Áldott időszak következett, valahogy minden olyan tökéletesnek tűnt. Benur előtt napról napra fényesebb színekben tűnt fel a jövő, és amikor esténként, elalvás előtt végiggondolta sorsának alakulását, néha el sem akarta hinni, hogy ez a sok jó mind vele történik.
Először is megoldódott a tartozás, ezzel egyidejűleg pedig lett egy háza. Igaz, hogy olyan, amilyen, de hát a fiú tudta magáról, hogy ha majd ő veszi kézbe az ügyet, akkor lehet abból a viskóból egy egészen takaros kis otthont is rittyenteni. Már egy alapos takarítás és egy meszelés is sokat tud segíteni, nem is beszélve arról a számtalan aprócska tervről, amelyek egymást váltva zsibongtak a fiú fejében, mind az épületet, mind a kertet illetően.
Kuracs miatt már nem volt lelkifurdalása. Az ő ügyével kapcsolatban teljes mértékben a gazdája véleményére támaszkodott. A százados azt mondta, hogy a fivére csak azt kapta, amit megérdemelt, és az istenek most majd megtanítják, hogy az embernek vállalnia kell a tettei következményeit. Különben is – hangsúlyozta Filkor –, legidősebb fiúgyermekként Kuracsnak lett volna kötelessége, hogy a szülők halála után gondoskodjon a családról, és legalább mutassa némi jelét, hogy a szívén viseli kisebb testvérei sorsát.
Amikor Benurnak eszébe jutott a fivére, inkább gyorsan elterelte a gondolatait a szorgosan gyűjtögetett zsoldja felé, és örömmel számolgatta, hogy ha továbbra is így mennek a dolgok, akkor már jövőre ki tudja váltani a rabszolgasorból néhány testvérét, elsőként természetesen a lányokat.
Ezt a derűlátást az is indokolta, hogy a tiszthelyettesi képzésen kiváló előmenetelt tanúsított, minden kiképzője tökéletesen meg volt elégedve a hozzáállásával és a szorgalmával. A legszebbeket talán Maduráj százados, a harcászati oktató nyilatkozta róla, aki úgy vélekedett, hogy ha Benur így folytatja, húsz-huszonöt esztendő múltán akár a vezérkarban is találhatja magát, mert minden képessége megvan hozzá, és igazán nagy kár lenne veszni hagyni egy ilyen tehetséges fiatalt, bármely néprétegből való is legyen. Mindezt hősünk a gazdája elbeszéléseiből tudta, mert Filkor néha szokatlanul közlékenyen nyilatkozott arról, hogy mi minden szokott elhangozni a tiszti összejövetelek alkalmával.
De persze a fiú derűlátásának legfőbb forrása az Aruával együtt töltött első igazán meghitt éjszaka emléke volt. Ha csak visszagondolt rá, máris olyan boldogság kerítette hatalmába, ami semmihez nem volt fogható. Most először hitt benne teljes szívéből, hogy Arua és ő valaha egy pár lesznek, és talán már nem is kell olyan sokat várni erre az üdvözítő pillanatra.
Azon meg mindig kuncogott magában, hogy a szép emlékű és gyönyörteljes éjszakán a lány milyen elragadó csodálkozással ismerte el az ő szerelmi képességeit, miután már békésen szuszogva hevertek el a párnák között, egymás karjaiban. Benur természetesen egy szót sem ejtett a kantinosnéról, akitől minden tudása származott, inkább meghagyta Aruát abban a hiszemben, hogy ez a valaha lesajnált szomszéd fiú egy született őstehetség a szerelmi játékok terén.
* * *
Amikor Benur kapott öt nap szabadságot, nyomban hozzáfogott a ház kicsinosításához. Nem volt lélekemelő foglalatosság, és sok keserves emlék is felmerült közben, de mégis volt egy pillanat, amikor a fiú kis híján elnevette magát: „Még szerencse, hogy nem palotát örököltem – gondolta vidáman. – Akkor még a sepregetéssel sem végeznék öt nap alatt.”
Így azonban mindjárt az első estén megállapíthatta, hogy a takarítással máris készen van. Másnap következhetett a festés. És ez azért is volt kellemesebb időtöltés, mert közben megjelent a színen Arua.
– Szerinted milyen színűre fessem a falakat? Fehérre vagy borostyánsárgára? – kérdezte a lánytól Benur.
– De hiszen csak meszed van! – értetlenkedett Arua.
Az újdonsült házigazda ekkor megmutatott neki egy kis tégelyt:
– Ha ezt belekeverem a mészbe, akkor borostyánsárgává válik az egész – magyarázta.
– Honnan szerezted?
– Hát a laktanyából.
