Osmosis – 428. fejezet

A mulatozás lassacskán véget ért. Későre járt, a nagy tábortűz körül már csak négyen maradtak: Szubotáj, Attila, Mario és Hanga. De a kvartettből is trió lett hamarosan, mert Hanga nevelőszülei egyszer csak megjelentek a színen, és szabadkozva, röstellkedve hazavezették kissé becsípett lányukat, aki amúgy is kellőképpen kimelegedett abbéli igyekezetében, hogy norling táncra tanítsa a hadi törzsfő fiatal sógorát.

Innentől kezdve „a Világügyelő Férfiú nyelvén” is folyhatott volna a társalgás, de sokáig csönd ülte meg az anagur falu központi terét. A maradók mindhárman a tűzbe bámultak, és elmerültek a gondolataikban.

Attila egyszer csak lenyúlt a földre, a fahasábok felé, és a gyújtósok közül kiemelt egy fadarabot. Nem is egyszerű fadarab volt az, hanem inkább egy vékony és egyenes bot. A színész az ujjai közé illesztette, és virtuózan elkezdte pörgetni, akár a dobosok a dobverőt.

Szubotáj álmélkodva nézte a mutatványt:

– Nahát, miket tudsz te, magyar barátom!? Még a végén kiderül, hogy nemcsak színész voltál a Földön, hanem rocksztár is.

– Ezt a trükköt egy színdarab kapcsán tanultam meg, még fiatal színészként – magyarázta Attila. – Dobost kellett játszanom úgy, hogy nem is tudtam dobolni.

– És az előadásra megtanultál? – kérdezte Mario.

– Az erős túlzás. Nem volt különösebb tehetségem hozzá, de szerencsére mindig is jó volt az ütemérzékem. Így aztán az igazi dobos, akit a betanításomra szerződtettek, hamar belém tudta verni, hogy a nem túl bonyolult négynegyedes dalokat megfelelően lekísérjem a színpadon. Persze nem doboltam igazából, csak imitáltam a dolgot egy lenémított elektromos dobfelszerelésen. De az azért fontos volt, hogy a megfelelő ritmusra csináljam, amit csinálok.

– Akkor tehát légdoboltál – dünnyögte kissé csalódottan Mario.

– Mit mondasz? – kérdezte Attila, és újból megpörgette a „dobverőjét”.

– Légdoboltál – ismételte meg az olasz fiú. – Ezt mi, a huszonegyedik század elején így neveztük.

Szubotáj értetlenkedve ingatta a fejét:

– Miért nem alkalmaztatok szinkronruhát? Az a bizonyos szerződtetett dobos a kulisszák mögött játszott volna, te pedig a színpadon az ő mozdulatait…

Attila mosolyogva vágott közbe:

– Érdekes elképzeléseid vannak a hazám kulturális költségvetéséről. Gondolod, hogy vetekedett Oroszország katonai vagy űrkutatási költségvetésével? Szerinted nálunk egy vidéki színháznak lett volna pénze szinkronruházatra? Talán még a Nemzetinek sem. Vagy legfeljebb annak.

– Mindenesetre még mindig nem értem – folytatta Szubotáj. – Igaz, hogy én teljesen laikus vagyok, de szerintem dobolni sokkal könnyebb megtanulni, mint ilyen látványosan pörgetni a dobverőt az ujjaid között.

– Azt te csak képzeled! – nevetett fel a magyar. – Öt perc alatt megtanítalak a trükkre. Hidd el, ha egyszer ráérzel a mozdulatra, soha az életben nem fogod elfelejteni.

A tatár pilótának különös fény gyúlt a szemében:

– Ezt komolyan mondod?

– Nem vagyok elég élő bizonyítéknak? Fiatal színészként játszottam abban a zenés darabban, de azóta is tudok dobverőt pörgetni, pedig szerintem az elmúlt húsz évben egyszer sem jött ki rá az alkalom, hogy előálljak a mutatványommal. Most sem tudom, miről jutott eszembe. De a lényeg az, hogy a mellékelt ábra szerint ezt ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint a biciklizést. Ha egyszer ráérzel a mozdulatra, az már ott lesz a zsigereidben, és bármikor újra meg tudod csinálni.

Szubotáj nyelt egy nagyot, és alig leplezett izgalommal húzta oda az Attiláéhoz a saját fatönkjét, hogy minél közelebbről szemlélhesse meg az oktató előadást. A színész pedig bele is kezdett a magyarázatba:

– Sokan azt hiszik, és bevallom, annak idején én is közéjük tartoztam, hogy a dobverő négy ujjunk között pörög végig, aztán meg vissza, de ez hatalmas tévedés. Aki ilyesmivel próbálkozik, sosem fog rájönni a mutatvány nyitjára. A dobverő el sem mozdul a középső és a mutatóujjunk közül – helyezte el a botot a jobb kezében, aztán a ballal szépen, lassítva bemutatta a forgást. – Látod a lényeget, drága barátom? Csakis a középső és a mutatóujjamat mozgatom finoman, felváltva, előre-hátra, így késztetem forgásra a dobverőt, amelyik sehova sem vándorol, hanem csak pörög az ominózus két ujjam legalsó ujjpercei között.

