Rés a kerítésen – 11. rész

Miután Benur kertelés nélkül bevallotta a kantinosnővel történteket a tisztje kérdésére, hosszú idő után először lett metsző és számonkérő Filkor százados hangja:
– Aztán miből gondoltad, hogy erről nem kell nekem beszámolnod, Benur?

– Jelentem, nem hittem volna, hogy az ilyesmi érdekelni fogja a százados urat – hajtotta le a fejét a fiú.

– De hiszen Aruát is elmesélted!

– Jelentem, az más. Az szerelem. Ez pedig nem az.

Filkor felpattant ültő helyéből, és idegesen fel-alá kezdett járkálni:

– Értsd meg, nekem mindenről tudnom kell, ami veled történik! – harsogta még mindig szigorúan. – Én vagyok a tiszted, én vagyok felelős érted! És még alig múltál tizenkét esztendős! Jószerivel semmit se tudsz a világról!

A százados aztán minden átmenet nélkül visszarogyott a pamlagra, hosszan nézett maga elé, és már sokkal halkabban kérdezte meg:
– Egyáltalán van fogalmad róla, hogy hány harcostársadnak lettél a sógora?

– Sógora? – ámult el Benur.

Filkor a kezébe temette az arcát, és önváddal teli hangon motyogta maga elé:
– Sokkal többet kellett volna veled efféle dolgokról beszélgetnem. Ez kétségtelenül az én hibám.

Aztán újra felállt, kezeit összekulcsolta a háta mögött, és ismét úgy járkált fel-alá, mint amikor harcászati előadást szokott tartani:

– Ez az asszony rajong a friss húsért. Ha érted, mire gondolok. Nem tud ellenállni a fiatal, kemény izmok látványának. És ez baj. Többször jelentettem már Nihuc vezérezredes úrnak, hogy mi folyik a kantin környékén, de hiába figyelmeztettem, hogy egyszer még gond lesz ebből, eddig semmit jelét nem láttam, hogy komolyan vette volna a jelentéseimet.

Filkor most megállt, Benur arcára nézett, és mivel úgy értékelte, hogy a fiú sem igazán fogta fel a probléma lényegét, feltett neki egy kérdést:

– Ismered Dures őrvezetőt?

– Jelentem, ismerem – vágta rá a fiú.

– És mi a legjellemzőbb tulajdonsága?

Benur sűrű pislogásba fogott:

– Talán az, hogy kiváló dárdavető? – kérdezett vissza bizonytalanul.

– Nem erre céloztam – húzta el a száját a tiszt, aztán másfelől próbálkozott: – Hallottad már, hogy mi Dures őrvezető gúnyneve?

Benur alig tudott visszafojtani egy huncut félmosolyt:

– Jelentem, tudomásom szerint Toszós Dures a gúnyneve.

– És vajon miért ez a gúnyneve?

– Bizonyára azért, mert minden nőt meg akar… Vagyis hát… Szóval, az a hír járja róla, hogy a legyet is röptében…

– Na végre, helyben vagyunk – nyugtázta elégedetten Filkor. – Hát a kantinosnő meg ugyanez, csak nőben. Érted már, Benur? Remélem, nem hitted azt, hogy széles e laktanyában te vagy az egyetlen, akit asszonyi kegyeiben részesít. Vagy talán olyan beképzelt vagy, hogy azt gondoltad, csakis te tetszettél meg neki? Hát akkor halld meg, amit most mondok, fiam, és jól gondold át a szavaimat. Ha én lennék az ügyeletes tiszt, és felsorakoztatnám az ezredet az alakulótéren, utána meg azt parancsolnám, hogy lépjen ki, akinek volt már köze a kantinosnőhöz, akkor legalább kétszáz testőr kilépne! Felfogtad ezt, Benur? Két századnyi harcos! És nyilvánvalóan nem olyanokra célzok, akiknek ez a telhetetlen asszony felszolgált már mézsört vagy fügebort!… Márpedig ez a helyzet azóta vált különösen veszélyessé, hogy a laktanyában megalakult az árva fiúk alakulata, tele csupa friss hússal, akik előbb-utóbb mind el akarják veszíteni a szüzességüket!

Hősünk végre megértette, hogy miről van szó, és hirtelen elöntötték a legkülönbözőbb érzelmek. Elsősorban a csalódottság, hiszen idáig tényleg azt hitte, hogy ő egy különleges fiatalember lehet Delina szemében. Azt persze nem gondolta, hogy széles e laktanyában ő az első és egyetlen, akit a kantinosnő a hálójába csalogatott, hiszen hallott már róla ilyen-olyan pletykákat, de most jutott eszébe először az az eshetőség, hogy Delina akár ebben a szent pillanatban is hetyeghet valakivel a raktárban, talán éppen olyasvalakivel, akit ő, Benur is ismer.

A csalódottsága nem korlátozódott a kantinosnő személyére, sőt! Saját magával kapcsolatban sokkal komolyabb csalódást érzett. Milyen igaza volt Aruának! Mégiscsak egy tapasztalatlan és oktondi legényke ő. Hát hiába lett tizenkét esztendős, egyelőre semmi köze a felnőtt férfiakhoz, pont ugyanolyan kisfiú, mint amilyen egy hónappal ezelőtt is volt!