Furcsa módon ettől Arua nagyon megrémült:
– Te loptál a laktanyából?
Benur felnevetett:
– Megőrültél? Szerinted annyira ostoba vagyok, hogy egy ilyen kis tégely festék miatt kockára tenném az előmenetelemet? Természetesen nem loptam. Festés volt a tiszti épületben, némi anyag kimaradt, én pedig megvettem ezt a tégelyt. Nem volt egy nagy tétel.
Most már a lány is megnyugodva vette szemügyre a rendelkezésre álló anyagokat és a ház falainak felületét:
– Szerintem a szobákat fehérre kellene meszelned – javasolta. – Az előtér viszont lehetne borostyánsárga, hiszen itt van a tűzhely is, ezért nem volna szerencsés fehérre festened.
– Ez tetszik. Mármint az ötlet is, meg hogy ilyen gyakorlatiasan gondolkodsz – közölte mosolyogva Benur, aztán odalépett a szerelméhez, és hosszan megcsókolta.
Ez a metódus a későbbiekben kissé lassította a munkát, de ezt egyikük sem bánta. Az ifjú házigazda mindenért csókkal jutalmazta a segédjét. Az újabb ötletekért is, a keze alá adott szerszámokért is, a festékes vödör odébb húzásáról nem is beszélve. Estefelé aztán még ennél is sokkal jobban megjutalmazta Aruát, ami után megint csak pihegve nyúltak el az ágyon.
Benurt már jó ideje foglalkoztatta valami. Gyakorlatilag két éve szerette volna megkérdezni Aruától, de hát olyan ritkán találkozott a lánnyal az elmúlt két esztendőben! És ha mégis, hát sosem volt olyan a helyzet, hogy előhozakodhasson ezzel a témával. Ám most bátorságot merített az iménti boldogító együttlétükből, és már éppen szólásra nyitotta a száját, csakhogy Arua megelőzte:
– Aztán mi újság a laktanyában? Hogy megy sorod? A százados még mindig olyan rendes hozzád? – kérdezte suttogta, féltő kíváncsisággal a lány.
Benur nagyot sóhajtott. Az alkalmas pillanatnak lőttek. Végigsimított a hozzásimuló Arua vállán, és így felelt:
– Igen, még mindig rendes. Rendesebb talán nem is lehetne. Mostanában sokat diktál nekem, mégpedig komoly témákban, mert készül a választási hadjáratra, és sok beszédet kell majd tartania.
Arua hirtelen kibontakozott a fiú öleléséből, és amikor felült, őszinte riadalom ült az arcán:
– És neked is vele kell majd menned arra a hadjáratra?
Benur egy darabig nagyokat pislogva bámult a lányra, aztán felkacagott:
– Ez nem olyan hadjárat, te kis bolond! Választási! Más néven: kampány. Filkor százados képviselő akar lenni. Jövőre be akar kerülni a törvényhozásba. Érted már?
Arua kissé megsértődött:
– Honnan értenék én a választáshoz? Csak egy egyszerű lány vagyok Osmosis szegénynegyedében. Aki aggódik érted. Már ez is baj?
– Jaj, dehogy baj! Ez a része nagyon is tetszik – vonta oda magához újra a lányt Benur, és elégedetten mosolygott. – Egyébként nekem is vele kell majd mennem a választási hadjáratba, feltételezem. Tudod, amikor elkezdődik a kampány, akkor sokszor kell majd beszédet mondania a polgárok előtt. Ezért diktálja le nekem már most a gondolatait.
– Miért, fejből nem tud beszélni ez a te századosod? Csak papírból?
– Dehogynem tud. És biztosan úgy is fog. De azért nem árt, ha az ember jó előre felkészül, és nem bízza a véletlenre a dolgot. Ezért diktálja le nekem a gondolatait meg az ötleteit. Afféle sorvezetőként, tudod? Ő így mondja: sorvezető.
– Sorvezető, őrvezető… nálatok minden és mindenki valamilyen vezető? És ennek a Filkornak nem elég, hogy ő már egy százados? Minek akar még képviselő is lenni?
– Mert tenni akar Osmosis népéért. Nagyon becsüli Darioszt, és azt mondta, amióta ő a kormányzó, egész más szelek fújnak ezen a szigeten. Úgy véli, hogy most végre olyanok is képviselők lehetnek, akik tényleg az országért akarnak munkálkodni, nem pedig az ország pénzén henyélni.
Most hosszú csönd telepedett közéjük, amelyet Benur hirtelen ötlettől vezérelve egy éles témaváltással tört meg:
– Mondd csak, szeretted annak idején a pucér seggűt?
