Rés a kerítésen – 16. rész

Benurt rettentően bosszantotta az egész história ezzel az úgynevezett jövendőmondó asszonnyal, vagy ki a bánattal. Hangosan dúlt-fúlt, míg kiértek a ligetből az országútra, és úgy beszélt Aruával, mint még soha:

– A halál nem vicc, azzal nem szokás tréfálkozni. Főleg nem egy kormányzói testőr esetében. Mi nap mint nap életveszélyben vagyunk a járőrszolgálatban! Nekem halt már meg járőr bajtársam, tudtad ezt? Erdei haramiák végeztek vele. És mondhatom, kicsit sem volt vicces a helyzet!

– De hát én nem is tréfálkozni akartam! – mentegetőzött az egyre ijedtebb lány.

– Jó, tudom én azt – enyhült meg kissé Benur, és nagyot fújtatott. – Nem is rád mondtam, hanem arra a hülye jósnőre… Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy megint felkeresd? Most éppen mi a fenét akartál megtudni tőle?

A lánynál most már eltörött a mécses. Nagy szipogva vallotta be:

– Arra voltam kíváncsi, hogy mi… hogy mi ketten tényleg együtt maradunk-e. Ahogy mindig is ígérted… Már kisfiú korod óta.

– És ezt legalább megmondta az a kötélre való vénasszony?

– De hát azt jósolta, hogy hamarosan meg fogsz halni! Hogy mondhatta volna ezek után, hogy mi együtt fogunk megöregedni?

Ahogy Arua arcán végigpatakzottak a könnyek, Benur egészen megsajnálta. Átölelte, magához szorította, és közben azt gondolta, hogy újra csak meggondolatlanul cselekedett, és teljesen indokolatlanul fakadt ki. Ez pedig csöppet sem illik a Kormányzói Testőrség hadapródjához, a kiváló Filkor százados tisztiszolgájához, aki ráadásul még a tiszthelyettesi iskola növendéke is.

Már megint mit csináltál, te barom? – ostorozta némán önmagát. – Ez a lány épp most adta a legfőbb jelét, hogy szeret, imád, félt, aggódik érted, és retteg, hogy elveszíthet. Te meg nekiesel, mint valami dúvad?… Na, persze, az a bajod, hogy azt hitted, azért vonszol be a csalitosba, hogy nyomban rád vesse magát. Közben meg te vagy az, aki nem bír a gerjedelmével, főleg a kantinosnő esete óta. Mert te vagy a férfi, ő meg a nő. Aki egy igazán érzékeny, jólelkű, csupaszív kis teremtés… Úgyhogy szedd össze magad, te ökör, mert így tényleg el fogod veszíteni!

Miközben hősünk ezt a fennkölt monológot intézte magához, amelyet talán még Maduráj százados is beleírt volna mérsékelten számottevőnek ígérkező színművébe, egyszer csak utolérte őket egy szekér, amelyik nem sokkal korábban fordult ki a laktanya kapuján.

– Mindig nagy öröm az én vén szívemnek, ha ölelkező ifjú párokat vehetek szemügyre az út mentén! – kurjantott le a bakról egy ismerős hang. No persze, ez a hang csak Benur számára volt ismerős.

– Kozara bácsi! – örült meg a találkozásnak az ifjú hadapród. – Hát téged mi szél hozott erre?

– Nem a szél hozott, hanem az ökröm – mutatott a jószágra az öreg borász. – A szél a vitorlás hajókat hajtja, de aki a szárazföldön akarna vitorlás hajóval közlekedni, azt mindenki bolondnak nézné, nem igaz, Benur?

– Hát megismersz?

– Rég találkoztunk, de azért meg – nyugtázta Kozara bácsi. – Bár nem volt könnyű dolgom, mert akkorát nőttél, mióta utoljára találkoztunk, mint eső után a fű. Mit ne mondjak, jó sok izmot szedtél magadra, a vállad is alaposan kiszélesedett. De mi a helyzet az agyaddal, Benur? Azt talán fogyókúrára fogtad? Hiszen én kifejezetten furfangos legénynek ismertelek meg!

– Már miért fogtam volna fogyókúrára az agyamat? – ízlelgette ezt az általa eleddig ismeretlen kifejezést Benur.