Attilának igaza lett. A tatár nemhogy öt, de az okos iránymutatást követve kevesebb mint három perc alatt ráérzett a produkció lényegére, és onnantól kezdve olyan megbűvölten pörgette a fadarabot, mintha soha nem is akarná abbahagyni.

– Azt mondod, hogy ezt nem lehet elfelejteni? – kérdezte elgondolkodva. – Hát fogadjunk, hogy én már tíz nap múlva sem fogom tudni megcsinálni!

A szakrális törzsfő gyanakodva vonta össze a szemöldökét:

– Aztán miben akarsz fogadni?

– Egy hordó nerideai fügeborban.

Ez gyakorlatilag mélyütés volt Attilának, és ennek hangot is adott:

– Tudod, hogy mennyire utálom a kumiszt. Bármilyen fogadásra rábólintok, ha olyan italról van szó, amelynek előállításában nem vettek részt lovak. Főleg az ő csodás tejükkel, ami kiscsikóknak való, nem embernek. Úgyhogy állom a fogadást. Már csak azért is, mert tíz nap múlva ugyanúgy fogod tudni pörgetni a dobverőt, mint tíz hónap vagy tíz év múlva. Becsületes embernek ismerlek, aki soha nem játszaná el az ellenkezőjét, tehát már kezdhetsz is gondolkodni, hogy honnan fogod beszerezni azt a nerideai fügebort. De méretes hordó legyen ám, ne valami kis butykos, ami a hónod alatt is elfér!

Szubotáj halvány mosollyal nyugtázta a választ. Megpörgette még néhányszor az ominózus botot, aztán lehajolt, és fát dobott a tűzre. Csakhamar lángot vetettek a vaskos hasábok, és a nagy melegtől a tatárnak vetkőzhetnéke támadt. Először csak a bőrmellényét dobta le, aztán az ingét is, míg végül ott ült félmeztelenül a tűz mellett, és elmélyülten, megfejthetetlenül titokzatos arckifejezéssel pörgette a „dobverőt” az ujjai között.

– Remek dolog lehet színésznek lenni – jegyezte meg váratlanul Mario. – Az egyik este dobos vagy, a másik este király, vagy éppen tudós, kalóz, esetleg űrhajós. Az egyik filmben gonosz bajkeverőt kell játszanod, a másikban romantikus hőst, aki büntetlenül megcsókolhat egy gyönyörű, meztelen színésznőt, és a férjének egy rossz szava sem lehet. Belekóstolhatsz bármilyen sorsba, bárkinek az életébe, minden kockázat nélkül.

– Kiválóan és nagyon tömören összefoglaltad a mesterségem szépségének egyik legfőbb aspektusát – bólintott Attila.

– Milyen jó lenne több életet élni!

Ez a mély sóhajjal kísért fohász szintén az olasz fiútól származott, és igencsak disszonánsnak hatott éppen az ő szájából. Hosszas csend is követte, a magyar csak nagy sokára vette a bátorságot, hogy óvatosan rákérdezzen:

– Mire gondoltál, fiatal barátom?

– Túl sok mindenre egyszerre – jött a talányos válasz. – Nektek nem szokott ilyen pillanatotok lenni? Olyan sokféle érzés és gondolat tolult hirtelen az agyamba, hogy nem is bírok velük.

– Azért csak mondj el bátran mindent, ami foglalkoztat – biztatta a fiút Szubotáj, aki néha már úgy is tudta pörgetni a botot, hogy nem is nézett oda. – Itt a barátaid és a földi embertársaid között vagy, nekünk bármit elmesélhetsz. Mi fogjuk a legjobban megérteni.

Mario hátrahajolt, felnézett a csillagos égre, aztán megint a tűzbe bámult, és halkan belekezdett:

– Nekem jó itt, ahol most vagyok. Ezt érzem. Ugyan nem beszélem az anagurok nyelvét, de amit itt láttam az elmúlt napokban, az egészen lenyűgözött. Az a természetesség, az a végtelen szeretet, az a tisztelet és bajtársiasság, ami itt jelen van, engem elbűvöl és rabul ejt. Nem hízelgésből mondom, nehogy azt higgyétek.

– Nem hisszük azt – közölte megnyugtató hangon Attila.

