannyian hallottátok?

– Igen… – jött a nem túl meggyőző válasz.

A kormányzó rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Nem hallom! Hát miféle kormányzói testőrök lesztek ti, akiknek még hangja sincs?

Ekkor már mindent beleadva kiáltották a gyerekek:
– Igeeen!!!

– Na és milyen volt a tegnap esti főzelék, újoncok? Finom?

– Neeem!

– Hanem inkább olyan, mint a moslék?

– Igeeeen!!! – üvöltötték kórusban az egyre inkább fellelkesült gyerekek.

Aztán megint csönd lett. Igencsak vészjósló csönd. Dariosz odalépett a sebhelyes arcú elé, és miközben lassú, megfontolt mozdulattal előhúzta az övéből a rövid tőrét, kíváncsian megkérdezte:

– Tényleg azt hitted, Remora őrvezető, hogy mindvégig titokban maradhatnak az ócska kis üzelmeid? Tényleg azt hitted, hogy kényed-kedved szerint dúskálhatsz az ellátmányban, és a saját hasznodra tevékenykedhetsz? És ami a legfontosabb kérdés: valóban úgy véled, hogy ezt jelenti a Kormányzói Testőrség szelleme? Meglopni a saját bajtársainkat? Meglopni a gyerekeket?

Dariosz tőre ekkor már vészesen közeledett a sebhelyes szíve felé.

– Könyörögve kérlek, nagyuram, ne veszejts el engem – hörögte fojtott hangon a minden ízében remegő gazember. – Hiszen mégiscsak te vagy a kegyelmes Dariosz…

A kormányzó néhány határozott mozdulattal lemetszette a delikvens egyenruhájáról az összes rangjelzést, aztán gúnyosan megjegyezte:

– Arra sem vagy méltó, hogy belemártsam a testedbe a tőrömet. Én az Arénában nemes ellenfelekkel vívtam meg, nem ilyen hitvány alakokkal, mint te.

Az őrvezető rangjelzései elfogytak, de a kormányzó még nem rakta vissza az övébe a rövid tőrét, sőt! Igencsak határozottan vagdosott vele. Ezen tevékenysége végeztével a sebhelyes ott állt anyaszült meztelenül az alakulótér homokjában.

Dariosz most már ellépett mellőle, olyan arccal, mint aki még a közelségétől is undorodik, és aztán a főkapu felé fordulva elkiáltotta magát:

– Hé! Kapuőrség! Mire véljem ezt? Mit keres a laktanyánkban ez a nyomorult betolakodó, akinek semmi köze a Kormányzói Testőrséghez? Ha nem korbácsoljátok ki azonnal a helyőrség területéről, akkor megvonom a havi zsoldotokat!

A kis Benurnak azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szemére. Csak forgolódott a priccsén a deszkabarakkban, és egyfolytában eme nevezetes nap különböző szereplői és jelenetei jártak az eszében. A megszégyenített, kiközösített őrvezető, aki végül pucéron volt kénytelen elmenekülni a laktanyából, bele a vakvilágba. A sisakosok, akik Dariosz szavai nyomán végül rárontottak a lebukott hadtápos tolvajra, és szó szerint kikorbácsolták a helyőrségből. Az utcagyerekek, a hozzá hasonló szegény ördögök, akik végül fejedelmi ebédet kaptak, de aztán meg is dolgoztatták őket a délutáni kiképzésen. És persze a kormányzó, akinél érdekesebb és magával ragadóbb hőst még sosem látott, és már most, egy nap után is azt érezte, hogy a legnagyobb megtiszteltetés lehet őt szolgálni.

De a legkedvesebb kép természetesen az Aruáé volt, amelyik csak felmerülhetett a gondolataiban. Benur kiszínezte magában a következő találkozást, ahol már ő volt a mesélő, nem az utcai suhancok, legyenek akárhány évvel is idősebbek. Elvégre ő egy komoly fiú, egy igazi laktanyában kiképzést kapott harcos, nem ám olyan semmirevaló utcagyerek, mint a többiek! Akik azt állítják, hogy az Arénában lesték meg a kormányzót! Hiszen őelé guggolt le ez a barátságos óriás, ővele fogott kezet, őt kérdezte, ővele beszélgetett, őt tekintette bajtársának a lopós gazember helyett, nem mást!

Arua ezek után nem mondhatja majd, hogy milyen nagy a korkülönbség köztük, hiszen aki a Kormányzói Testőrségnél járt, és maga a kegyelmes Dariosz tekinti a bajtársának, az semmi ember nem lehet. Tehát tisztán látszik, előre lefogadható, hogy Aruának ő lesz a férje, nem más, ez immár a világ legbiztosabb dolga.