A borkereskedő tágra nyitotta a szemét az utasa közleménye nyomán, de mielőtt még igazán megrémülhetett volna, Guzel így szólt hozzá:
– Most én mondom azt, hogy fordulj hátra, Kozara bácsi. Hordót ugyan egy darabot sem fogsz látni, de lovas katonából mindjárt négyet is, akik pillanatokon belül utolérnek minket, aggodalomra tehát semmi ok.
Valóban így történt, az őrjárat tagjai hamarosan körbevették a szekeret, Guzel pedig nyomban nekiszegezte az őrparancsnoknak a kérdést, miszerint akar-e kitüntetésben részesülni. A katona szúrós szemmel mérte végig a Tanítót, aki meg sem várta a választ, hanem részletes tájékoztatást nyújtott:
– A szurdokban útonállók tartózkodnak, épp ezért arra intettem ezt a derék kalmárt, hogy állítsa meg a szekerét. Jobb a bajt elkerülni, nem igaz? Na már most, az lenne a tiszteletteljes kérésem a vitéz urakhoz, hogy egyikőtök vegye maga mellé ezt a védtelen kisöreget, és a hegyet megkerülve lovagoljon el vele Osmosisba. A szekeret majd én a gondozásomba veszem. A maradék három katona pedig tartson velem a szurdokba, és ha úgy cselekedtek, ahogy kérem, mindannyiótoknak kormányzói jutalomban lesz része.
Az őrparancsnok egyelőre nem úgy festett, mint aki hitelt ad a szemtelen férfi szavainak:
– Hát te meg ki vagy, hogy utasításokat merészelsz osztogatni a kormányzó katonáinak? – rivallt rá felháborodottan.
– Gondold csak végig a szavaimat, parancsnok – kérte Guzel, és közben mélyen a rangidős katona szemébe nézett. – Mi okom lenne, hogy a bolondját járassam veletek? Ha ez valami pimasz tréfa volna, akkor számíthatnék rá, hogy záros határidőn belül olyan fenyítést kapok tőletek, hogy életem végéig megemlegetem. De ha mégis igazam van, akkor rátok kitüntetés és jutalom vár, nem is akárkitől, hanem a sziget kormányzójától… És ennek a dolognak csakis két kimenetele lehetséges. Vagy igazat beszélek, vagy nem. Ha ez csak egy vakmerő tréfa, akkor én sokat veszíthetek, ti viszont semmit. Ám ha mégis igazam van, akkor ti nagyon sokat nyerhettek. Érted már, hogy semmi okom ugratni benneteket?
Az őrparancsnok nagyot nyelt, és már korántsem volt olyan felháborodott, mint néhány pillanattal korábban. Még mindig a bakon ülő férfi szemébe nézett, miközben odaszólt az egyik katonájának:
– Közlegény! Vedd a gondozásodba ezt az idős kalmárt!
– Igenis, parancsnok! – harsogta a jól megtermett harcos, aztán odaléptetett a lovával a szekér mellé, majd megragadta Kozara bácsi grabancát, és úgy emelte maga elé a részeg kisöreget, mintha csak egy apró poggyász volna.
– Kerüld meg a hegyet, úgy vidd el ezt az embert Osmosisba – jött az újabb ukáz a parancsnoktól.
Az izmos katona megfordította a lovát, de mielőtt elindult volna a keresztút felé, még megkérdezte:
– Pontosan hol tegyem le?
– A főtéren – vágta rá Guzel. – Ott fogom neki visszaszolgáltatni a szekerét, az ökörrel együtt, még ma, sötétedés előtt.
– Cselekedj így – hagyta jóvá az őrjárat parancsnoka.
– Kell még valamit tudnom? – tette fel utolsó kérdését a katona, csak hogy egészen biztos legyen a dolgában, és közben a parancsnokára nézett, de ezt persze az előtte ülő részeg kalmár nem láthatta, ezért hát magához ragadta a válaszadás jogát:
– Igen. Azt, hogy Kozara bácsi nem árul fosatós bort.