– Talán jó volna, ha lehetne az anagurok között is egy életem – folytatta ábrándos hangon az olasz fiú. – Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekem Osmosisban olyan rossz sorom lenne, csak hát… nagyon más ez a két miliő. És nekem mind a kettő tetszik. Szívesen lennék egyszerre a kormányzó barátja Osmosis szigetén, közben meg egyszerű lovászfiú is az anagurok között. És ha már az eredeti életem végképp elveszett a Földön, talán megérdemeltem volna egy választási lehetőséget, hogy ki is akarok lenni, és hol is akarom leélni, ami még hátravan ebben az új világban. Ehelyett rögtön a Fejedelemségben találtam magam, ahol az égadta világon semmi sem akadt, ami csak egy kicsit is vonzó lett volna…

Attila óvatosan felemelte a mutatóujját:

– Nono! Azt azért ne feledd el, hogy Emmát is ott ismerted meg, és most már nemcsak magadért vagy felelős, hanem kettőtökért, és hamarosan már a gyermekedért is.

– Tudom én azt – hajtotta le a fejét Mario, és miközben végigtúrta az ujjaival a haját, egyre keservesebb szavak buggyantak elő a szájából: – Számomra Evilág immár a túlvilág. Mert megtudtam az igazságot. És akik az én sorsomról döntöttek, akárkik is legyenek, nem mérlegelték, hogy egy emberi lélek mit bír elviselni. Szerintem egy emberi léleknek mindig kell tudnia, hogy ő kicsoda, különben megbomlik. Nekem meg már igazi nevem sincs, és azt kellett átélnem, hogy a legjobb barátomat elnyelte a hullámsír. De ő nem is a legjobb barátom volt, hiszen csak az evilági fizimiskámnak volt a legjobb barátja, mégis úgy hiányzik, mintha tényleg időtlen idők óta ismertem volna. Értitek ezt?… Még annyi, de annyi kérdésem lett volna hozzá! De hiába, most már soha többé nem kapok semmiféle választ.

– Te is ott voltál a legutóbbi megbeszélésen – mutatott rá csöndesen Szubotáj. – Megígérték, hogy a Titkok Erdejében válaszokat fogunk kapni. Ebben kell bíznod, és nem szabad megengedned, hogy mindenféle alattomos férgek rágják a lelkedet. Téged pont azért irányítottak ide, hogy lekössenek az új impulzusok, és ne a múltadon emészd magad.

– Magam sem tudnálak mással biztatni – csatlakozott a társához Attila. – Legyél még egy kis türelemmel. Olyan fiatal vagy, és máris mennyi mindent megéltél! A halál üldözött veszettül, még a farodba is belecsípett, de csak megijeszteni tudott. Kaptál egy új esélyt ezen a bolygón. Előtted az élet, és csakis rajtad áll, hogy ezeket a lehetőségeket hogyan fogod kihasználni. Nem vagy te elveszett fiú, éld meg a sorsodat okosan!

Mario most felemelte a fejét, és majdhogynem elnéző mosollyal tekintett a magyarra:

– Én téged nagyon tisztellek, Attila. Tudom, hogy jó színész vagy, valamint az anagurok szakrális törzsfője. És most már azt is tudom, hogy miért. Becsülöm az ékesszólásodat… Csakhogy rengeteg dolog van ebben az emberi létezésben, amit ékesszólással és zengzetes szólamokkal nem lehet megmagyarázni és helyretenni. Például azt sem, hogy én most kettős…

– Hát akkor hallgass meg most engem! – vágott közbe Szubotáj, aki már nem pörgette a botot az ujjai között, hanem beletartotta a végét a tűzbe. – Megértettem mindent, amit elmeséltél nekünk, fiatal barátom. Sőt, talán még azt is, amit ki sem mondtál. De felhívnám valamire a figyelmedet. Hiheted magad olasznak, norlingnak, Osmosis polgárának, érkezési sorrendben. Hiheted magad egy másik lovászfiú legjobb barátjának, túlélőnek, sebezhetetlennek, bárminek. Egyvalami fontos. Mi tudjuk, hogy jó ember vagy, és ezt neked is tudnod kell magadról. Ehhez képest semmi más nem számít. Még az sem, hogy mi az igazi neved.

– Téged is nagyon kedvellek, Szubotáj – szólt csöndesen Mario. – Korod szerint ugyan nem lehetnél az apám, mint Attila, de ezen a bolygón nincs is jelentősége a kornak. Biztosan undok és hálátlan dolog ilyesmit mondani, de tőled néhány beszélgetésünk alatt több iránymutatást és törődést kaptam Osmosisban, mint a saját földi apámtól, aki valójában sosem foglalkozott velem. Csakhogy…

– Nincs semmi csakhogy! – emelte fel újra a mutatóujját a magyar. – Téged nagyon szeret egy nő, te is imádod őt, és vele akarsz élni. Ennél nincs szebb dolog sem ezen a világon, sem bármelyik másikon. És gyermeked lesz. Legyél sokkal jobb apja, mint amilyen a tied volt. Neki kell megadnod mindent, ami a tudásodból és a szeretetedből fakad. Ez egy örök parancs, bárhol is éljen az ember. Szívünk minden szeretetével át kell adnunk az utódainknak minden tudást, amivel rendelkezünk.

