Osmosis – 422. fejezet

Déltájban Szubotáj és Mario maga mögött hagyta a falut, éppen a karámok felé igyekeztek. Az elmúlt órákban a tatár sok mindent megmutatott az olasz fiúnak a pusztai népek mindennapjaiból, de kétségtelen, hogy a gordeai lovász testében létező „sógora” leginkább a törzs ménesére volt kíváncsi. Persze azért sok más témáról is kérdezett, és korántsem csak udvariasságból.

– Mi lesz most a dolgok menete? – érdeklődött, miután elhagyták az utolsó jurtát is. – Már úgy értem, mikor indulunk hadba?

– Néhány napig még biztosan nem – felelte Szubotáj. – Ma reggel eresztettük útnak a fullajtárjainkat a többi törzshöz és a…

– Többi törzshöz? – vágott közbe csodálkozva Mario.

– Igen – erősítette meg a tatár. – Négy különböző anagur törzs él a pusztán. Mind a négynek megvannak a maga területei, legelői, téli és nyári szálláshelyei, törzsfői és táltosai.

– De azért egy nyelvet beszélnek?

– Mindegyik anagur törzs, tehát mindannyian az anagur nyelvet beszélik. De természetesen különböző nyelvjárásokban. Neked ez persze nem mond semmit, hiszen nem ismered a nyelvet, de mi Attilával már az első év végén meg tudtuk különböztetni a dialektusokat.

– És minden anagurnak a Világügyelő Férfiú az istene?

– Igen.

– Egyre kevésbé értem – vallotta be elgondolkodva Mario. – Egy a nyelvük, egy az istenük, egyazon tájegységen élnek… Akkor végül is mi különbözteti meg ezt a négy törzset egymástól?

– Például a totemállataik. Mind a négy törzsnek más a címerállata. Ennek megfelelően tehát van Farkas törzs, Medve törzs, Bölény törzs és Szarvas törzs.

– Bölény? – ámult el újra az olasz fiú.

– Furcsa, mi? – vigyorodott el Szubotáj. – Kezdetben én is csodálkoztam rajta. Mintha valaki összekeverte volna Európa és Észak-Amerika állatvilágát, ugye? De aztán Attila felvilágosított, hogy Európában még a középkorban is éltek bölények.

– És ti melyik törzsnek vagytok a főemberei?

– A Szarvas törzsnek. A mi totemállatunk a szarvas. Kicsit csalódott vagyok, hogy ez nem tűnt fel neked.

Mario elszégyellte magát. Tényleg kitalálhatta volna. Hiszen mennyiszer látta a szarvas motívumot a délelőtt folyamán! A jurták belsejében különböző faliszőnyegeken és állatbőrökön, aztán edényeken, ivótülkökön, fegyverek markolatán, meg ki tudja, hány helyen még! A vezéri sátrak előtt álló hatalmas kopjafáról nem is beszélve…

Zavarában gyorsan visszatért a beszélgetés elejére, és újra azt kezdte forszírozni, mikor várható az indulás az Őrgrófság felé.

– Legkorábban három nap múlva – felelte a tatár. – Ennyi idő kell, hogy a törzsünk férfiai közül kétezren felsorakozzanak a hadak útján.

– Már megint nem értem – vakargatta a fejét Mario. – Ezek szerint csak a Szarvas törzs harcosai vesznek részt ebben a kalandozásban?

– Pontosan ez a helyzet – bólintott Szubotáj. – A fullajtárok közül három ugyan elindult a többi törzs központi szálláshelyei felé, de a maradék húsz a Szarvas törzs falvait keresi fel, hogy hadba hívja a férfiakat. Az őrgrófsági kiruccanás csakis a Szarvas törzs vállalkozása lesz. Viszont kötelességünk értesíteni a többi törzset is a helyzetről, ez az ősi szokás. És később a zsákmányból is kell ajándékokat küldenünk nekik, ez is az ősi rend része.

