Osmosis – 430. fejezet

Szurokvár és környéke ezen az őszi reggelen felbolydult méhkashoz volt hasonlatos. Ezen nincs is mit csodálni, hiszen beköszöntött az a nap, amikor Öggerund őrgróf elérkezettnek látta az időt, hogy útnak indítsa csapatait a Fejedelemség fővárosának felmentésére.

A vár ura a trónterem erkélyéről szemlélte az alant felsorakozott sereget, majd fogadta a főparancsnok harsogó jelentését, melynek végén nagy kegyesen intett, hogy a menet elindulhat. Kicsivel mögötte állt Kalrund fejedelem, aki hatalmas sóhajjal nyugtázta a fejleményeket:

– Végre! Hát ezt a napot is megértük…

Az őrgróf kissé sértődötten sziszegte oda:

– Mintha némi rosszallást fedeztem volna fel a hangodban, Kal.

– Szó sincs róla, Ögge – igyekezett megnyugtatni a kuzinját a fejedelem.

A két rangos főember már csak így szólította egymást. A nevük végén szereplő Rund tagot, amely azt volt hivatott jelezni, hogy egyazon hajdani uralkodó leszármazottai, manapság legfeljebb csak mások jelenlétében használták.

– Beláthatod, hogy nem vagyok könnyű helyzetben, Ögge. Időtlen idők óta itt kell rostokolnom, arra várva, hogy visszakaphassam a trónomat. Te is türelmetlen lennél a helyemben.

– Tán csak nem a szíveslátás milyenségével van gondod, Kal? Vagy mitől olyan nehéz kellő fegyelemmel kiélvezned a vendégszeretetemet? Mit sápítozol itt nekem, mint valami ostoba vénasszony?

A fejedelem gyanakodva vonta össze a szemöldökét:

– Te most csak megjátszod, hogy nem érted a dolgot, és ez valami vicc? Vagy szándékosan kötekszel?

– Na, hurcolkodjunk csak el az erkélyről! Mégse a katonáim előtt veszekedjünk már – jegyezte meg haragosan Öggerund, karon fogva az unokatestvérét, és jószerivel bevonszolta a trónterembe, odabenn pedig alaposan kiosztotta: – Hát idefigyelj, Kal! Én megértem a türelmetlenségedet, de próbálj már meg úgy tenni, mintha egy komoly uralkodó lennél, nem pedig egy kövér idióta! Tegnap futottak be hozzám a kémjelentések a rőtvári helyzetről. Most jutott el olyan stádiumba a hadszíntéri állapot, hogy az ellenséges seregek alaposan megritkították egymást. Tehát bármennyire is…

– Én igazán nem akartalak megbántani, Ögge…

– Fogd be a pofád, még nem fejeztem be!… Szóval, bármennyire is értetlenkedsz, most érett meg a helyzet arra, hogy útnak indítsam a csapataimat. Talán azt kívántad volna tőlem, hogy küldjem oda meghalni a katonáimat Rőtvárhoz, a túlerő ellen, teljesen értelmetlenül? He?

– Szó sincs róla, de hát…

– Még nem fejeztem be! Hogy mersz állandóan félbeszakítani a saját tróntermemben?

– De hiszen te kérdeztél, Ögge!

– Csakhogy nem azért, hogy felelj is rá! – harsogta villámló tekintettel az őrgróf, majd minden átmenet nélkül nevetőgörcsöt kapott. De úgy röhögött, hogy hétrét görnyedve csapkodta a térdét. – Látnod kellene a bamba, értetlen pofádat, Kal! – vinnyogta hisztérikusan.

A fejedelem momentán valóban nem vágott olyan képet, hogy annak alapján bárki is az Északi-földrész legkiválóbb tudósának nézhette volna, de hát melyik ember lenne képes magas fokú értelmet sugárzó arccal szemlélni az unokatestvérét, ha épp abban a percben ébredne gyanú a lelkében, hogy a kuzinja elméje kezd megbomlani?

– Csatlakozhatok a vidám családi összejövetelhez?

Eme kérdés már a vaskos tölgyfaajtó felől érkezett, és Lanagrid volt az, aki félreértette a szituációt. Mivel csak a különös párbeszéd végére érkezett meg, meggyőződése volt, hogy a két uralkodó a csapatok útnak indítása felett örömködik és ugratja egymást.

