Miután Guzel távozott, még jó darabig csönd honolt a Kormányzói Palota hátsó kertjének lugasában. Az ebédlőasztal körül mindenki a gondolataiba merülve üldögélt. Aztán poharak csengése törte meg a csendet. A kormányzó koccintott a jobbján ülő Marióval, és kijelentette:
– Most már teljesen megértelek azért, amit a fejedelemségben csináltál.
– Nem egészen világos, hogy mire gondolsz – jelezte az olasz fiú.
– Tudod, most én is ellenállhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy bevedeljem az összes bort, ami előttem van az asztalon, aztán kidőljek. És abban reménykednék, hogy amikor holnap felébredek, csak egy rémálomnak fog tűnni ez az egész. Az engem körülvevő emberek pedig mind emberek lesznek, nem valami szintetikus izék.
– Nem javaslom a módszert – csóválta meg a fejét Mario. – Amint láthatod, nekem sem vált be.
– Akkor mit szóljak én? – fakadt ki Sztavrila. – Még annyit sem értek ebből az egészből, mint ti. Azt sem tudom eldönteni, hogy mi volt számomra az ijesztőbb. Egy tökéletesen embernek kinéző valami jelenléte, aki nem is ember? Vagy az, hogy már a ti szavaitokat sem értettem a végén? – mutatott Darioszra és Marióra.
A tatár lassan rákönyökölt az asztalra, a kezébe temette az arcát, és halkan azt morogta:
– A legdurvább az, hogy még annyit sem tudunk arról a projektről, amibe belecsöppentünk, mint az ebéd elején. Én legalábbis most úgy érzem magam, mint aki nagyjából három darab konkrét választ kapott, de közben támadt ezer új kérdése.
– Ha már a kérdésekről van szó, nekem volna egy – kapott az alkalmon Dariosz, és Szubotájhoz fordult. – Emlegettél kezdetben valami skálát, amin ez a Guzel nevű android a saját besorolása szerint hatos fokozatú. Az mit jelent pontosan?
A tatár nagyot sóhajtott, és először is a boroskancsó után nyúlt. Látszott rajta, hogy most tényleg ő az, aki időt akar húzni. Teletöltötte a poharát, aztán mentegetőzni kezdett:
– Nem vagyok a téma szaktekintélye. Meg hát kétszer is elhangzott nem is olyan régen ennél az asztalnál, hogy nem etikus, sőt talán nem is ajánlatos olyan dolgokról mesélni, amelyek…
– A fenébe már, hát lényegében az életünkről van szó! – csattant fel Dariosz. – A sorsunkról, amivel valakik szándékosan játszanak! Rosszul emlékeznék? Nem azt beszéltük meg korábban, hogy minden tudásunkat összeadjuk, mert csak így juthatunk el a megfejtésig?
Szubotáj fenékig kiitta a poharat, és közben erősen mérlegelte a kormányzó szavait. Végül úgy döntött, megkeresi ebben a dologban az arany középutat, ezért először is visszakérdezett:
– Ismered a Richter-skálát?
– Amivel a földrengések erősségét jelzik?
– Azt. Mennyire vagy képben róla?
– Csak nagyjából – ismerte el Dariosz. – De azt azért tudom, hogy egy hármas erősségűnél még nincs ok aggódni, viszont egy 8-as erősségűnél már pánikolni kell.
– Remek – nyugtázta Szubotáj. – A Kuznyecov professzor-féle skála az androidokkal kapcsolatban valami hasonló. Egytől tízig terjed. Az egyes fokozatút úgy értsd, mint valami szimpla konyhai kisegítőt. Tud takarítani meg zöldséget szeletelni, és annyira intelligens, hogy eközben a beépített védelmi mechanizmusok miatt felismeri a macskádat, és nem fojtja bele a felmosóvízbe, továbbá nem is szeleteli fel. Nagyon kedves figyelmesség tőle, de ennyit tud. A skála másik végén a tízes van, de azokról az androidokról már egy kurva szót sem fogok mondani nektek, mert a ma délutáni fejlemények kapcsán tartok tőle, hogy esetleg pillanatokon belül megjelenne a fejem fölött egy katonai drón, amelyik engem statáriális eljárás keretében kivégezne a picsába, ti meg legfeljebb üríthetnétek poharaitokat az emlékemre, a füstölgő maradványaim fölött.
– Megértelek – bólogatott Dariosz –, de nem is a tízesre akarok rákérdezni, hiszen Guzel a saját bevallása szerint ezen a skálán hatos fokozatú. Az mit tudhat?
– Képes tanulni – válaszolta szikáran a tatár.
Némi értetlen csönd fogadta a bejelentést.
– Ennyi? – firtatta a kormányzó.
– Nem érted ennek a jelentőségét? – csodálkozott Szubotáj. – Nem csupán az előre betáplált programot futtatja, hanem képes a környezetéből adatokat gyűjteni, feldolgozni, rendszerezni, következtetéseket levonni, ezek hatására a cselekvési metódusát korrigálni, az újabb tapasztalatokat eltárolni, összehasonlító elemzéseket pillanatok alatt lefuttatni, és a ciklus végtelen. Ez a hatos fokozat.
– Kezdek rosszul lenni – fogta meg Dariosz kezét Sztavrila az asztal alatt. – Nem indulhatnánk már?
– Ahogy akarod – nyugtatta meg a kormányzó, aztán felemelkedett a helyéről, és búcsúzkodni kezdett: – Biztosan sok tanulságos megbeszélés vár még ránk, akár Guzellel, akár nélküle, de most egy darabig nélkülöznötök kell a társaságunkat. Mit ne mondjak, én is úgy érzem, hogy rám fér egy nyúlfarknyi kikapcsolódás Sztavrila úrnő vidéki birtokán. Nekem is sok mindenen el kell gondolkodnom. De ti továbbra is a Kormányzói Palota kedves vendégei maradtok, tisztelt anagur törzsfők. A személyzet pedig természetesen a rendelkezésetekre áll. Érezzétek jól magatokat! Aztán találkozunk az olimpia megnyitóján!