Mario osztott-szorzott magában, majd aggodalmasan megjegyezte:

– Biztos, hogy elég lesz kétezer harcos? Én ugyan még sohasem jártam Szurokvárnak a környékén se, de ez a létszám nem tűnik valami ütőképesnek egy várostrom során.

A Szarvasok törzsfője elmosolyodott:

– Szó sincs semmiféle várostromról. Katonaként hadd szakmázzak neked egy kicsit, ha már így rákérdeztél. A mi könnyűlovassági harcmodorunk nem is lenne alkalmas várostromra, legfeljebb kiéheztetésre. De amikor majd testközelből szemléled meg a harcmodorunkat, akkor az állad is le fog esni, fiatal barátom! Mit gondolsz, miért nem találtunk még legyőzőre a norling államocskák egyikében sem? Mert amit mi tudunk, az ellen képtelenek védekezni, bármennyire is próbálkoznak.

Szubotáj olyan büszkén beszélt az anagur hadászatról, mintha nem öt éve csöppent volna ezen népek közé, hanem már az ükapja is a Szarvas törzs elismert harcosa lett volna.

Mario hitte is, amit hallott, meg nem is, de ekkor szerencsére megérkeztek a lovak karámjához, így a dicshimnusznak átmenetileg vége szakadt. A törzsfő bemutatta neki a ménes egyik felügyelőjét, Zajgót, aki momentán nagyon ideges volt, mert az egyik kanca éppen ellett.

– Ellés az ősz végén? – kérdezte elképedve Mario. – Hogy fogja ez a csikó átvészelni a telet?

Szubotáj készséggel tolmácsolt a két fél között, így Zajgó elmagyarázhatta a törzsfő sógorának, hogy mi a titok nyitja.

A kancát egy korábbi kalandozás során zsákmányolták, odalenn délen, és akkor még természetesen senki sem tudhatta, hogy vemhes. A déli országokban élő lovaknál semmi jelentősége nincs az időjárásnak, sem lovász, sem állat nem igazítja a párzást és az ellést az évszakokhoz, mert hiszen miért is tennék? Nincs olyan veszély azon az égövön, hogy a kiscsikó nem élheti túl a telet, végtére is a Szigetvilág környékén mi a tél? Nem hófúvás, nem metszően hideg szelek, nem legelőhiány, hanem mindössze sűrű esőzések. De itt, az anagur pusztaságon kétségtelenül nagy a veszélye, hogy a csikó valóban nem éli meg a tavaszt. Ám ők, a ménes felügyelői mindent megtesznek majd, hogy ez ne így legyen, mert egy igencsak figyelemreméltó kancáról van szó – hát hiszen ezért is hajtották el –, és a kicsinyét is szemmel fogják tartani a téli szállásra költözés során.

Végszóra a kanca izmai megfeszültek, majd rövid, erőteljes mozdulatok után a nedves, gőzölgő testű csikó a földre csusszant. A kanca nehéz szuszogással azonnal a kicsinyéhez fordult, nyalogatni kezdte, hogy megtisztítsa a magzatburoktól. A foltos kis csikó minden ízében remegve, bágyadtan feküdt a füvön, rémülten és csodálkozva tekintve az idegen világra, ahová éppen megérkezett, de pár perc múlva ösztönösen megpróbált felállni. Előbb a térdeire támaszkodott, majd ingatag lábain fölemelkedett, ám aztán összerogyott.

– Fog az menni – morogta a bajusza alatt Zajgó. – Erős vagy. Csak gyerünk! – drukkolt őszinte szívvel az új jövevénynek.

Újabb és újabb próbálkozások után végre sikerült a művelet, és a csikó kis idő múlva már ott botladozott az anyja mellett.

– Annyira imádom ilyenkor őket! – tört ki Marióból a gordeai lovászfiú. – A nyakigláb kis testüket, az ősi életösztönüket! Hogy mennyire akarnak élni ezen a világon!