– Drágaságom, elkeseredve tájékoztatlak, hogy jó atyád egy igazi balfasz – jelentette ki Öggerund. – Most már csöppet sem csodálom, hogy el kellett menekülnie Rőtvárból. Az még hagyján, hogy nem ért a hadászathoz, de semmiféle olyan tulajdonsága nincs, ami méltóvá tenné arra, hogy tágas, zsíros ülepével bármilyen trónra ránehézkedjen.

Hirtelen megfagyott a levegő a helyiségben. Lanagrid döbbenten járatta a tekintetét a két uralkodó arcán, és közben nagyokat nyelt, mint aki nem tud megbirkózni egy méretes gombóccal a torkában.

– Méltóságos rokonunk csak viccel – próbálta menteni a helyzetet Kalrund. – Tudhatnád már, neki ilyen sajátos a humora. Sokszor kaptunk már belőle ízelítőt, amióta itt tartózkodunk.

– Már megint a vendégszeretetemmel van gondod? – csattant fel Öggerund, aztán újabb hangulatváltozás kerítette hatalmába, és hirtelen a homlokára csapott, majd kisvártatva meghökkentően vékony hanghordozással sikoltott fel: – Az ám! A reggeli! Hiszen még nem is reggeliztünk! Még a végén igazatok lesz, és kiderül, hogy tényleg moslékul pocsék vendéglátó vagyok!

Azzal fogta magát, és vidám tánclépésekkel a trónterem kijáratához ugrabugrált. Határozott mozdulattal kitárta a tölgyfaajtót, és hevesen magyarázni kezdett valamit a folyosón szolgálatot teljesítő ajtónállóknak.

Lanagrid kihasználta a helyzetet, és odasietett az édesapjához:

– Mi a fene folyik itt, atyám? – súgta neki idegesen. – Még mindig túlzásnak érzed azt a megállapításomat, hogy a kedves rokon nem normális?

– Bírjuk már ki ezt a kis időt, Lana – könyörgött fojtott hangon a fejedelem. – A csapatok ma végre útnak indultak, most már tényleg nem kell sokat várnunk, hogy visszatérhessünk Rőtvárba.

– És hova tűntek az embereink? – aggodalmaskodott tovább a lány, mire Kalrund szomorúan hajtotta le a fejét:

– Ne is mondd. Nekem is hiányzik Esteban. Minden egyes étkezésnél, amikor ennek a rohadt Szurokvárnak a moslékát eszem, csakis rá tudok gondolni. Fel nem foghatom, miért tűnik el rendszeresen az életünkből. Hol elrabolják, hol meg csak úgy…

– Eszed legyen már, atyám, ne étvágyad! – sziszegte csalódottan Lanagrid. – Az öt testőrünkre gondolok, akik idáig kísértek minket Rőtvárból. Már kereken egy napja nem láttam színüket sem. Te talán igen?

Nem derülhetett ki, hogy Kalrund fejedelemnek feltűnt-e a saját embereinek gyanús hiánya, mert ekkor visszatáncolt a helyiség közepére az őrgróf, aki egy nagy kést szorongatott a kezében, és úgy kiáltott rá az ablaknál álldogáló két rokonára, mint aki összeesküvésen kapta őket:

– Mit pusmogtok ott, drága véreim? Tán már megint a szíveslátásomat bírálgatjátok? He? Pedig éppen most rendeltem Szurokvár kitűnő konyhájáról olyan tojásos szalonnát, hogy még a lábujjaitokat is megnyaljátok utána!

Lanagrid gyanúsan mérte végig az őrgrófot:

– És ehhez mi szükséged van arra a nagy késre?

– Miért, ti mivel szeletelitek fel a szalonnát? – hökkent meg igen színpadiasan Öggerund. – Nem késsel? Talán fakanállal?

A lány most már nemhogy rosszat sejtett, de egyenesen megrémült. Volt valami az őrgróf eszelős tekintetében, ami minden korábbinál megmagyarázhatatlanabb és dermesztőbb volt. De szinte ideje sem volt végiggondolni, mi jöhet most, mert Öggerund máris ott termett előttük, és a csontos, bütykös öklével akkora ütést mért az arcára visszakézből, hogy rögtön a földre zuhant.