Aztán az is eszébe jutott, mennyire szerencsés, amiért Filkor százados keze alá rendelte őt a sors. Újra és újra rácsodálkozott, hogy a parancsnoka milyen elképesztően finom ember. Más tisztek olyan durva nyerseséggel, olyan vulgáris tőmondatokban tárták volna elé az igazságot, hogy a fal adja a másikat, az esetleges pofonokról nem is beszélve. De a százados igazi úriemberként viselkedett, mind a jól megválogatott szavait, mind pedig a hozzáállását tekintve. Benur most, visszagondolva az iménti jelenetre, immár meghatottan élte át újra, ahogy Filkor a pamlagra rogyva önmagát ostorozza, amiért nem beszélt vele korábban erről a témáról. Úgy érezte, mégiscsak jók hozzá az istenek, mert az iszákos apja helyett egy olyan férfiú védőszárnyai alá helyezték, akitől még nagyon sokat tanulhat az életben.

* * *

Nos, hogy Filkor százados mennyire finom úriember, ahhoz pár nap múlva újabb adalékot kapott hősünk, amikor is a tiszt kijelentette, hogy színházba mennek. Benur ezen nagyon meglepődött. Fogalma sem volt, hogyan kell ilyenkor reagálni. Igazából azt sem tudta, mi az a színház. Maga a fogalom ugyan nem volt teljesen ismeretlen előtte, hallotta már ezt a szót korábban is, de soha nem érdekelte különösebben. Olyasminek tartotta, amihez csak a felsőbb köröknek lehet bármiféle közük.

– Kitisztítod az ünnepi egyenruhádat, és alaposan lecsutakolod magad – magyarázta szigorúan Filkor. – A színház egy szentély, a művészet temploma, amelyet megtisztelünk azzal, hogy nem megyünk oda büdösen és hanyag öltözetben. Érthetően beszéltem?

– Igenis, százados úr! – vágta vigyázzba magát Benur, és már indult is, hogy ellenőrizze a kimenőruháját.

* * *

A színház olyasvalami, mint az aréna – ezt állapította meg magában a fiú. Mindössze az a különbség, hogy míg az arénában a lelátók teljesen körbeveszik a küzdőteret, a színházban csak egy keskeny karéj áll a tisztelt publikum rendelkezésére, onnan kell figyelniük az istenek szent ege alatt, hogy mi minden folyik a színpadon.

Megilletődve foglalta el a helyét a kiváltságos első sorban, a parancsnoka mellett, és megállapította, hogy Filkor százados valóban tekintélyes ember Osmosis fővárosban, és nagy szerelmese lehet a művészeteknek, ha ilyen közelről tekintheti meg az előadást. Egyébiránt azonban mukkanni sem mert, hiszen fogalma sem volt, mit szabad egyáltalán mondani egy ilyen létesítményben.

Az előadás kezdetben mulattatta Benurt, de hamar ráunt. Sőt, később már mérgelődött is magában. A színpadon a legkülönbözőbb figurák tették-vették magukat, és a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadtak, de olyan különös módon, hogy alig lehetett érteni, mit akarnak közölni a másik szereplővel.

Ez Benurt szerfölött bosszantotta. Azt még felfogta, hogy a színjáték története szerint valamilyen háború készül, ám épp ezért volt számára rendkívül idegesítő, hogy ebben a kiélezett válsághelyzetben a szereplők miért nem normális, egyszerű, emberi nyelven társalognak egymással? Miért akarnak folyton énekelni, meg kórusban szavalni, amikor a legfontosabb ilyenkor a gyors közlés? Hát ez mindennel ellenkezik, amit eddig a tiszthelyettesi képzésen tanult!

Később azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte, milyen lenne az a harci helyzet, amikor őt a hadsereg parancsnoka hosszadalmas és körmönfont, de mindenképpen rímelő dalolászással akarná rávenni, hogy például rántsa elő a kardját, vagy tartsa célra az íját. Hát ez baromság! Csakis akkor lehetne némi esélyük, ha az ellenséges hadsereg is tele volna az éneklést kedvelő félnótás parancsnokokkal, máskülönben úgy levágnák őket, mint a huzat!

Az előadás egy pontján azonban az arcára fagyott a gunyoros mosoly. Ugyanis nem mást pillantott meg a színpadon, mint magát Aruát.

Először hinni sem akart a szemének. Előre is dőlt, és úgy meredt a tánckarra, pontosabban annak egy bizonyos tagjára, mint valami eszelős. Csakis Filkor százados figyelmeztető morgása nyomán dőlt hátra újra, de még akkor is Aruát bámulta, aki lenge öltözetben táncolt fenn a színpadon, és Benurnak valahogy olyan érzése támadt, hogy ez a viselkedés nem helyes.

Annyira, de annyira akarta, hogy Arua is vegye észre őt, ahogy itt ül az első sorban! Ám ez nem következett be, és a lenge öltözetű tánckar egyszer csak szabályos rendben, jól megtervezve kivonult a színpadról. Nem is tértek vissza soha többé, az előadás nélkülük ért véget.

Benur aznap éjjel sokáig forgolódott az ágyában, és sehogy sem tudott elaludni. Hosszasan töprengett a saját sorsán, a saját érzelmein, meg sok egyéb dolgon, és végül arra jutott, hogy az ő lelkébe, mint valami kovácsolt vasba annyira mélyen van beleütve Arua neve, annyira mélyen szerelmes ebbe a lányba, hogy egyszerűen nem tud elképzelni olyan élhető világot, amelyikben Arua nincs benne. Ez a lány az ő minden vágya, és most már tudni akarja, hogy mi történt vele, amióta nem találkoztak.