Osmosis – 429. fejezet

9. kötet – Titkok erdeje

Neridea szigetén, a Ziara-fennsíktól délre, nagyjából száz mérőföldnyi távolságban sziklás hegység szabdalta szét az odáig egyhangúan sík tájat. A felszabadító harcok végső szakaszában erre a vidékre szorult vissza az orzók seregének maradéka.

A hegység egyik legmagasabb sziklaszirtjének oldalán két izmos férfi kapaszkodott felfelé. Nem a kiváló sportteljesítmény, de még csak nem is a rekordok hajhászása motiválta őket. Olyannyira, hogy az egyikük még magát a sport szót sem ismerte, ő pedig nem volt más, mint Pindzsuja lovag.

Osmosis hadseregének újdonsült kiképzőtisztjét leginkább a hadi kíváncsiság hajtotta, a fölötte haladó Darioszt szintén, de ő ezenfelül már régóta égett a vágytól, hogy újra edzésbe hozza az izmait, mert úgy érezte, az utóbbi időben kezdett kissé elkényelmesedni. Mindazonáltal a hegymászás elsődleges célja a katonai felderítés volt.

Amikor nagy lihegve felértek a hegycsúcsra, örömmel tapasztalták, hogy kiváló rálátásuk nyílt az orzók egész táborára.

– Ez a látvány kárpótol mindenért – jegyezte meg elégedetten Dariosz.

– Hadd fejezzem ki elismerésemet, uram – fújtatott nagyot a lovag. – Alig győztem veled lépést tartani, pedig szerintem én vagyok az idősebb, még ha csak néhány esztendővel is.

– Eddig tán azt hitted, hogy pont olyan elpuhult vagyok, mint a tábornokaim? – incselkedett az ausztrál, és hamiskás tekintettel fürkészte Pindzsuja arcát.

– Szó sincs róla, kormányzó – szögezte le gyorsan a lovag –, csak hát eddig még nem szolgáltam olyan uralkodó alatt, aki ilyen mutatványra lett volna képes. A gömbölyded Kalrund fejedelem például attól a magányos fácskától gurult volna vissza, egészen az első faluig – mutatott maguk mögé, a völgybe.

– Elég lesz – intett Dariosz. – Tudhatnád már, hogy nem szívelem az ajnározást. Ne magunk mögé nézzünk, hanem inkább vessük előre vigyázó tekintetünket, az orzók tábora felé.

Innentől kezdve hosszú ideig csönd honolt a sziklaszirten. Pindzsuja a homlokához emelte jobb tenyerét, és komor tekintettel szemrevételezte az alant elterülő életképet. Csak nagy sokára szólalt meg:

– Négyezren lehetnek, talán valamivel többen. Túlnyomórészt gyalogos katonák. Tizednyi sincs a lovasság, mivel nagyjából háromszáz lovat számláltam meg. De ami a fő, mindannyian vasvértesek. Nehéz páncélt fognak viselni a csatában a lovasok és a talpasok egyaránt.

– Mitől vagy ebben olyan biztos? – firtatta Dariosz.

– A sátraik mellé kirakott felszerelésük csak úgy csillog a napfényben, az egész tábor területén. Ezenkívül most is üzemel legalább hét kovácsműhelyük, ha nem nyolc. Nézz csak oda, kormányzó! – mutatott előre Pindzsuja. – Másképp száll fel a füst a hadtáposok tűzhelyeinél, ahol most az ellátmányt kotyvasztják a legénységnek, és megint másképp a kovácstüzeknél, ahol a korábbi csatákban megsérült páncélokat javítják, foltozzák, netán újakat kalapálnak.

A lovag ezután elfordult az orzók táborától, és végigvezette a tekintetét a völgyön, majd a dombok kanyarulata utáni szoroson, végül pedig jelentősen felsóhajtott:

– Hej, mit nem adnék érte, ha ott valami süppedékes talaj várná őket! – mutatott a távolba. – Ha ez így lenne, akkor máris előállnék egy győzelmesnek ígérkező haditervvel.

Ekkor már Dariosz sem a betolakodók táborát figyelte, hanem Pindzsuja arcát.

– Csak állj elő vele bátran – biztatta a lovagot. – Melyik területre is gondolsz, amikor süppedékes talajt emlegetsz?

– Arra, ott! Amelyik a völgyszoros mögött fekszik. Milyen szép is lenne, ha ma éjjel kiadós esőt bocsátanának ránk az égi hatalmak!

Az ausztrálnak hirtelen különös fény csillant a szemében:

– Idehallgass, derék lovag! Tudom, hogy még nagy újdonság számodra az a tény, hogy csupán egyetlen isten létezik, de arra kérlek, bízz bennem. Hidd el, hogy el tudom érni az egy igaz Istennél, hogy ma éjjel megajándékozzon minket egy kiadós esővel.

Pindzsuja leeresztette a kezét, és jelentőségteljesen a kormányzóra nézett:

– Csakugyan el tudnád érni, nagyuram?

– Nem el tudnám. El tudom – jelentette ki nagyon meggyőzően Dariosz. – De ez még semmi! Azt is képes vagyok elintézni, hogy az eső csakis azt a területet áztassa el, amelyikre mutattál. De előbb mondd el, hogy miért tegyem.

A lovag arcára ravasz mosoly ült ki, aztán leguggolt a porba, és a mutatóujjával villámgyorsan lerajzolta a terep kicsinyített mását a szemléltetéshez. Amikor elkészült, lelkes magyarázatba fogott:

– Ehol az orzók tábora. Ezek meg itt mi vagyunk. A haditervem a következő: holnap reggel egy gyalogos ezred élén előremegyek eddig a pontig. A megfelelő távolságban támadó alakzatba állítom a katonáinkat. Miután az orzók észrevesznek minket, úgy fognak ránk rontani, mint agár a nyúlra.

