Guzel ezen a derűs reggelen jó tempóban futhatott dél felé, ám összességében nem volt megelégedve a sebességével. Túl sokszor kellett lelassítania az utóbbi napokban, főleg nyílt terepeken, amikor emberek közelségét érzékelte. Így aztán jóval messzebb volt Osmosistól, mint ahogy mostanra tervezte, pedig nagyon szeretett volna már ott lenni.
Az mindenesetre biztató volt, hogy már átlépte a Kalrund Fejedelemség határát, hiszen ez a terület volt a legdélibb uradalom az Északi-földrészen, többek között Királyrév kikötője is a fennhatósága alá tartozott.
Még nem volt dél, amikor a baskír újra egy erdőséghez ért, és a fák között megszaporázhatta a lépteit. Ám alig ért be az erdőbe, máris embereket érzékelt az út mentén. Elkezdett lassítani, de végül nem saját akaratából állt meg. Hirtelen csapdahálót dobtak rá, a következő pillanatban pedig körbevették Kalrund fejedelem martalócai.
– Na, ez szép fogás, a méltóságos uralkodó biztosan elégedett lesz velünk. Tán még valami jutalom is leeshet – örvendezett egy őrparancsnoknak kinéző katona, aztán utasította az embereit, hogy kössék a gyanús személyt az egyik ló után. Így vonult el az őrjárat a fejedelemség fővárosa, Rőtvár felé.
Már lemenőben volt a nap, mire odaértek. Az őrparancsnok karon fogta a foglyot, és bebocsáttatást kért az uralkodóhoz. Nem vett maga mellé senki mást, mert a pénzt mindennél jobban szerette, és igazán sajnálta volna, ha az esetleges jutalmat bárkivel is meg kell osztania.
A fejedelem sült húst falatozott, és éppen végzett a vacsorával, amikor bevezették elé az őrparancsnokot és a megkötözött kezű embert.
– Jó hírt hoztam méltóságodnak – hajolt meg a katona, aztán oldalra mutatott: – elfogtunk egy futkosót.
Az uralkodó valóban felderült a hír hallatán, és ahogy várni lehetett, belenyúlt az erszényébe, aztán az őrparancsnok kezébe nyomott néhány ezüstpénzt, és intett neki, hogy pihenőre mehet.
Guzel tekintete körbepásztázott a helyiségen, amely nem volt olyan hatalmas, mint egy trónterem, de mégis jóval nagyobbnak tűnt annál, hogy egyetlen személy étkezője legyen. Ráadásul a helyiség közepén magányos bútordarabként árválkodott egy tölgyfaasztal, ez is hozzájárult ahhoz, hogy azt az érzetet keltse, a terem szinte kong az ürességtől. Ha nem tartózkodott volna benn két fejedelmi testőr, akár azt is hihette volna az ember, hogy ez nem a nagy méltóságú Kalrund impozáns várának egyik helyisége, hanem valamilyen száműzött trónörökös magánzárkája.
– Talán nem ártana felvenni egy új lakberendezőt – tanácsolta szelíden Guzel.
– Hogy micsodát? – vonta össze a szemöldökét Kalrund, miközben egészen közel hajolt a fogoly arcához. – Ja, hogy te ilyen tréfás kedvű futkosó vagy? No, majd meglátjuk, ki szereti jobban a tréfát kettőnk közül.
A fejedelem megpróbált igen szuggesztíven a „futkosó” szemébe nézni, de a fogoly állta a tekintetét. Sőt, egy idő után maga az uralkodó kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hátat fordított hát a férfinak, és visszaült az asztalhoz.
Közben besietett egy szolga, hogy eltakarítsa az asztalról a vacsora romjait. Egy friss kancsó bort is letett az uralkodó elé, aki ezt elégedetten vette tudomásul, rögtön öntött is magának egy pohárkával. Ám amikor a szájához emelte volna a poharat, azt vette észre, hogy a fogoly odalép az asztal másik végéhez, megáll vele szemben, és határozottan így szól:
– Nem biztos, hogy szükséged van arra a pohár borra, felség. Ittál ma már épp eleget.
A fal mellett álldogáló két testőr elhűlve nézett a vakmerő férfira, aztán az uralkodót lesték, hogy parancsol-e valamiféle regulát, de nagy meglepetésükre Kalrund felnevetett:
– Igazad van! Tiszta fejjel sokkal érdekesebb kínzási módozatokat tudok kieszelni. – Azzal letette a poharat, és így folytatta: – Halljam, ki vagy te, és mi célból rohangálsz összevissza a fejedelemségem területén?
– Csupán edzem a testemet, nagyuram – felelte szelíd mosollyal Guzel.
– Én inkább azt gondolom, hogy ti afféle felforgatók vagytok. Te is, meg az a másik, az ősz szakállú. Ki neked az az öreg? Az apád?
– Nem, felség.
– Aztán hányan vagytok? Mit akartok? És ha ilyen jól megy nektek a futás, akkor miért nem azon az olimpián, vagy mi a rosseben vagytok éppen, Osmosis szigetén? Nem ott kellene kamatoztatni a tudásotokat?
A fejedelem ugyan jó pár kérdést nekiszegezett a fogolynak, de egyelőre mintha nem is várt volna választ rájuk. Legalábbis erre utalt, hogy felpattant a székéről, és fel-alá járkálva sorolni kezdte aggályait:
– Először jött az a szemtelen suhanc, aki nem átallotta magát Sebezhetetlennek nevezni. Már ez is épp elég fejfájást okozott nekem, mert az ostoba nép egész legendákat szőtt az alakja köré. Aztán elkezdtek mindenféle futkosókról pusmogni, és a szemtanúk azt állították, ezek az emberek olyan sebességgel rohangálnak keresztül-kasul a földjeimen, hogy akár ügető lovakat is megelőznének. A buta paraszt persze hajlamos rá, hogy felnagyítsa az eseményeket, és minden jelenség mögé az istenek vagy a démonok ilyen-olyan szándékait képzelje, de nekem egyáltalán nem tetszenek ezek a képzelgések. Minden zavargást, lázadást, zendülést, minden vallási háborút ilyen képzelgések előznek meg, mert az ostoba jobbágy hajlamos bármilyen erdei manóban, boszorkányban, tündérben, meg ki tudja, miféle szerzetben a megmentőjét és szabadítóját látni. Vagy éppen az ellenkezőjét, és elkezd mindenféle romlásról, pusztulásról, végítéletről, döghalálról jajongani, ezek az elmebajos híresztelések pedig úgy söpörnek végig a fejedelemségen, mint a futótűz.
Kalrund végre nagy szuszogva megállt az asztal végénél, aztán a fogoly elé lépett, és egészen közelről sziszegte az arcába:
– Úgyhogy ajánlom, hogy tegyél részletes vallomást, különben olyan kínzásban lesz részed, hogy azt is megbánod, hogy anyád a világra hozott!