– Mert csupa ostobaságot kérdeztél – nyugtatta meg kedélyesen vigyorogva a kisöreg. – Azt már tisztáztuk, hogy nem hajóval jöttem a szárazföldi úton, hanem ökrös szekérrel. De most arról is tájékoztatlak, hogy bort szállítottam a kantinba. Mégis, mit szállíthatna egy borász a laktanyátokba? Libatollat? Disznózsírt? Méhviaszt? Netán mintás kerámiákat?… De a legnagyobb ostobaságod, hogy ezt a kedves fiatal leányzót nem mutatod be nekem, pedig könnyes szemmel álldogál melletted, tehát némi közöd nyilván van hozzá. És ahelyett, hogy felülnétek mellém a bakra, odalentről kiabálsz nekem, mint valami eszelős.

Benur elnevette magát. Felsegítette a bakra Aruát, majd ő is felült, és bemutatta egymásnak a két embert. És amíg beértek Osmosis fővárosba, a két fiatal szépen elmesélt mindent, ami jelen helyzetben fontos volt annak megértéséhez, hogy mi okozta a nézeteltérést közöttük.

Néha egymás szavába vágtak. Más volt fontos Benurnak, és megint más Aruának. De ez pont így volt jó, mert az öreg borász sok mindent megtudhatott és megállapíthatott ebből a két elbeszélésből. Később pedig, amikor először megszólalt, csak annyit kérdezett:
– Ez a bizonyos jósnő tudhatta, hogy Aruának van egy párja, aki kormányzói testőr?

– Hát persze, hogy tudhatta! – vágta rá Benur. – Fél napokon át sétálgattam kézen fogva a szerelmemmel. Egyenruhában! Mindenki láthatta, hogy hozzám tartozik.

– Akkor már mindent értek – bólogatott Kozara bácsi. – Tudjátok, gyerekek, ezek a szélhámosok mindent igyekeznek felhasználni, ami a tudomásukra jut. A jósnő bizonyára értesült róla, hogy Aruának testőr a párja, az meg ugyebár veszélyes foglalkozás, hát úgy gondolta, jó alaposan ráijeszt a kisasszonyra valami rossz hírrel.

– De hát miért csinálta ezt? – értetlenkedett Benur. – Milyen haszna származik ebből? Ha én jósnő lennék, csupa jó hírt mondanék mindenkinek!

– Mondom én, hogy fogyókúrán van az agyad, fiacskám – zsörtölődött Kozara bácsi, aztán Aurához fordult: – Mondd csak, ajánlott neked valamit ez a szélhámos némber a jóslaton túl is?

– Ajánlott, bizony – bólogatott a lány. – Egy talizmánt. Azt mondta, két aranyért olyan csodatévő medaliont tud adni, amelyet ha valaki a nyakába akaszt, az megvédi minden halálos veszedelemtől.

– És te ezt elhitted? – kérdezte Benur, de már nem dühösen, sokkal inkább lemondó csalódottsággal.

A válasz nem Aruától érkezett, hanem az öreg borásztól, aki újfent leteremtette az ifjú testőrnövendéket:

– Tényleg nem vagy ma formában, fiacskám. Hát ki tanított téged a nőkkel bánni? Most valóban azt akarod ennek a szegény teremtésnek felróni, hogy szeret és félt téged? Te talán nem tennél meg bármit, ha azt mondanák neked, hogy ez a meseszép leányzó a halálán van? Mert szerintem minden követ megmozgatnál, és minden csodában hinni akarnál.

Benur most már nem szólt semmit. Újra csak átkozta magát odabenn, mint nemrég, az út szélén állva. És igazat adott Kozara bácsinak, fordított esetben tényleg megtenne bármit ő is, csak hogy el ne veszítse a szerelmét. Ráadásul nem is lehet zokon venni a lánytól, hogy hisz a babonákban, elvégre melyik ember nem hisz ott, a város szélén, a szegénynegyed közepén az ostoba babonákban? Tán nincs is más reményük, mint a hitük. Hol az istenekben, hol a bűbájban, hol meg bármiféle hiedelemben.

Átölelte Arua vállát, belecsókolt a nyakába, és csöndesen azt búgta a fülébe:
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyire szeretsz engem. Amióta az eszemet tudom, csakis erre vágytam. Ne haragudj rám, szerelmem.

Aztán viszont belebújt a kisördög, és még hozzátette:
– Azt a két aranyat viszont nagyon sajnálom. Jobb helye is lett volna. Na de hol van a talizmán? Most már nagyon kíváncsi lennék arra a csudás medalionra.

