Rés a kerítésen – 19. rész

Amikor Benur magához tért, egy kőpadlón fekve találta magát. Megpróbálta felemelni a fejét, de ekkor iszonyú fájdalom hasított a tarkójába. Olyan érzés volt, mintha korábban valaki alaposan nyakszirten csapta volna, bár ilyesmire egyelőre nem emlékezett.

Nagy nehezen felült a kövön, és lassan körbenézett a helyiségben. Ugyan korábban még sosem volt alkalma efféle helyeket belülről látni, de azt nagy bizonyossággal megállapíthatta, hogy ez egy katonai fogda valamelyik szigorú cellája lehet. Mindenfelé rideg, koszos, elfeketedett kőfalak, a négy embernyi magasságban lévő mennyezet apró, rácsos nyílásán keskeny sugárban ömlik be a napfény. Talán dél körül járhat az idő, mert a fénycsóva a padlóra vet sárga foltot, nem valamelyik falra.

Aztán hátrafordult, és tekintetét az ajtóra emelte. Nem is ajtó volt az, csak egy vaskos ráccsal lezárt nyílás. De azon túl nem látott senkit. Sem őrt, sem egyéb személyzetet.

Feltápászkodott a földről, nagy nehezen odatámolygott a rácshoz, majd szinte nekiesett, és mint valami elcsigázott hajótörött, úgy kapaszkodott a hideg vascsövekbe.

– Hahó! Van itt valaki? – ordította bele a dohos sötétségbe. Legalábbis először úgy érezte, hogy ordít. De csak valami szánalmas nyöszörgés hagyta el a száját.

Már nem volt ereje kapaszkodni. Lecsúszott a rács mentén, és ott maradt a tövében, testileg-lelkileg megzuhanva, roskatagon és kétségbeesetten.

Lassan kezdtek visszatérni az emlékei. Szinte látta maga előtt, ahogy szeretkeznek Aruával, aztán berontanak a saját bajtársai, elragadják a szerelme mellől, kivonszolják a házból, és feldobják egy szekérre. Ott aztán ütni-rúgni kezdi mindenki, aki körülötte ül, és közben válogatott szidalmakkal illetik.

Többre egyelőre nem bírt visszaemlékezni. Csak egyvalamire. A szörnyű hírre. Filkor százados halott. Az ő hőn szeretett gazdája, parancsnoka, kiképzője és apja helyett apja már nincs az élők sorában, mert valaki meggyilkolta. Többé már soha nem beszélgethet vele csöndes estéken, nem részesülhet az okos tanácsaiból, nem ismerheti meg a gondolatait szerelemről, becsületről, kötelességről, jóról és rosszról, életről és halálról. Filkor százados nincs többé. És ez a fájdalom elviselhetetlen.

Úgy érezte, most lett csak igazán árva. És bármennyire is szégyellte magát, még egy koszlott fogda sötét mélyén is, kibuggyant belőle a keserves sírás.

* * *

Alkonyodott már, amikor végre megjelent az első emberi személy a börtönben. Hanyag mozdulattal bedobott Benur cellájába egy kulacs vizet és egy tálka gyanús állagú kását.

A fiú persze rögtön odabotorkált a rácshoz, és követelte, hogy árulják el, miért vetették fogdába, kinek a parancsa ez, és egyáltalán, mi ez az egész? De a szigorú őr néma maradt, és a részvét legcsekélyebb jele nélkül, közömbös arccal és határozott léptekkel kigyalogolt hősünk látóteréből.

Benur csalódottan fordult hátra, és a kövezeten heverő tálkára nézett. Nagyon csodálkozott, hogy nem fröccsent ki belőle egy csepp sem a kásából. Aztán közelebb ment, és megvizsgálta a vacsoráját. Naná, hogy nem fröccsent ki semmi. A kása kemény és szikkadt volt, mint a száraz kenyér héja. Egyszerűen beleragadt a rézedénybe.

Legalább elnyammoghatok rajta egy ideig, addig is lesz mivel lefoglalni magam – gondolta a fiú, és maga mellé húzta a kulacsot is.

Másnap és harmadnap is megismétlődtek ezek a jelenetek, de a negyedik napon felcsillant némi remény. Az újabb őr már beszédesnek tűnt:
– Nesze! Zabálj! – hajította be az aznapi ellátmányt a rácson.

Benur könyörgőre fogta:
– Áruld el, nagyon kérlek, hogy miért vagyok itt!

