Benur néhány nap múlva értesítést kapott. Az üzenet minden volt, csak nem megnyugtató, és soron kívüli kimenőt igényelt. Ezt a fiú meg is kapta Filkor századostól, így hát másnap délután hazamehetett.
Úgy rúgta be a kertkaput, mintha nem is a szülői házba tért volna meg, hanem mondjuk egy őrjárat tagjaként razziát tartana egy lebujban. Ez utóbbihoz kiváló illusztrációt szolgáltatott a legidősebb bátyja, aki üveges tekintettel, bután maga elé meredve üldögélt a ház küszöbén, kedélyesen borozgatva.
Benur nagy felindultságában rögtön rákiáltott:
– Hát még most is iszol, Kuracs? Még mindig nem volt elég? – Azzal kirúgta a bátyja kezéből a boros kancsót. – Még huszonkét éves sem vagy, de már többet vedeltél, mint apánk egész életében!
Kuracs éktelen haragra gerjedt. Vetett egy kósza pillantást a korsó cserepeire, no meg a szétfolyt borra, amit máris az utolsó cseppig beszívott a szikkadt föld, aztán felállt, és nekiesett Benurnak.
– Mit képzelsz te magadról, kis taknyos? – rivalogta vicsorogva, és a testvére nyaka után kapott.
Talán maga is érezte, hogy ez a megszólítás szerfölött idejétmúlt. A „kis taknyos” immár majdnem olyan magas volt, mint ő. De borgőzös agya egyelőre csak a veszteséget látta, és nem foglalkozott holmi erőviszonyokkal. Pedig kellett volna, ez a következő percekben fényesen kiderült.
A tizenkét éves öccsét sehogy sem tudta legyűrni olyan könnyedén, mint a régi szép időkben. Igaz, hogy mellette szólt a részeg emberek minden dühe és indulata, minden vakmerősége és megkettőzött ereje, de ez kevésnek bizonyult a jól kiképzett Benur ellen.
A két fiú sokáig verekedett az udvaron, acsarkodva, ordítozva, válogatott szitkokat szórva a másik fejére. Hamarosan a szomszédok is összeszaladtak, és kellett néhány jól megtermett férfiember, hogy szétválasszák a testvérharc résztvevőit. Csak akkor ürült ki az udvar, amikor a népek úgy látták, hogy most már lenyugodott a két fivér, és nem fognak újra egymás torkának esni.
Benur a hátát a babérfa törzsének támasztva üldögélt az árnyékban, és összekarmolt mellkasát mustrálgatta. Csak nagy sokára szólalt meg, immár nem indulatosan, még csak nem is haragosan, sokkal inkább végtelen szomorúsággal:
– A kocsmáros be fogja hajtani a számládat. És ha nem kapja meg a pénzt, akkor elveszi a házat.
Kuracs a küszöbön gubbasztott, és vérző orrát tapogatta. Ő sem volt már indulatos, ám a bűnbánat jelei sem mutatkoztak rajta. Inkább csodálkozott, mint valami buta gyerek:
– De hát azt nem lehet! A házat nem lehet!
– De lehet, te idióta – felelte csöndes rezignáltsággal Benur. – A törvény az ő oldalán áll.
– A házat nem lehet… – hajtotta le a fejét Kuracs, ám ebből nem derült ki, hogy ez most a megbánás jele, vagy inkább a bor hatása.
– A törvény az ő oldalán áll – ismételte meg Benur. – Hitelbe kérted az italt, már ki tudja, mióta, és a kocsmáros most kéri a pénzét. És ha nem tudsz fizetni, akkor viszi a házat. Jogosan és törvényesen. Képes vagy felfogni végre?
Kuracs most szinte derűsen emelte tekintetét az öccsére, és behízelgő hangon megkérdezte:
– De neked van pénzed, igaz, kicsi Benur?
A testőrnövendék újra haragra gerjedt. Feltápászkodott a fa alól, odaállt a bátyja elé, és egészen közel hajolva sziszegte az arcába:
– Azt a pénzt a testvéreink kiváltására gyűjtöm, te rohadék!