– Rokonlelkek vagyunk – jegyezte meg filozofikusan Szubotáj. – Őket se kérdezte meg senki, hogy akarnak-e Evilágban élni, meg minket se.

Az olasz fiú tett még néhány érdekes megjegyzést, amelyek nyomán – miután Szubotáj anagurra fordította – Zajgó egyre nagyobb tisztelettel tekintett a törzsfő sógorára.

– Onidecs natu mara, ocsu zain niarasi keljuna dentu – jelentette ki elismerően.

– Mit mondott? Mit mondott? – érdeklődött felajzottan az olasz fiú.

– Világos számára, hogy nem most láttál először lovakat közelről, és szimpatikus vagy neki, mivel közös a szakmátok, úgymond.

Szubotáj mindezt majdhogynem közönyösen mondta, de közben lapos pillantásokat vetett a fiú arcára. Maga sem tudta, hogy miért, de e percben szinte belelátott Mario-Cirion lelkébe, és jól el tudta képzelni, ahogy viaskodnak benne a zavaros és felfoghatatlanul összetett múltjának emlékei. Ám egyelőre nem szólt semmit.

Később, már a birkák és a marhák karámjainál is nagy érdeklődéssel fogadta az új élményeket Mario, és ott is tudott neki olyat mutatni a helyi ember, egy bizonyos Ugoly nevű pásztor, hogy nem akart hinni a szemének.

Először is, ennek a furcsa tekintetű pásztorembernek nemcsak kutyái voltak, hanem egy közepes termetű feketemedvéje is, amelyik ugyanolyan hűségesen és fegyelmezetten hallgatott a gazdája parancsszavaira, mint a kutyák. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a kutyák csak a fülükre hagyatkoztak, Kormos viszont, a szófogadó feketemedve két utasítás között rendszerint kérdőn figyelte Ugolyt, és láthatóan nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a viselkedése minden szempontból kielégítse a gazdája elvárásait.

– Hát ez beszarás – ámuldozott Mario.

– Nem láttál még ilyet, mi? – vigyorgott Szubotáj, aztán megvilágította a történet hátterét: – A téli szállásunk közelében, a Fehér-hegy tövében talált rá Ugoly erre a jószágra. Pici volt még, és az anyja valamiért magára hagyta. Talán farkasok ölték meg, vagy egy másik törzs harcosai vadászták le. Mindenesetre ez a derék pásztor magához vette a kis árvát, és felnevelte. Bőrtömlőből szoptatta kecsketejjel, úgy bánt vele, mintha a saját gyereke lenne, és Kormos végül olyan szelíd lett a keze alatt, akár egy bárányka. De csak látnád bevetés közben! Felegyenesedve Kormos akkora, mint egy jól megtermett ember, és nem tanácsolnám a közelében való tartózkodást olyasvalakinek, aki félreérthető pillantást vet Ugolyra.

– Hogyhogy bevetés közben? – hüledezett Mario.

– Nem csak az állatok tereléséhez ért ez a medve – magyarázta a tatár. – Szurokvár alá is magunkkal fogjuk vinni, mert sosem lehet tudni, mikor lesz szükség a rendkívüli képességeire.

Végszóra a pásztor, mintha csak bemutatót akart volna tartani, elkiáltotta magát:

– Iccse, iccse!

Erre Kormos és a kutyák átterelték az egész birkanyájat a patak innenső oldalára.

