A szurdokban eközben Dariosz végigjárta az útonállók tetemeit, mindegyikükről letépte az álarcot, és hosszan mustrálta az ábrázatukat, de nem vélte felismerni őket. Kivéve talán az egyiküket, akinek a holtteste fölött elidőzött egy darabig, de nem szólt egy szót sem, megtartotta magának a gondolatait.
Aztán szekérzörgésre lett figyelmes, és amikor a kanyon nyugati bejárata felé pillantott, különös látvány tárult a szeme elé. Egy ökrös szekér ballagott az úton, a bakján Guzellel, három katona kíséretében.
Amikor az őrjárat tagjai felismerték a kormányzói hintót, majd magát a sziget első emberét is, akkor habozás nélkül megsarkantyúzták a lovaikat, és legfőbb haduruk elé járultak. Szinte egyszerre pattantak le a nyeregből, felsorakoztak Dariosz előtt, a rangidős pedig szabályszerűen jelentést tett:
– Kormányzó úr, Grobonir őrvezető, a napi őrjárat parancsnoka jelentem, őrjáratunk során ez az ismeretlen személy – és itt Guzelre mutatott – közölte velünk, miszerint útonálló tevékenység várható a szurdok terüle…
Dariosz felemelte a kezét, ennek hatására hallgatott el az őrparancsnok. De még mindig feldúlt volt, és ezen nincs is mit csodálni, hiszen Osmosis katonájaként eddig még soha nem volt része olyan látványban, amely ebben a szurdokban fogadta.
– Katonák, eskühöz! – harsant fel a kormányzó hangja, mire a három harcosnak reflexszerűen szorult össze mindkét keze, és aztán a jobb öklüket egyszerre emelték a szívükhöz, a balt pedig – könyöküket derékszögben behajlítva – a magasba lendítették.
– Amit ezen a helyszínen láttok és hallotok, az kivétel nélkül, a legapróbb részletig és a legapróbb történésig bezárólag államtitok és hadititok – jelentette ki igen szigorú hangon Dariosz. – A fejetekkel játszotok, de talán még a családotok sorsával is, ha eljár a szátok mindarról, amit ebben a szurdokban tapasztaltatok, vagy ezután fogtok tapasztalni. Ezzel szemben a legmagasabb jutalomban részesülhettek, ha becsületes szolgálatot tesztek a hazátok és a kormányzótok felé.
Miután a katonák letették az esküt, Dariosz nyomban kiosztotta a feladatokat. A két közlegényt a szurdok nyugati és keleti végéhez rendelte, mégpedig azért, hogy lezárják az utat, és se kalmárt, se vándort, se szekeret, se gyalogost ne engedjenek be a területre. Az őrparancsnokot pedig arra utasította, hogy vágtasson Osmosisba, jelentkezzen a kormányzói testőrség vezetőjénél, és neki, de csakis neki tegyen jelentést arról, hogy a szurdokban történtek kapcsán milyen teendők adódtak.
Miután a katonák futólépésben távoztak, a háttérben álldogáló Guzel odalépett Darioszhoz, és a következőt javasolta neki:
– Mihamarabb fel kellene pakolni a társzekérre a különleges fegyvereket, aztán letakarni szalmával. Nem volna szerencsés, ha a hamarosan megérkező katonai csapatok tagjai a szemtanúi lennének, hogy miféle eszközök alkalmazásával kísérelték meg ezt a merényletet az álarcos banditák.
– Nagyon igazad van – ismerte el a kormányzó. – Hordjuk is le gyorsan a hegyoldalból ezeket a furcsa készségeket, és rejtsük el a kíváncsi szemek elől.
Ez a művelet később sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint azt bármelyikük hitte volna. Amikor például a déli oldalon Szubotáj és Dariosz megragadták az első ilyen nyílkilövő állványt, csodálkozva tapasztalták, hogy sokkal kisebb a súlya, mint azt előzőleg gondolták. Lényegében egy ember is minden megerőltetés nélkül le tudta vinni a szekérhez.
– Kezdem már érteni, hogy mire való ez a két furcsa serpenyő – jegyezte meg Szubotáj, amivel arra utalt, hogy az állványokat olyan fémtárcsák támasztották meg a talajon, amelyekbe a merénylők előzőleg súlyos köveket hordtak össze.
– De vajon miféle fa lehet, amiből ez a csodafegyver készült? – tette fel a kérdést Dariosz. – Olyan könnyű, mint semmilyen másik fajta, ráadásul hajlékony és jól megmunkálható, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. Hol a fenében nőnek ilyen fák?
– Az orzók félszigetein – adta meg a választ csöndesen Guzel, majd miután Szubotáj és a kormányzó csodálkozva fordult felé, vészjóslóan hozzátette: – Teremnek ott még egyéb érdekes növények is, amilyenekről még csak nem is hallhattatok.