Aztán hátralépett, mert úgy érezte, hogy kegyetlenül meg tudná ütni Kuracsot. Ököllel, izomból, minden lelki skrupulus nélkül. És tudta, hogy nem volna helyes cselekedet utat nyitni ennek a vágynak. Inkább elment egészen a kapuig, de aztán visszafordult, és a bátyjától biztonságos távolságban elkezdett fel-alá járkálni.
– A testvéreink rabszolgák. Erre még emlékszel, te iszákos gazember? – kérdezte indulatosan. – Kicsit se sajnálod őket? Az ikreket se? A lányokat se? Hogy égette volna hamuvá a torkodat a bor, amikor lenyelted!
Kuracs eldőlt, mint egy zsák. A fejét beleverte az ajtófélfába, de ezt talán meg sem érezte, ám többé nem lehetett vele tárgyalni. Benur szitkozódva húzta be az elernyedt, részegen szuszogó testet a házba, és aztán ott hagyta a földön, a hajdani gyerekszoba döngölt padlóján. Nézte egy darabig, amint a lehanyatlani készülő Nap fénye bekandikál az apró ablakon, és megvilágítja a borvirágokat a legidősebb bátyja siralmas arcán.
Nem sokkal később kilépett a kertkapun, és elindult a piac felé. A kocsmárost akarta felkeresni, hogy személyes benyomásokat szerezzen, illetve szemtől szemben tárgyalhasson a súlyos és húsba vágó ügy lehetséges megoldásairól. Csakhogy ezen számítását azonnal keresztülhúzta, hogy a kaputól pár lépésnyire összefutott Aruával.
Különös találkozás volt. A lány még a száját is eltátotta, amint ezt az „új szomszédot” megpillantotta:
– Nahát, Benur! – kiáltott fel döbbenten. – Tényleg te volnál az?
– Én volnék – felelte a fiú.
Ez a két szó úgyszólván nélkülözött minden érzelmet. Egyrészt Benur most sok mindennel el volt foglalva, és egyik gondolata sem Arua körül forgott. Másrészt kicsit bántotta is, hogy a lány úgy viselkedik vele, mintha a rabszolgapiacon lennének. Például kedélyesen megtapogatta a karizmait, és úgy mustrálta végig, mint egy vevő, aki éppen felméri, hogy a portéka megéri-e a kikiáltási árat, és meddig érdemes majd elmenni a liciten.
– Mennyire megnőttél! Ez hihetetlen! – lelkendezett Arua. – Ha nem ismernélek, akkor most meg sem ismernélek! – csacsogta önfeledten, és gyöngyözően felkacagott a saját vicce nyomán. – Mikor is találkoztunk utoljára?
– Nemrég, a színházban.
Ez a szikár közlemény hatott. Benur még némi elégtételt is érzett, amiért volt alkalma egészen közelről megszemlélni Arua ábrázatának színeváltozását.
– Igencsak lenge öltözékben táncikáltál, majdnem olyan meztelenül, mint amikor együtt fürdőztünk.
Talán kegyelemdöfésnek is lehet nevezni egy efféle mondatot, mindenesetre Benur kéjes örömmel tapasztalta, hogy a lány már nem csacsog, nem lelkendezik, inkább zavart pislogásba vált.
– Miről beszélsz?
– Tudod te azt, nagyon is jól.
A nyáresti meleg is megfagyni látszott hőseink között. Aztán Arua a nagy, komoly tekintetét Benur szemeibe fúrta, és dacosan odavetette:
– Ha akarod, este átmegyek hozzád, és mindent megbeszélhetünk. Otthon leszel?
– Igen – nyelt nagyot Benur, minden korábbi pózt elengedve.
– Tehát nem kell még ma visszamenned a laktanyába?
– Nem.
A lány erre úgy libbent el mellőle, mint egy árnyék, és Benur megint csak hosszasan morfondírozhatott azon, amíg a piachoz ért, hogy ez a csodálatos lány úgy járkál ki-be az ő életében, akár egy ragyogó tünemény, aki akkor jelenik meg, amikor csak akar, és úgy illan el, mintha soha ott sem lett volna. És ez kétségbeejtő, merthogy kiszámíthatatlan, és nem lehet rá semmit sem alapozni.