Mario mélyen elgondolkodott a látottakon, és amikor visszabandukoltak a faluba, szóvá is tette bizonyos megfigyelései eredményét:

– Szerintem ez a ti társadalmatok nagyon egészséges. Itt aztán tényleg egyenlőség van. Most arra célzok, hogy se a lovász, se a pásztor nem esett hasra, amikor te mint törzsfő megjelentél náluk. Úgy beszélgettél mind a kettővel, mintha csak a haverod lenne a sarki kocsmából. Ha érted, mire gondolok. Ez nekem nagyon szembetűnő volt. Én norling földön ismerkedtem meg Evilággal, hát ott aztán le kellett borulni a fejedelmek, grófok, nádorok előtt, de még az utolsó kis adószedőnek vagy egyéb hivatalnoknak is a seggét kellett nyalni. Te meg csak lazán elvegyülsz a néped között, és egy vagy közülük.

– Ne dicsérgess, mert a végén még engem is beterel a karámba Kormos – szabadkozott a tatár, pedig akkor már messze jártak a marha- és birkaállománytól.

– Nem téged dicsérgetlek, mert ez biztos nem a te érdemed, de még csak az Attiláé sem – vonogatta a vállát az olasz fiú. – Nem hiszem, hogy az elmúlt öt évben ti hoztatok volna ilyen változást az anagurok életébe. Ez inkább valami ősidőktől való igazság.

– Ebben igazad van – ismerte el Szubotáj. – Ezek a pusztai népek harmóniában élnek a természettel és az őket körülvevő világgal, és nem fogadnak el semmi olyasmit, ami az őseiktől eredeztethető világnézetükkel ellentétes lenne.

A tatár most meglassította a lépteit. Már igencsak közel kerültek a falu legszélső jurtáihoz, ezért hát úgy ítélte meg, hogy a dolog nem halogatható. Megragadta Mario vállát, maga felé fordította a fiút, és nekiszegezte a kérdést:

– Beszéljünk egy csöppet rólad is. Hogy érzed magad? Sikerült már dűlőre jutnod, hogy ki vagy és mit akarsz Evilágon?

Mariót váratlanul érte a kérdés. Lesütötte a szemét, és elgondolkodott.

– Tudod, ha azt vesszük, hogy otthon már halott vagyok – kezdte igen félénken és halkan –, akkor azt mondom, hogy ez egy kicsit jobb, mint meghalni és elenyészni a semmiben.

– Persze, hogy jobb – ölelte magához hirtelen indíttatásból a tatár. – Itt vagyunk mi, a földi embertársaid és barátaid, és soha nem fogunk magadra hagyni. Továbbá úgy veszem észre, hogy ennek a bizonyos Központnak is fontos vagy valamiért, tehát gondozni fogják a sorsodat, bármi is legyen az.

Meglapogatta a fiú hátát, aztán kicsit eltávolította magától, hogy bele tudjon nézni a szemébe, és így folytatta:

– Én a helyedben nem aggodalmaskodnék semmin, elfogadnám a történéseket, ahogy jönnek. Él itt egy szerelmed, aki mindenkinél jobban imád és ragaszkodik hozzád, és most már gyereketek is lesz, ráadásul egész Evilág legjobb helyén élhetitek együtt az életeteket, és még a kormányzó is a barátod. Kell ennél több a boldogsághoz?

Marióból hirtelen kibuggyant a sírás. Most már ő volt az, aki ráhanyatlott Szubotáj bőrmellényének vállára, szabadjára engedve az érzelmeit, és csak sírt, sírt vigasztalhatatlanul.

– Na, nincsen semmi baj – simogatta meg a fiú haját a tatár. – Hidd el, a gyermeked majd mindent megváltoztat benned. Gondolkodtál már ezen? Elképzelted, milyen jó lesz azt a kis csöppséget felnevelni? Hogy mennyi örömöd lesz benne? Ez a Földön nem adatott meg neked, de itt igen.

Most már félő volt, hogy Mario spontán kiborulása sírógörcshöz fog vezetni. „Azt se tudom, ki vagyok!” – ismételgette zokogva, és tényleg úgy festett, hogy a világ minden könnyét most akarja elsírni.