A válasz sajnos nem olyan volt, amilyenre hősünk számított. A baltaarcú testőr odahajolt a rácshoz, és gyűlölettől égő szemmel azt sziszegte:
– Remélem, nem leszek szolgálatban, és végignézhetem, amikor lecsapják a fejedet, te köztársaság szégyene, te rohadt gyilkos kis patkány!

Az ötödik napon jött el az első alkalom, amikor Benur végre felismerte az ügyeletes őrt:
– Hurga! Drága bajtársam! Könyörögve kérlek, mondd el, hogy mi történik velem! Mi ez az egész?

Hurga gyanakodva pislogott körbe, aztán nagyon halkan csak annyit súgott:
– Nem beszélhetünk veled, mert különben azonnal idekerülünk melléd.

* * *

Fogva tartásának harmincadik napján Benur a cellája kőpadlóján feküdt, abban az egy szál ágyékkötőben, amiben behozták ide, és próbált minél nagyobb testfelületen érintkezni a kövezettel. Még javában tombolt a hőség, és a pincefogdában is csak így lehetett elviselni a viszontagságokat.

Aztán különös hangok hallatszottak a folyosó felől. Benur a léptekből arra következtetett, hogy több ember közeledik a cellája felé. Ez csakhamar be is bizonyosodott. Az ajtórácsok előtt két ember állt meg, egy őr és Brana ügyvéd úr.

Benur úgy érezte, ennek a rókaképű embernek a látványa még soha nem villanyozta fel ennyire. Bár igaz, hogy csak egyszer találkozott vele, ám az a fél nap igen jelentős eseményeket hozott magával. És különben is, aki a néhai Filkor százados ismerőse, az rossz ember nem lehet, bármilyen állatra hasonlítson is a fizimiskája.

Az őr beengedte az ügyvédet a cellába, aztán rájuk zárta a rácsot. Benur pedig felpattant a földről, és próbált nagyon tiszteletteljes testtartást felvenni, már amennyire ez egy szál ágyékkötőben lehetséges.

A rókaképű szigorúan nézett végig az őrizetesen. Arckifejezése egyelőre minden rokonszenvet nélkülözött. És aztán a hangja is, merthogy egy idő után megszólalt:

– Az első és legfontosabb kérdésem, amely minden további együttműködésünket meghatározza: mondd meg nekem igaz lelkedre, te ölted meg Filkor századost?

– Már hogy gondolhatsz ilyet rólam, nagyuram? – fakadt ki döbbenten Benur. – Hiszen apámként szerettem!

– No, azért csak gondold végig – javasolta közömbös hangon az ügyvéd. – Nem alakult ki egyfajta hirtelen felindulás, vagy más efféle, ami oda vezetett, hogy mégiscsak megölted őt?

A fiú eme kérdés hatására sem zökkent ki mélységes megrökönyödéséből. Hát mit kell ezen végiggondolni? Csak tudja tán az ember, hogy megölt-e valakit! Főleg, ha az általa legnagyobbra becsült személyről van szó!

– Uram, én az életemet is kész lettem volna feláldozni a nevelőapámért, ha úgy hozza a helyzet, nemhogy még én vegyem el az életét!

A rókaképű hosszan nézett Benur szemébe, de a fiú állta a pillantását.

– Rendben van, elvállalom az ügyedet – mondta ki egyszer csak Brana úr, aztán pedig, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, kezet nyújtott a védencének, és már sokkal közvetlenebb hangon folytatta: – A helyzeted nem kecsegtet semmi jóval. Most röviden felvázolom, hogy mi is volna a tényállás.

– Erre a pillanatra vártam, immár majdnem egy hónapja – nyelt nagyot izgatottan Benur.

– A tárgyalásod azért szenved folyamatos halasztást, mert a kormányzó úr által meghirdetett versenyek az Arénában még csak nemrég értek véget, és ezek az események fokozott feladatot róttak a Kormányzói Testőrségre is. Ráadásul a helyzet a versenyek befejeztével még bonyolultabbá vált. Osmosis Köztársaságban immár hadiállapot van érvényben, mivel a hadseregünk részt vesz Neridea szigetének felszabadításában. A kormányzó úr elhagyta a szigetet, maga kívánja vezetni a csapatait, a távollétében pedig Nihuc vezérezredest, a Kormányzói Testőrség főparancsnokát nevezte ki teljhatalmú országbíróvá.

Benur kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ebből a katyvaszból egyrészt semmit sem értett, másrészt semennyire sem érdekelte, de nem akarta máris megbántani, főleg pedig elriasztani az egyetlen személyt, aki az elmúlt hónapban emberi módon közeledett felé, vagy egyáltalán szóba állt vele.

– Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet – folytatta az ügyvéd –, Osmosisban testet öltöttek bizonyos restaurációs törekvések, előbújtak az árnyékból a királypártiak, akik minden bizonnyal meg akarják dönteni a köztársaságot, és bár egyelőre csak tömegtüntetések szervezésében merül ki a tevékenységük, korántsem biztos, hogy ez mindvégig így marad. Mindenesetre Nihuc vezérezredes, aki immár teljhatalmú országbíró, igyekszik elejét venni a helyzet rosszabbra fordulásának, ezért vasszigorral próbál rendet tenni a köztársaságban.

Benur most már pontosan érezte, hogy ennek így semmi értelme. Nem érti, mi a bánatról hadovál az ügyvéd úr, nem érti, hogy ennek mi köze az ő ügyéhez, és főleg halvány fogalma sincs, hogy végeredményben mi történt Filkor századossal, márpedig őt most ez érdekelné a legjobban.

– Megbocsáss, uram – szólt közbe halkan –, nagy figyelemmel és még nagyobb tisztelettel hallgatom szavaidat, csakhogy…

Brana ügyvéd felemelte jobb kezét, mintegy csendre intve védencét:

– Ez volt a bevezető. Ha tényleg komolyan készülsz a tárgyalásra, akkor értened kell a külső körülményeket is. Osmosis már nem olyan, amilyennek te megtapasztaltad. Napok alatt csaptak le ránk azelőtt elképzelhetetlennek hitt események. És ezeknek a híre nyilvánvalóan nem juthatott el ebbe a gödörbe, ahol te most a nyomorult sorsodat tengeted. Ha most valami csoda folytán kiszabadulnál, rá sem ismernél a fővárosra. A legjelentősebb útkereszteződésekben karóba húzott embereket látnál, a lefejezések is mindennaposak, és az Arénában is olyan nemes férfiúkat vetnek oroszlánok vagy medvék elé, akiknek akár csak a meggyanúsítása is elképzelhetetlen lett volna még egy hónappal ezelőtt is.

Benur nagyot nyelt:
– Tehát mindezzel arra akarsz felkészíteni, uram, hogy jelen helyzetben és ebben a felfokozott hangulatban semmi esélyem sincs kedvező ítéletre?

Az ügyvéd egyelőre nem válaszolt. Talán időhúzásból, talán nem, mindenesetre előhúzott egy papírlapot a zsebéből, hosszasan elkezdte vizslatni, és csak nagy sokára válaszolt:
– Értsd meg, csakis akkor van esély a felmentésedre, ha mindent őszintén elmesélsz nekem.

– Én pedig most azt kérem, mélységes tisztelettel, Brana úr, hogy meséld el, hogyan halt meg a nevelőapám, akit mindenkinél jobban tiszteltem.

– Az esetnek ez a része nem bonyolult történet – szögezte le az ügyvéd. – Megtalálták a holttestét a tiszti szállásán, a te rövid tőröddel a mellkasában. Egyenesen a szívébe hatolt a vas, azonnal meghalt.

Benurban felágaskodott az igazságérzet és a logikai érzék:

– De hát az én kezem nem volt a tőr markolatán! – harsogta. – Azt nem találhatták meg! Elvégre itt van velem mind a két kezem! – emelte a magasba a karjait. – Honnan tudhatják, hogy ki szúrta azt a tőrt Filkor mellkasába? Én különben is eltávozáson voltam, éppen a szerelmemmel…

– Ez mit sem számít – vágott közbe az ügyvéd –, hiszen a haláleset idejét nem lehet pontosan behatárolni. Megeshetett az is, hogy végrehajtottad a gyilkosságot, utána pedig hazatértél az otthonodba, hiszen eltávozást kaptál, érvényes papírjaid voltak. Mármint ez a vád álláspontja – tette hozzá, a félreértések elkerülése végett.

– Ez őrület. Ez egy rémálom – temette kezébe az arcát Benur, Aztán vett egy nagy levegőt, és megkérdezte: – Mondd meg, uram, de egészen őszintén, mit kaphatok én ezért, ha nem sikerül bebizonyítani az ártatlanságomat?

– Nem kertelek, fiam – felelte Brana ügyvéd. – A jelen helyzetben, amint azt lefestettem neked, vajmi kevés esélyünk vagy nyerni. A legvalószínűbb eshetőség az, hogy téged a tárgyalóteremből egyenesen a vesztőhelyre visznek, és ott lecsapják a fejedet.