Az ausztrál figyelmét nem kerülte el, és kellőképpen meg is melengette a szívét, hogy Pindzsuja többesszám első személyben beszél, mint aki már teljes mértékben azonosulni tudott Osmosis hadseregével. De azért kötelességének érezte megkérdezni:

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy ezt fogják tenni?

– Mert könnyű prédát fognak látni bennünk. Azt hiszik majd, hogy már a nehézlovasságuk is le fog minket tarolni. És ebben igazuk is lenne, ha mi a helyünkön maradnánk, vagy ha folytatnánk az előrenyomulást. Csakhogy a mi ezredünk kellő időben megfutamodást fog színlelni, ezzel becsalogatjuk az orzókat erre a területre – rajzolta körbe újból a lovag az ominózus téglalapot. – Márpedig ha ezt a talajt egész éjjel eső áztatja, akkor itt a nehézlovasság pillanatok alatt dagonyázni fog. Ki sem tudnak kecmeregni a sárból, az íjászaink máris szörnyű pusztítást visznek végbe a soraik között.

– Főleg azokkal az új szerkezetekkel, amiket korábban pont tőlük zsákmányoltunk – tette hozzá elgondolkodva Dariosz. – A vastag nyílvesszőkkel aratni fog a halál a soraik között. A saját fegyverükkel fogjuk térdre rogyasztani őket.

– Ahogy mondod, nagyuram – bólogatott Pindzsuja. – Ráadásul mi könnyű bőrvértben fogunk harcolni, és játszva legyőzzük majd a nehéz páncélba öltözött orzó gyalogságot, akik akkorra már bokáig fognak süppedni a sárban, ha nem térdig.

Dariosz immár magabiztos mosollyal, kedvtelve szemlélte a norling lovag ábráit, és magát Pindzsuját is. Micsoda szerencse, hogy a véletlen, vagy inkább a Terv idevezérelte ezt a remek férfiút!

Csakhogy hátravolt még egy kínos közlemény, és bizony az ausztrál nem egykönnyen fogott bele az ismertetésébe. De mit volt mit tenni, azon melegében tisztázni kellett a helyzetet:

– Idefigyelj, derék lovagom! Tudom, hogy nem fog jólesni neked, amit most mondok, és bántani fogja az önérzetedet, de essünk túl rajta…

– Hallgatlak, nagyuram.

– Úgy áll a helyzet, hogy kiváló haditervedet kénytelen leszek a sajátomként eladni a vezérkaromnak. Más körülmények között eszembe sem jutna, hogy learassam előled a babérokat, csakhogy…

Pindzsuja felemelte a kezét:

– Ne is folytasd, kormányzó. Mindent értek. Nagyon jól tudom, mennyi hiúság szorult az ilyen vén tábornokokba. Minél öregebbek, annál gőgösebbek. Sosem fogadnák el egy norling katona haditervét. Vagy ha mégis, hát akkor annak szurkolnának, hogy ne sikerüljön. Semmi szükséged nincs ilyesmire. Úgyhogy tőlem a magadénak is vallhatod a tervet, de az sem érdekelne, ha azt mondanád nekik, hogy álmodban egy korvó madár súgta a füledbe. A lényeg a győzelem. Úgyhogy ez a dolog több szót nem is érdemel.

Azzal megfordult, és a sziklás hegyoldalon megkezdte a visszaereszkedést a saját táboruk irányába.

Dariosz egyelőre nem követte. Elismerő és hálás tekintettel kísérte ugyan, de megvárta, amíg a lovag daliás alakja eltűnik a horizontról. Különös izgalom fogta el, miközben az oldalán fityegő tarsolyhoz nyúlt, és elővett belőle egy nyomtatott áramkörökkel sűrűn barázdált lapkát.

„Most fogom életemben először önállóan, bármiféle segítség nélkül használni ezt a futurisztikus távbeszélő készüléket – gondolta magában. – Na, lássuk, mire megyek vele!”

A füle mögé simította a lapkát, ahogy Szubotáj tanította, aztán megszólalt. Belemondta a sziklaszirten végigsöprő szélbe az azonosítóját, és közölte, hogy Baskírt keresi.

Semmi válasz. Ugyanúgy csak a szél fütyült a kormányzó fülébe, ahogy néhány másodperccel korábban. És ekkor bizony megeresztett egy kiadós káromkodást.

Hát ez a rohadt jégkrémpálcika pont ugyanolyan megbízhatatlan szar, mint a mobiltelefonom volt a Földön! Ez volna az a csudás fejlődés másfél évszázad alatt? Vagy megint megadta magát odafönn a Zvezda űrállomás? Vagy mi a búbánat van itt?

Mérgében akkorát rúgott egy apró kődarabba, hogy az lerepült a sziklaszirtről. Hát neki esőt kell intéznie ma éjszakára, különben értelmetlenné válik az egész haditerv! Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kiadós kudarc után vajon hogy fogja elmagyarázni Pindzsuja lovagnak, miszerint valóban csak egyetlen igaz Isten létezik, és ő a Mindenható? Egy ekkora fiaskó a Központnak sem lehet érdeke!

Immár tovatűnt a lelkéből az előbbi percek minden felemelő érzése, az összes derűlátó előrejelzés, és ezek helyét az a kínzó felismerés vette át, hogy szégyenszemre mégiscsak Oleszja segítségét kell kérnie ahhoz, hogy használni tudja ezt az átkozott spatulát, amelyet most legszívesebben nem a tarsolyába helyezett volna vissza, hanem úgy hajította volna le a magas sziklaszirtről, mint valami elektronikus hulladékot.

Vissza az előző fejezetre