– Ami már megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet – szögezte le atyai hangon Szubotáj. – Hozz ki ebből a helyzetből mindent, amit csak tudsz. Éld az életedet úgy, hogy örülsz minden napnak, a nap minden új csodájának. Látod, most is megismerhettél egy csomó új embert, egy egész új világot! Sok öröm vár még rád Evilágon, én ebben teljesen biztos vagyok.

Mintha kezdett volna véget érni a sírógörcs. Legalábbis Mario igyekezett összeszedni magát. Eltávolodott végre Szubotáj bőrmellényétől, a karjait is leeresztette maga mellé, aztán felemelte a fejét.

– Igazad van – jelentette ki, és megköszörülte a torkát. – Mostantól nem vagyok kislány, ahogy a Földön csúfoltak az osztálytársaim, hanem egy…

– Na, álljon meg a menet! – rivallt rá Szubotáj. – A kutyát se érdekli, meg a Kormos nevű medvét sem, hogy milyen bántásokat hoztál magaddal a régi életedből. Engedd el mindet! Evilágon ennek semmi jelentősége. Mit dédelgeted magadban ezeket a baromságokat? Egy olyan bolygóról, ami innen nem is látszik!

A tatár most újra megragadta a fiú tarkóját, és kényszerítette, hogy az égre nézzen:

– Látod innen a Földet?… Na ugye!… Hát akkor elmondhatjuk magunkról, hogy magunk mögött hagytuk azt a világot.

Mario tágra nyílt szemekkel bámult a törzsfőre:

– Azt akarod mondani, hogy te már nem hiszel benne, hogy valaha is visszatérhettek a Földre?

– Nem. Én már nem hiszek benne – csóválta meg a fejét Szubotáj. – És ha egészen őszinte akarok lenni hozzád, akkor azt mondom, hogy már nem is akarok.

– Nem is akarsz???

Szubotáj tulajdonképpen igazat mondott, és hiteles volt minden szava, épp ezért nagyon is jól tudta, hogy erre a fiúra most jótékony hatással bírhatnak a kijelentései.

– Mi várna rám ott? Nincs senki, aki után vágyakoznék. Mindenki, akit szeretek, itt van velem. Miért akarnék visszamenni a Földre, ahol árvaként nőttem fel, és Oleszja volt az egyetlen barátom? Ő most is itt van velem, sőt, azóta újabb igaz barátokra tehettem szert. Attilára, a kormányzóra, az anagurok népére, és most már rád is.

– Rám? – ámult el Mario.

– Tán azt hiszed, hogy nem vagy a barátom, és nem vagy fontos nekem? – méltatlankodott tettetett sértődöttséggel Szubotáj. – Szerinted nem lett volna kényelmesebb a vezéri jurtában heverészve eltölteni a délelőttömet? Senki se kötelezett rá, hogy végigvezesselek a népem mindennapjainak helyszínein, de én meg akartam mutatni neked az anagur hétköznapokat, hogy megértsd, az élet az apró csodák összessége, egy felbecsülhetetlen ajándék. Mindegy, hogy kitől kaptuk, és milyen úton-módon teremtünk itt, Evilágon. Még az sem igazán fontos, hogy kinek milyen terve van velünk. Nevezzük bár egy igaz Istennek, Világügyelő Férfiúnak, vagy ad abszurdum a Központnak. Egyedül az a fontos, hogy meglássuk ezeket az apró örömöket, és kedvünk teljen az élet csodájában. Hogy részesei legyünk valaminek, ami nagyobb nálunk, és talán kiismerhetetlen is, de nem is biztos, hogy ki kell ismernünk, megelégedhetünk annyival is, hogy részt veszünk benne, és elfogadunk minden percnyi boldogságot, amit adni tud.

– Például amikor egy kiscsikó feláll a négy ügyetlen lábára… – motyogta az olasz fiú, mélyen elgondolkodva, a földet nézve.

– Például – mosolyodott el a tatár, aztán átkarolta Mario vállát, és elindultak a falu felé.