A továbbiakat már a padlón fekve nézte végig, és szinte hinni sem akart a szemének, annyira valóságon túlinak tetszett a látvány. Öggerund hatalmas erővel vágta bele a kést a fejedelem hasába, de nyomban ki is húzta, hogy újra lesújthasson vele, ezúttal Kalrund szíve tájékára.

Mindenfelé fröcsögött a vér. Hirtelen vörös tócsák jelentek meg a trónterem padlózatán, amelyek máris gyors növekedésnek indultak a sűrűn patakzó utánpótlástól. Az őrgróf csak szúrt, és szúrt, mint valami gyilkológép, amelyet lehetetlen feladat megállítani. A halálsápadt fejedelem ugyan megpróbálta a várható szúrások irányába mozdítani a karjait, de erőtlen kísérletei mindannyiszor elkésettnek bizonyultak.

– Hát tényleg azt hitted, hogy neked fogom visszaszerezni a trónt, nem magamnak? – rikoltozta eszelős tekintettel Öggerund.

– Te mocskos áruló! – hörögte a megrogyott Kalrund. – Gyalázzanak meg az összes istenek, te család szégyene, Ögge…

Ez volt az első eset, amikor nem lehetett tudni, hogy a fejedelem a Rund utótagot ki akarta-e mondani, avagy sem, ugyanis a kuzinja ebben a végzetes pillanatban úgy vágta el a torkát, hogy onnantól kezdve már csak habos vér buggyant elő a szakálla alól.

Lanagrid ekkor elájult, és amikor legközelebb magához tért, fogalma sem volt, hogy mennyi idő telhetett el. Amikor kinyitotta a szemét, elsőként Öggerund vérpettyes, rusnya és ijesztő pofáját látta meg, a saját arcától mintegy arasznyira. Még a bűzös leheletét is érezte.

Nem volt képes szólni. Úgy érezte magát, mint aki végelgyengülésben múlt ki a rút árnyékvilágon, de az istenek ezt valamiért nem értik, és arra próbálják rávenni, hogy emelkedjen talpra, pedig láthatnák, hogy szemernyi ereje sincs.

Aztán valaki felrángatta a padlóról, igen durván, a ruhájánál fogva. A lány tekintete végigpásztázta a helyiséget, de arra a keserű megállapításra kellett jutnia, hogy kettesben van a trónteremben ezzel az őrülttel. Az apja holttetemét nyilvánvalóan kihúzták a helyiségből, erre egy széles, vérvörös csík utalt, amely a tölgyfaajtóig vezetett.

– Na, kicsi Lanagrid, most beszéljünk egymással úgy, ahogy az ősi uralkodók sarjaihoz illik – hallotta a háta mögül a vészjósló szavakat, és közben undorodva tapasztalta, hogy valaki a melleit fogdossa, gátlástalanul és durván. – Már régóta szeretném látni a csöcseidet. Amióta csak megérkeztetek ide a balfasz apáddal, pontosan azóta. És most végre eljött a pillanat.

Vérfagylaló percek következtek. A tehetetlen és alélt Lanagrid kénytelen volt beletörődni, hogy egy nyilvánvalóan elmebeteg rokona karmaiba került, aki nemrég minden lelki skrupulus nélkül lemészárolta az apját, most pedig már tőle akar valamit.

Öggerund azzal a nagy késsel, amelyik még a kuzinja vérétől volt sikamlós, módszeresen levágott minden ruhát a lányról, és amikor végzett, elégedetten lépett hátra, és az arcán beteges vigyorral, kedvtelve nézegette a kövön kuporgó meztelen Lanagridot.

– Állj fel! – üvöltött rá acsargó, állatias pofával. – Ne takargasd magad, te rohadt kis szuka, hanem állj fel, vagy elvágom a torkodat, mint apádnak!

A lány nagy nehezen feltápászkodott a padlóról, és minden fájdalmát legyűrve próbált kiegyenesedni.

– Azt a rohadt életbe!

Így fakadt ki Öggerund, amikor eljutott a tudatáig, hogy ez a lány bizony állapotos.