* * *
Benur tanácstalan volt. Hogyan is kellene fogadnia a lányt? Kutatott a szülői házban étel és ital iránt is, de semmit sem talált. Az utóbbin nem csodálkozott, az előbbin annál inkább. Végül is mivel táplálkozik ez az idióta bátyja? Napfénnyel? De hát ő azzal most nem tudja megvendégelni Aruát, elvégre éjszaka van!
A hajdani szülei szobájában is tétován nézett szét. Tudta, hogy egy szomszédasszony átjár néha segíteni a bátyjának a háztartási gondok leküzdésében, sőt azt is feltételezte a pletykák alapján, hogy Kuracs időnként meg is döngeti ezt a szomszédasszonyt, aki akár az anyja is lehetne a derék bátyónak, csakhogy ez az ágynemű akkor is büdös. Nem nagyon, főleg nem elviselhetetlenül, de akkor is van valamiféle rossz szaga. Régmúlt-szaga, elmúlás-szaga, nyomorultság-szaga. Ebben nem lehet fogadni Aruát.
Elkezdte kihordani az ágyneműt a babérfa alá. Dühödten és kétségbeesetten. Hát nem igaz, hogy neki, aki valaha ennek a szülői háznak a legkisebb porontya volt, most utálkozást kell éreznie még az e falak között foglyul ejtett illatok iránt is!
– Te mit csinálsz? – hangzott fel a kapu felől.
Arua állt ott, egy tálcával a kezében, és ahogy rávetült a Bronzhold fénye, úgy tetszett, mintha valamelyik jeles istennő szobra lenne.
– Csak pakolok – motyogta Benur, de maga is érezte, mennyire szánalmas most bármiféle mentegetőzés.
– Ez jó móka! – vidult fel Arua, és kedvtelve szemlélte a babérfa alatt összegyűlt párnákat. – Én meg hoztam egy kis finomságot.
* * *
Az este nagyon különleges hangulatban fordult éjszakába. Sok olyasmi történt, mint hajdan a mogyorófák alatt, de azért akadtak különbségek is. Például az, hogy Arua sokat beszélt. És elmesélte, hogy a színház egyik nagy korifeusa hogyan fedezte fel őt, és mennyi pénzt fizetett azért, hogy táncoljon a lenge öltözetű női csapatban.
Benur keze akaratlanul is ökölbe szorult, de türtőztette magát, és hallgatta tovább a lány elbeszélését.
– Tudod jól, hogy milyen ez, kicsi Benur. A családnak szüksége van a pénzre. Én vagyok a legtalpraesettebb lány. Nekem kell helytállnom…
Finom volt a sok apró kis falat, amit Arua tálcán hozott. Ettek és vidámkodtak, mint a régi szép időkben. A mogyorófák alatt.
Ölelkeztek és birkóztak a párnák között, kacagva és egymást méregetve, régi emlékeket felemlítve, de aztán egyszer csak Arua melle kibuggyant a ruhája alól. És ez pont Benur szeme előtt történt. Csak egy ütődött nem tudta volna megállapítani, mi lesz ennek a következménye.
– Nem szabad… nem lehet… – mentegetőzött a lány, de közben úgy húzta magához a fiú fejét, hogy az felért egy felszólítással.
Benur már tudta, hogy mi a dolga egy férfinak. A kantinosnő megtanította rá. Gyöngéd és simogató volt sokáig, de amikor már legyőzött minden ellenállást, akkor behatolt Arua testébe, és földöntúli boldogság volt számára, amint azt érezte, hogy a lány lábai összekulcsolódnak mögötte.
Evilágon ennél nagyobb öröm nem létezhet – így élte meg a fejedelmi közösülést a kicsi Benur. Próbált lassítani és minden pillanatot a maga teljességében átélni, de azért mégiscsak az volt a legcsodálatosabb, amikor Arua először csak az arcát simogatta finoman, aztán beletúrt a hajába, végül pedig már a tarkójába is belemélyesztette a körmeit, annyira élvezte az együttlétet. És amikor hátrahanyatlott a feje a szellőztetni akart párnán, akkor Benur már tudta, hogy révbe ért.
Ez az ő nője. Az övé. És többé senkinek nem lehet semmi köze hozzá. A szemét is vegye le róla mindenki!
Szimpatikus rész. 🤭