Osmosis – 426. fejezet

Mario alaposan meghúzta a bőrtömlőt, aztán megkérdezte a szöszitől:

– Te végül is miért maradtál itt, a tűz mellett? Nyilván egy megveszekedett szót sem értettél abból, amit Szubotájjal beszélgettünk.

– Hallottam már a Világügyelő Férfiú nyelvén beszélni a törzsfőket – csacsogta a szöszi. – De ez most nem olyan volt. Az egyik lágyabb, a másik keményebb. Az egyik olyan, mint amikor az édesanyukád mesél neked, a másik meg az apád parancsszava, pattogó és rideg.

Mario rögtön tudta, hogy az angol és az orosz nyelv közötti különbségekről van szó, de egyelőre nem foglalt állást. Hanga azonban felszabadultan kérdezősködött tovább:

– Te tényleg az istenek fia vagy?

– Miféle beszéd ez, hogy istenek? – méltatlankodott Mario. – Évek óta itt élsz az anagurok között, mégsem hiszed, hogy csakis a Világügyelő Férfiú létezik?

– Ebben még bizonytalan vagyok…

– Miért pont ebben? – fordult oda az olasz fiú, ám amikor meglátta a lány szendén remegő szempilláit, hirtelen megenyhült: – És akkor mi az, amiben biztos vagy?

– Abban biztos vagyok, hogy jó nekem itt – vallotta be Hanga, aztán nyugatra intett: – Odaát, a hegyeken túl már nem volt nekem senkim. Csak a bátyám. A szüleink rég meghaltak, csak ketten maradtunk. De a bátyám elment katonának, és többé nem láttam… Tényleg! Te nem találkoztál vele? Azt mondtad, mielőtt Szubotáj nagyúr idejött volna, hogy sokat barangoltál norling földön!

Mario szájában megkeseredett az amúgy sem édeskés kumisz. Milyen ostoba ez a szöszke! Kimozdult ez valaha a fatornyos kis falujából? Van fogalma egyáltalán, hogy mekkora az Északi-földrész? Tudja, hogy hány ember él ott? Tudja, hogy hány olyan fiatal katona masíroz ide-oda, aki szóba jöhet? És akkor megkérdezi, hogy ő, Mario találkozott-e a bátyjával…

Aztán minden átmenet nélkül ellágyult. Eszébe jutott Emma, akit néhány hónappal ezelőtt pont ilyen elárvult, szerencsétlen kis nőként ismert meg, akinek nem volt senkije, aki szerethette volna. No nem, Emma nem volt buta, de ez most nem fontos, a párhuzam akkor is létező. Ez a Hanga nevű lány épp olyan kiszolgáltatott, magányos és szeretetre éhes. Ha hirtelen eltűnne minden díszlet mögüle, például az anagur tábor sátrai, a karámok, a fák, a lepányvázott lovak, akkor úgy üldögélne itt a csillagfényes végtelenben, a Tejút magas ege alatt, mint egy kis árva gyönyörűség, akit az embernek nincs szíve megbántani.

– Milyen volt a bátyád? – kérdezte halkan. – Fesd le nekem, hogy el tudjam képzelni.

A lány hirtelen fellelkesült:

– Ugyanolyan szőke haja van, mint nekem, csak persze rövid – hadarta türelmetlenül –, és hasonlít is rám, elvégre testvérek vagyunk, de persze izmos és vállas, meg minden, azért is jelentkezett katonának, és az állán van egy sebhely, amit még akkor szerzett, amikor édesapuka jól megdorgálta, mert nem vigyázott rendesen az uraság birkáira…

És csak folyt, és folyt a szó a lányból, szeretetteljes melegséggel, és Mariónak nem volt szíve azt mondani, hogy nem, még sohasem látta ezt az illetőt, nem is hallott róla.

– Ismertem – bökte ki, és maga is meglepődött, mennyire akaratlanul, szinte reflexszerűen történt mindez. Mintha a szó önálló életre kelt volna, amikor elhagyta a száját, és aztán nagyot koppant a fahasábokon, amelyeket még nem raktak a tűzre.

– Tényleg? – ámult el a lány.

– Rőtvár alatt találkoztam vele – folytatta a hazug tirádát Mario, és közben egyfolytában az járt a fejében, hogy most mivel tudna a leginkább segíteni a lánynak. – Elesett az ostrom során. Meghalt. Átszúrta a szívét egy dárda. Nem szenvedett.

Fojtogató csönd támadt a tábortűz körül, csak a fahasábok pattogása hallatszott. Aztán a lány megszólalt. Csöndesen, nagy sóhajjal, nehéz szívvel:

– Tudtam, hogy így lesz. Mondtam neki, hogy ne menjen katonának. Nem hallgatott rám soha – csóválgatta búsan a fejét. – Hát, most már nincsen nekem senkim odaát, a hegyeken túl.

– De itt még van – jegyezte meg Mario.