Arua erősen meghökkent:
– Azt hiszed, máris ki tudtam fizetni? Szerinted olyan sok pénzt adnak a táncosnőknek egy színházban, hogy csak úgy kipengessenek két aranyat egy ilyen amulettért? Még legalább négy előadás hiányzik hozzá, ha nem öt, mert közben a családomat is támogatnom kell!

Benur erre inkább már nem mondott semmit. Csakis magában nyugtázta afölötti megkönnyebbülését, hogy még nincs veszve semmi, a lány legalább azt a két aranyat nem fogja a jövendőmondó vénasszony kezére játszani, amelyet minden bizonnyal valami olyasféle medalionért fizetne ki, amilyenből a főtéri nagyvásáron ezer is akad, hiszen aprópénzért árulják Osmosis kiváló kézművesei.

Inkább az öreg borász felé fordult, és feltette neki a kérdést:
– Én már az első találkozásunkkor is láttam, hogy te igen okos és tapasztalt ember vagy. De honnan tudsz ennyi mindent a jósnőkről?

– Ó, hát én testközelből szerezhettem tapasztalatokat ebben az ügyben – magyarázta Kozara bácsi. – A nővérem ugyanis pont az volt, jósnő. Egy önjelölt jövendőmondó. De a lényeget tekintve egy szélhámos. Úgy bizony. Mert olyan nincs, hogy valaki hosszú esztendőkön át csöndesen éldegél Osmosisban, aztán egyszer csak ráébred, hogy őt megszállták az istenek, és onnantól kezdve látja a jövőt, halottakkal beszélget, végül pedig még az állatok nyelvét is megérti!

– Az állatok nyelvét? – csodálkozott el egyszerre a két fiatal.

– Nem könnyű nekem erről beszélni – sóhajtott fel az öreg borász. – Nagyon szerettem a nővéremet, a legjobb testvérek voltunk, de azt mindig is tudtam róla, hogy ő a könnyű pénzkereset és a dologtalan élet iránt vonzódik. Így lett végül jósnő, amikor fiatalon megözvegyült. Vagy legalábbis ezt találta ki magáról, amikor még harminc esztendős sem volt, a férje pedig meghalt. Nem volt, aki eltartsa. Fogta magát, és elterjesztette, hogy a halott férjével is tud beszélgetni. A pletyka pedig szárnyra kapott a környéken, és sorra járultak elé olyan emberek, akik a halott hozzátartozóikkal szerettek volna egy pár szót váltani.

– Márpedig a halottakkal beszélgetni igen bajos – szögezte le Arua, legfőképp a tekintélye védelmében, mert a legutóbbi fejlemények nyomán igen kellemetlenül érintette az a gyanú, hogy Benur esetleg butácskának tartja őt.

– A nővérem viszont rájött – folytatta az elbeszélést Kozara bácsi –, hogy az emberi ostobaság a legkiválóbb pénzcsap. Talán ha nem vált volna kapzsivá, akkor még ma is élne, de neki semmi nem volt elég. Már nemcsak halottakkal, hanem istenekkel, démonokkal, és mint mondtam, végül már állatokkal is beszélgetett, pontosabban szólva mindezt eljátszotta a hozzá forduló emberek előtt. És persze ő is igyekezett mindenkire rátukmálni azokat a haszontalan csecsebecséket, amiket a legszegényebb kézművesektől vásárolt, aprópénzért. De mindegyik vacak kis tárgyra ráfogta, hogy azok csodatévő talizmánok. Ez lett végül a veszte.

– Hogyhogy? – kérdezte Benur.

– Egy bánatos tavaszi reggelen úgy találtak rá, hogy az egyik ilyen semmirevaló talizmán volt a torkában. Megfulladt tőle. Valamelyik feldühödött ügyfél, akitől bizonyára jó sok pénzt szedett be, egyszerűen beledugta a szájába, és lenyomta a torkán.

– Hát, ez nem valami vidám történet – jegyezte meg Arua.

– Nem, ez bizony nem az – hagyta jóvá Kozara bácsi, aztán viszont elővette a mosolygósabbik ábrázatát, és immár biztatólag és szeretetteljesen fordult a bakon ülő fiatalok felé: – Ti viszont jól jegyezzétek meg, hogy Evilágon nincs nagyobb gyönyör a szeretetnél. Ha megbecsülitek egymást, ha mindig a tisztelet és az elfogadás vonz titeket egymás felé, és kézen fogva jártok az igaz szerelem ösvényén, akkor a legboldogabb emberek lesztek, és ennél nincs több, amit az élet adni tud nektek.