Szubotáj visszavette a szót, és ehhez már föl is emelkedett, kezében az izzó végű bottal, és így folytatta:

– Nem akarom többé azt hallani tőled, hogy nem tudod, ki vagy! Te a barátunk vagy, Mario a neved, és hessegess el minden rossz érzést, ami ez ellen dolgozik! Érted? Minden baljós gondolatot, mielőtt testet ölthetne a fejedben, úgy rázz le magadról, mint kutya a vizet. Te itt vagy velünk, a földi csapat tagja vagy, végérvényesen és kirobbanthatatlanul, és bármi történjen veled, akkor is hozzánk tartozol! Jóban-rosszban veled leszünk, és akárhol is élsz majd Evilágon, mi tudni fogunk rólad, és nem engedjük el a kezedet soha.

Emelkedett pillanat volt. Mintha angyal szállt volna át az anagur tábor fölött. Ez a rögtönzött hűségeskü annyira magával ragadta Attilát, hogy most lelkesen felpattant ő is, és magához szorította tatár barátját, egészen addig, amíg az el nem kezdett üvölteni a fájdalomtól.

Mint kiderült, az izzó végű bot éppen kettejük teste közé került, tehát Attila ölelő szorítása hosszú másodpercekre hozzányomta Szubotáj meztelen mellkasához a tűzforró fát.

Amikor szétváltak, a tatár a vállához kapott, és sziszegve nézegette a sebet.

– Bocsáss meg, nem akartam – szabadkozott a magyar. – De hát annyira elragadott a hév, hallván ezt a remek szónoklatot, amelyik az összes valamirevaló királydrámában megállta volna a helyét, hogy nagy lelkesedésemben…

– Semmi vész, szerintem gyorsan begyógyul majd – szólt közbe Szubotáj, véget vetve a mentegetőzéssel egybekötött tirádának.

– Ez? – hökkent meg Attila. – Nem akarlak elkeseríteni, de még jó darabig magadon fogod hordozni a heget.

– Mibe fogadjunk, hogy néhány nap múlva már nyoma sem lesz? – kérdezte kihívóan a tatár. – Még egy hordó nerideai fügeborban?

Attila elhűlve bámult a barátja arcára. Ilyennek még sohasem látta.

– Mi a fene ez a fogadási láz nálad? – tárta szét a karjait értetlenül. – Ha nem látnám a tatár képedet, most azt hinném, hogy valami angol arisztokrata vagy a tizenkilencedik századból. Azok fogadtak mindig, mindenre, mindenáron.

Válasz helyett Szubotáj kiragadott a tűzből egy hosszú fadarabot, és fáklyaként használva elindult az éjszakában, mondván, hogy lemegy a patakhoz egy kicsit lehűteni a seb környékét. A társai még hosszan bámultak utána.

– Hát ez meg mi volt? – nézett csodálkozva Mario a színészre, amikor magukra maradtak.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Attila.

– Te nem is vetted észre? Szubotáj szándékosan emelte maga elé az izzó végű botot, amikor látta, hogy odalépsz hozzá.

– Mit beszélsz?

– Csak arról beszélek, amit a saját szememmel láttam, ráadásul a lehető legjobb szögből – bizonygatta az olasz fiú. – Amikor megindultál Szubotáj felé széttárt karokkal, ő az utolsó pillanatban szánt szándékkal emelte maga elé a botot.

– Biztos vagy ebben?

– Bármire megesküszöm, hogy így volt.

Attila visszaült a fatönkre, és idegesen dobolt a térdén. Immár dobverő nélkül.

– Talán van valami anagur próbatétel, vagy ilyesmi, amiről nem tudok? – firtatta óvatosan Mario.

– Nincsen – hajtotta le a fejét mélyen elgondolkodva a magyar.

– Hát akkor…?

Attila nagyot sóhajtott, aztán homlokráncolva, gyanakodva bámult bele a tűzbe, mintha csak onnan várt volna valamiféle megoldást:

– Azt hiszem, Szubotáj sejt valamit, amit mi még nem, de mérget vennék rá, hogy nem fogja nekünk elmondani mindaddig, amíg az a valami be nem bizonyosodik.

Vége a 8. kötetnek

Következik: 9. kötet – Titkok Erdeje