– Igen – erőltetett magára valamiféle kényszeredett mosolyt a szőke szépség. – Itt még van. Ezért is maradtam a pusztán. Apuka és anyuka nagyon szeretnek engem. Jobbat nem is kívánhatnék. Minden este hálát adok az isteneknek.

– Akkor nem a Világügyelő Férfiúnak?

– Én őt annyira nem ismerem. Apukáék regélnek róla sokat, de nem hozták közel a szívemhez. De ha te a fia vagy, akkor mesélhetnél a tetteiről.

– Miből gondolod, hogy én a fia vagyok?

– Mindenki ezt beszéli. Nem sérti a testedet a szablya. Azt hiszed, hogy ide, a falu szélére nem ér el azonnal minden hír? A két törzsfő is a Világügyelő Férfiú küldötte, az égből jöttek öt esztendővel ezelőtt, ezt mindenki tudja. A vasmadaruk a Békás-tóban süllyedt el, ők pedig kimásztak a partra, és hírt hoztak a törzsnek az anagurok istenétől. Azóta van a legjobb dolga mindenkinek, aki itt él velünk.

– Ha ezt így hiszed és így tudod, akkor miért nem vallod a Világügyelő Férfiú mindenható örökkévalóságát? – kérdezte Mario, mert ekkor már leginkább az az okítás munkált benne, amellyel Raudona készítette fel az anagurokkal való esetleges beszélgetésekre.

– Nézz csak oda! – mutatott fel a Tejútra a szőke lány. – Te elhiszed, hogy a magas égben csak egyetlen isten lakozik? Elhiheti azt bárki, hogy ez a sok gyönyörű fényű lámpás csak a Világügyelő Férfiúnak világít?

– Nem igazán értelek – vigyorodott el Mario. – Ha úgy hiszed, hogy én a Világügyelő Férfiú fia vagyok, akkor nem gondolod, hogy az apám bemutatott volna a többi istenségnek, mielőtt leküld ide, Evilágba?

Hanga most odahajolt a fiúhoz, egészen közel, és a fülébe súgta:
– Tudom, hogy nem árulhatod el az igazat.

Aztán a lába közé nyúlt, és újra meghúzta a kumisszal teli bőrtömlőt, Mario pedig csak ült maga elé bámulva, és az emlékeiben felderengtek azok a százszor elátkozott órák, amikor a Föld nevű bolygón, különféle kommentfelületeken a laposföldhívőkkel és a holdraszállás-tagadókkal viaskodott. Ezer évvel ezelőtti baromságnak, a múlt ködébe vesző emléknek tűnt, de most mégis előjött, ennek a buta lánynak a kérdései és rendkívül határozott kijelentései nyomán.

– Nézd, Hanga… – fordult oda, de már nem volt módja folytatni az okfejtését, mert a lány szája úgy tapadt az ajkaira, mint forró viasz a pecsétre. Mire konstatálta, hogy ő most éppen csókolózik valakivel, aki nem Emma, már késő volt.

Ellökte magától a szőkeséget, vagyis inkább határozottan eltolta, de a felháborodása égbekiáltó volt:

– Mit nem képzelsz, te lány? – harsogta nekihevülten, de aztán ugyanúgy, mint az imént, hirtelen elnézővé vált. Hanga leborult előtte, és a földet kaparva könyörgött, hogy bocsásson meg neki, nem tudott uralkodni szörnyű vágyain, elragadta a szenvedély, nem is érti, hogy mi történt vele. Ő meg csak nézett bután, és végül engedékenyen így szólt:

– Emelkedj fel, leányom.

És ez valahogy tetszett neki. Nem értette, mi ez a módi, de azt határozottan érezte, hogy jóféle megbocsátás és ítélet ez, bele tudna szokni, bár fogalma sem volt, honnan támadt ilyen vágy a képzeletében. Egykori énje, Mario biztosan nem rendelkezett mások fölötti uralommal, a gordeai lovászfiú, Cirion pedig még annyira sem.

Zavarában annyit tudott szólni az éppen felemelkedő leánynak:
– Megtanítasz táncolni?

Hanga furcsálkodva jegyezte meg:
– Nincs is zene.

– De van – szögezte le Mario, és csak utána gondolt arra, hogy bizonyára ebben is eltérő képességekkel rendelkeznek. Ő hallja, hogy a nagy téren, a vezérek jurtái előtt mulatozás folyik, de ebből a szép szőkeség semmit sem érzékel.

– Karolj belém, és odaviszlek – emelte fel a kezét, és boldog lett, amikor Hanga elfogadta az invitálást. – A kedvesem vár rám Osmosis szigetén – szögezte le egyértelműen. – Egy norling lány. A gyermekünket hordja a szíve alatt. Szeretném meglepni azzal, hogy megtanulok egy norling táncot. Segíthetsz nekem ebben. Botlábú vagyok, de szerencsére volt egy ismerősöm, bizonyos Gonagó, akitől elleshettem, hogy hogyan nem szabad csinálni.