– Jó nagy hasad van. Gondolom, ez nem onnan származik, hogy mohón zabálsz, mint az apád. Azaz terhes vagy – állapította meg az őrgróf. – Na, sebaj! Sőt, ez pont így lesz jó nekem. Így veszlek feleségül. A gyerek tehát az enyém. Készülj. Napok kérdése, és meglesz az esküvőnk. Te leszel a feleségem, és én leszek Rőtvár ura. Én leszek a fejedelem. Te pedig mindenben támogatni fogsz, különben úgy megkínzatlak, hogy az eszed elmegy.

Lanagrid összeszedte minden bátorságát, és kimondta:

– Más hasából kell gyereket szerezned, hiszen neked nem áll fel a pecsed. Minden szolgád ezt pletykálja, minden katonád tudja.

Öggerund arca hirtelen céklavörös lett. Rárontott a lányra ökölbe szorított kézzel, és csak úgy fújtatott, dühösen és megbántottan, nyálcsorgatva és kitáguló orrcimpákkal, a feje fölé emelve az öklét, de végül nem ütött. Elfordult, nevetett, és lazán eltáncolt, szorgosan ügyelve, hogy minden lépése a kövezet egy-egy négyzetére essen, sohasem két négyzet elválasztó vonalára.

– Leszarom, hogy mit beszélsz, retek kis cemende. Te akarsz nekem ugatni? Apád tudta, hogy megbasztak Rőtvárban? Vagy ki tudja, hol…

– Férjem van, te elmebeteg! Gunnerud herceg a gyermekem apja!

– Azt csak te hiszed – fordult meg a sarkán az őrgróf, és sátáni vigyorral nézett Lanagridra. – Én vagyok a gyereked apja. Ezért is veszlek feleségül. A Gunnerud Hercegség maradék haderejét napokon belül összezúzza a seregem. Megmondták a kémeim. Aztán fényes kísérettel vonulok be Rőtvárba, és a nép engem fog ünnepelni, mint felszabadítót! Érted? Tényleg azt gondoltátok az idióta apáddal, hogy majd engem fogtok felhasználni? Hogy én leszek a nyomorult talpnyalótok megint? Kihasználtok, eldobtok, én meg életem végéig itt fogok senyvedni Szurokvárban? Védem a seggeteket északról? Ebben a várban fogok megrohadni, ahol annyi az izgalom, hogy ötévente megtámadnak minket azok a kibaszott anagurok? Hát tényleg ezt hitted, gyönyörű mellű kis Lanagrid?

A lány ösztönösen maga elé vonta a karjait, de a rokona minden korábbinál vadabbul kiáltott rá:

– Ne merd eltakarni magad!

Aztán az ajtóhoz csörtetett, és dühösen kiordított:

– Hol van már az a rajzoló? Hányszor kell még üzennem érte, a kurva anyátokat?

Hamarosan egy apró termetű, félkopasz emberke szaladt be a trónterembe, hóna alatt egy nagy vászongöngyöleggel, amelyet kihengerítve világossá vált, hogy a felszerelése különböző szénceruzákat és mindenféle festékporokat tartalmazott. Rögtön utána két teremszolga jelent meg, különböző vásznakat és állványokat hozva.

– Ezt kell lerajzolnod – mutatott az őrgróf Lanagridra, mint valami tárgyra.

– Parancsodra, nagy jó uram! – hajolt meg a földig a félkopasz emberke.

Öggerund ekkor gondolt egyet, és behozatott egy széket. Úgy nyomta le rá a meztelen Lanagridot, mintha gyurmát kapott volna a kezébe.

– Csak tárd szét nyugodtan a lábaidat, ne szégyellősködj – parancsolt rá a lányra. – Azt akarom, hogy megörökíttessék a nyílás, ahonnan a gyermekem kibújik Evilágra.

Lanagrid immár gúnyos mosollyal nézett a rokonára.

– Most még azt hiszed, te győztél. Megalázol engem, és máris fejedelemnek képzeled magad. De eljön a pillanat, amikor könyörögni fogsz azért, hogy ne kínozzanak meg.

Öggerund idegesen intett:

– Hagyjuk ezt a marhaságot! Csak tárd szét a lábaidat, hadd örökítsen meg a mester. Amikor készen lesz, a hálószobám mennyezetére fogom kitűzetni a művét, gonosz kis Lanagrid, te ócska céda. A feleségem leszel. És ez ellen nem tudsz tenni semmit.