Arua újra csak felült, és sűrű pislogásba fogott:
– Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
– Csak úgy – vonogatta a vállát a fiú. – Már régóta meg akartam kérdezni… Szerelmes voltál belé?
A lány maga elé meredve hallgatott.
– Egyáltalán ki volt az a fickó? – ütötte a vasat Benur. – Megtudhatom?
Arua csak nagy sokára bökte ki:
– Az epreskerti hentes fia.
Benur ezen nagyon elcsodálkozott. Tudta jól, hogy az Epreskert nevű városrész a szegénynegyed szomszédságában van, de azt is tudta, hogy azon a környéken jobb módú polgárok élnek, nem olyanok, mint itt, Osmosis peremén.
– Egyáltalán hogy ismerkedtél meg vele?
– Muszáj pont erről beszélgetnünk?
A lány hangja most már hideg volt, és mintha némi keserűség is vegyült volna bele.
– Azt hittem, nekünk nem lesznek titkaink egymás előtt – jegyezte meg csalódottan Benur.
– Ha tudni akarod, apám révén ismertem meg – kezdett bele Arua. – Ez azelőtt volt, hogy leesett volna a létráról, és még tudott dolgozni. De segédre már akkor sem volt pénze, így hát engem vitt magával, amikor ki kellett javítani valamit az epreskerti hentes házának tetején, hogy adogassam neki a szerszámokat. Hát így ismerkedtem meg a hentes fiával.
– És… szerelmes lettél belé?
– Nem lettem. Mondtam már, hogy kellett valaki, aki megvédjen. És különben is, apám tartozott nekik, és azt a tartozást még a tetőjavítással sem tudta ledolgozni, így hát azt mondta nekem, hogy ha már…
Itt elakadt a lány hangja, de már mindegy is volt, mert Benur felpattant az ágyról, és döbbenten fakadt ki:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az apád…? Szóval az apád a tartozás fejében…
– Minden istenekre! – emelte fel mindkét kezét indulatosan Arua is. – Te még mindig egy ostoba kisfiú vagy, Benur! Meglátszik, hogy nem is itt nőttél fel, hanem abban a rohadt laktanyában! Mégis, mit gondolsz, milyen élete van itt egy lánynak, a szegénynegyedben? Ezerszer elmagyaráztam már, hogy amúgy is kellett valaki, aki vigyáz rám! Szerinted hányan vetettek szemet rám ezen az átkozott nyomortelepen? Tényleg azt hiszed, hogy egész életemben csak neked tetszettem meg?
– Na de hát a saját apád…
– A saját apám sem tudott volna már megvédeni, főleg miután leesett a tetőről!
Benur szívét úgy összeszorította valami pocsék érzés, hogy egyszeriben szédülni és émelyegni kezdett. E percben vad gyűlöletet érzett Pitaru bácsi iránt, pedig annak idején tisztelte és kedvesnek látta, elvégre ő volt Arua apukája. Aztán a saját apja jutott eszébe. Akármilyen iszákos is volt az öreg, olyasmi egész biztosan nem fordult meg a fejében a nyomorult élete során, hogy a saját lányait bocsássa áruba holmi tartozások ellentételezéseként.
– Az én apám soha nem tett volna ilyet – mondta ki hirtelen.
– Te szerencsétlen! – csattant fel Arua. – A te nővéreidnek volt négy bátyjuk! Nekem meg nincs egy se! Tényleg nem látod a különbséget?
Benur rég megbánta már, hogy szóba hozta ezt az egészet. Főleg, miután a lány egyszer csak felkapta a ruháját, és köszönés nélkül elviharzott.
Most mi a fenéért kellett ezt csinálni, te ökör? – ostorozta magát a fiú. – Pedig az istenek egyértelmű jelet adtak! Meg akartad kérdezni ezt a dolgot a pucér seggűről, erre gyorsan megszólalt Arua. Még egy félig elmeroggyant ember, talán még a részeg Kuracs is megértette volna, hogy nem szabad feltenni azt a kérdést! De te, te barom, te bezzeg akkor is megkérdezted, mert hiszen miért ne?
Feltápászkodott, és kiment a pitvarba. Titkon remélte, hogy Arua ott kuporog durcásan egy sámlin, esetleg pityereg az egyik sarokban, de persze a szíve mélyén tudta, hogy a lány már rég hazaszaladt.
Végigmérte a frissen festett falakat, és úgy értékelte, hogy a borostyánsárgánál lehangolóbb és ocsmányabb szín nem is létezik a világon. Aztán elfújta a gyertyát, és visszabotorkált az ágyig. Hanyatt dőlt rajta, és amikor megérezte a lány hátrahagyott illatát, egyszer csak patakzani kezdett a könnye.
Hej, milyen változatosan bír gonosz lenni ez az átkozott élet!