Sztavrila úrnő vidéki kúriájában a megszokott módon kezdődött a nap. A szolgák reggelihez terítettek, a napszámosoknak éppen az egyik intéző tartott eligazítást, a birtokfelügyelő pedig megkezdte körútját az ültetvényeken. Ám egyszer csak felborult a szokásos menetrend, mert egy semmi mással össze nem téveszthető, díszes kocsi fordult be a kúria udvarára, szintén jellegzetes küllemű lovas katonák kíséretében.
Amikor Dariosz kilépett a kocsiból, az egyik cseléd, egy fiatal hajadon nemes egyszerűséggel felsikkantott meglepetésében, az intéző pedig faképnél hagyta a megilletődött napszámosokat, hogy a kormányzó elé siethessen. Amikor odaért hozzá, illendően meghajolt, és közben biztosította arról, hogy a legteljesebb szíveslátásban lesz része eme szerény vidéki hajlékban.
A lovaikról leugráló katonák futólépésben vizsgálták át a ház környékét, biztonsági szemlét tartva, az osztag néhány tagja pedig odabenn is ellenőrizte, hogy a kormányzó kellő biztonságban haladhat-e be az épületbe.
Sztavrila ekkortájt a szalonban ült, és éppen a reggeli frissítő italát kortyolgatta, amikor is azt tapasztalta, hogy hirtelen négy-öt katona szállja meg a helyiséget, aztán belép maga a sziget kormányzója.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Dariosz, miután köszöntötte a ház úrnőjét.
Sztavrila értetlenül nézett rá:
– Ha nem csal a szemem, akkor nem az én személyzetem képezi ennek akadályát, hanem a kormányőrség katonái.
– Csak a biztonsági szabályzatban előírt kötelességüket teljesítik – mutatott rá a kormányzó, majd hozzátette: – Én pedig szeretnék úriemberként viselkedni a társaságodban, ezért is kértem az engedélyedet ahhoz, hogy kettesben maradhassunk.
A görög nő bólintott, mire Dariosz intett a katonáinak, hogy elhagyhatják a szalont, biztonságosnak ítéli a helyiséget.
– Nem válaszoltál a leveleimre – panaszolta a kormányzó angol nyelvre váltva, miután becsukódott az ajtó a testőrei mögött.
Sztavrila kényelmesen hátradőlt a foteljében, a lábait keresztbe vetette, és tárgyilagos modorban válaszolt:
– Úgy gondolom, már többször is érthetően elmondtam neked, mik a meglátásaim kettőnk kapcsolatát illetően. Szerintem kellően őszinte voltam, szinte már kitárulkozó. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy te nem érted az indokaimat. Azzal meg pláne nem, ha esetleg nem vagy hajlandó elfogadni azokat. Szükségtelennek tartottam írásban is megismételni az érveimet. Mi szükség lett volna rá, hogy nyoma maradjon ennek az egésznek?
– Talán mégsem kellett volna olvasatlanul megsemmisíteni a leveleimet – vélekedett Dariosz.
– Miből gondolod, hogy így jártam el?
– Abból, hogy például a legutóbbiban egyetlen szót sem ejtettem kettőnkről, csupán arról tájékoztattalak, hogy az olimpiai felhívásom nyomán megjelent a szigeten az első jövevény, aki szintén a Földről származik, mégpedig egy olasz fiú személyében. A hajdani beszélgetéseink során az volt a benyomásom, hogy téged valóban érdekelnek az ezzel kapcsolatos fejlemények.
Sztavrila kissé kiesett a szerepéből. Szeretett volna hűvös és távolságtartó lenni, de most nem volt képes titkolni, hogy ez a hír bizony felvillanyozta. Zavarában a még mindig a szőnyeg szélén álldogáló Dariosz felé intett, és meglehetősen egyértelmű mozdulattal a szemközti fotelt ajánlotta fel számára.
– Milyen kedves figyelmesség, hogy máris hellyel kínálsz – köszönte meg szarkasztikusan a férfi. – Mi tagadás, jól fog esni némi ejtőzés egy kényelmes fotelben. Nem szeretek hajnalban kelni, az meg pláne nem a kedvenc időtöltésem, hogy kialvatlanul zötykölődjek egy kocsiban, hosszú mérföldeken keresztül.
– Ha sikerült kipanaszkodnod magad, akkor talán mesélhetnél a fiúról is – folytatta az évődést Sztavrila, de a kormányzó újabb közleménye nyomán immár végképp kiesett a szerepéből.
– Melyik fiúról? – kérdezett vissza Dariosz. – Tudniillik a legutóbbi levelem óta már hárman is vannak. Bár az tény, hogy a két anagur törzsfő Marióhoz képest nem igazán nevezhető fiúnak, sokkal inkább meglett férfiaknak mondanám őket.
A ház úrnője most már nem is leplezett izgalommal hallgatta végig a kormányzó elbeszélését a három földi emberről, és hol hitetlenkedve, hol ámuldozva reagált a történetre. Csakhamar azonban kizárólag csalódottságot érzett, mert Dariosz a legizgalmasabb ponton hagyta félbe a történetet.
– Indulnom kell – közölte a kormányzó. – Mi lenne, ha velem tartanál? Útközben sok érdekességet tudnék még mesélni. Meg aztán, gondolom, az olimpia megnyitójára úgyis a fővárosba utaztál volna. Hát most legfeljebb pár nappal előrébb hozod a kiruccanást.
Sztavrila erősen vívódott. Legszívesebben tartotta volna magát a korábbi elhatározásához, amely arról szólt, hogy soha többé nem teszi ki magát olyan szituációnak, amely során a legcsekélyebb mértékben is elgyengülhet Dariosz közelségében, de aztán győzött benne a kíváncsiság, és igent mondott. Minél hamarabb szeretett volna személyesen is találkozni a három földi férfival.
