Osmosis – 419. fejezet

Az egyszerű öltözetüknek köszönhetően Nihuc és Jalgadel feltűnés nélkül vegyültek el a Fekete Bárány vendégseregletében. Egykedvűen üldögéltek egy félreeső asztalnál, és a leghétköznapibb dolgokról beszélgettek. Az idei szőlőtermésről, nőkről és időjárásról, meg más effélékről.

Mindig két korsó mézsört rendeltek, és mindig igyekeztek észrevétlenül végrehajtani a cserét. Mármint azt az aktust, amikor a Jalgadel által kiivott korsót megcserélték Nihuc teli korsójával. Ez logisztikailag nem volt túlságosan bonyolult feladat, hiszen ki figyel oda egy kültelki ivóban, hogy az asztalon egymás mellett álló két cserépedény közül melyik kié az iddogáló páros tagjai közül?

– Valamit meg kell beszélnünk – jelentette ki egyszer csak, szinte derült égből villámcsapásként az inkognitóban lévő országbíró. – Engem valószínűleg nemsokára kiiktatnak. És akkor egyedül maradsz.

A testőr eme váratlan közlemény hatására úgy megriadt, hogy még a cserépkorsó is megállt a kezében:

– Honnan veszed ezt?

– A legutóbbi gyűlésen sikerült detektálnom – újságolta csöndesen Nihuc. – Előadták Mario igaz történetét, és közben azt vizsgálták, hogy ki milyen reakciókat ad rá.

– És?

– Én Dariosz kormányzóval számtalan olyan adatot közöltem, amit még nem lett volna szabad.

– Ezt én is tudom – morogta bosszúsan Jalgadel. – Ha netán elfelejtetted volna, én is te vagyok. De miből gondolod, hogy téged ki fognak iktatni?

– Mert most már tudják, hogy kizárólag én lehettem az információ forrása – hajolt előre jelentőségteljesen Nihuc. – A logika nem egy elvetendő tudomány. Hidd el nekem, a Központ számára immár teljesen világos, miszerint csakis én lehettem az, aki elmesélte Dariosznak, hogy mi történt Marióval.

A testőr végre befejezte a megkezdett kézmozdulatot, és a szájához emelte a korsót. Egy szuszra kiitta a maradék sört, majd hátrafordulva a kocsmárost kereste a tekintetével, hogy megrendelhesse az újabb italokat.

– Nem bánnám, ha kissé lassítanál – feddte meg az országbíró. – Nem mulatozni vagy bút felejteni jöttünk ma ide. Semmi kedvem hozzá, hogy az este végén a hátamon cipeljelek haza.

– Ha egy kocsmában ülünk, és nem iszunk semmit, annál semmi nem lehet feltűnőbb – védekezett Jalgadel, akin jól látszott, hogy már a fejébe szállt az alkohol. Talán ennek volt köszönhető, hogy megengedett magának néhány viccesnek szánt kérdést is: – Tényleg! Milyen érzés, hogy mostanság a nejed szobájában alszom? Nem támadt még soha olyan érzésed az éjszaka közepén, hogy átjöjj hozzám, és egy kicsit huncutkodj velem? Hihehöhöhö!

– Fogd be a pofád – sziszegte Nihuc, de a testőr csak azért is folytatta:

– Tulajdonképpen ez olyan lenne, mintha saját magaddal szerelmeskednél. Ki tudja? Még az is lehet, hogy jobb lenne, mint a nejeddel. Hiszen te tudhatod a legjobban, hogy mi jó neked!

A kedélyes vigyort Nihuc villámgyors mozdulata törölte le Jalgadel arcáról. Az országbíró hirtelen átnyúlt az asztalon, megragadta a testőr csuklóját, és úgy megszorította, hogy a megriadt fiatalember azt hitte, menten leszakad a bal kézfeje.

– A feleségemet többé ne merd a szádra venni – sziszegte villámló tekintettel a metamorf, és aztán nagyon halkan és lassan, nagyon szájbarágósan, nagyon szuggesztív módon folytatta: – Elhiszem, hogy most az ember beszél belőled, talán maga Grobonir, aki már kissé ittas, ebből következően fegyelmezetlen és pökhendi is, ezért nem tudja megkülönböztetni az ízlésest az alpáritól. De ha nem világos a különbség, én a legnagyobb örömmel rendezek neked egy gyorstalpaló tanfolyamot.

– Bocsáss meg, kérlek, többé nem fordul elő – nyögte bűnbánóan a testőr, miután épségben visszakaphatta a bal kezét, aztán zavart magyarázkodásba fogott: – Tudod, kicsit megrémisztett a bejelentésed. Nyilván ezt a félelmet akartam kompenzálni ezzel az ostoba viccelődéssel.

– Mi tagadás, én is azt reméltem, hogy több időnk lesz együtt – vallotta be békülékeny hangon Nihuc. – Azt persze már sejtem egy ideje, hogy ki fognak iktatni, éppen ezért ülhetsz most itt, és nem valamelyik csatornában vagy dögkútban indul éppen rothadásnak a tested. De kétségtelen, hogy ez az értekezlet mindent megváltoztatott. Azóta biztosan tudom, hogy ketyeg a visszaszámláló, és nem lesz időnk együtt kivárni, amíg sikerül egy újabb gazdatestet találnunk egy átállt metamorf vagy egy alacsonyabb rendű android személyében.

– Mi van Zina nénivel? – vetette föl Jalgadel, immár óvatosabban kortyolva a frissen kihozott sörből.

Nihuc kényszeredetten felnevetett:

– Az Orgil-birtok szexőrült vén kurvájáról beszélünk? Arról az androidról, aki nem mellesleg a Nergal ügynöke? Hát, te tényleg ne igyál többet, kedves részeg énem.

– Miért nem vagy hajlandó végiggondolni ezt az eshetőséget? – erőlködött Jalgadel, és próbált minden körülmény ellenére intellektuálisnak és komoly stratégának látszani, de e percben, egy kültelki kocsma mélyén legfeljebb fontoskodónak tűnhetett az országbíró szemében.

– Épp ez az, hogy veled ellentétben én képes vagyok másodpercek alatt elemezni ennek a megoldásnak minden lehetséges kimenetelét – magyarázta Nihuc. – Én ugyanis egy kiemelt kvalitású metamorf vagyok, te pedig csak egy ember, még akkor is, ha nemrég megkaphattad minden adatomat.

Az országbíró ezen a ponton egy pillanatra elnémult, mert eszébe jutott az a bizonyos hegemón-probléma, de aztán a megszokott lendülettel folytatta a levezetést:

– Nyilvánvalóan azért jutott eszedbe ez a megoldás, mert mégiscsak Grobonir őrvezető evilági porhüvelyében létezel. Tudod nagyon jól, hogy egy emberi agyat semmilyen adatátvitel előtt nem lehet kiüríteni, nem lehet nullára gyalulni, mert akkor az alapvető funkcióit sem lesz képes ellátni. Tehát az elmédben itt-ott elszórva még jelen vannak Grobonir nyomai. Ráadásul mindezt megspékelte néhány maradvány a Pépes Arcútól is, tehát a helyzet nem egyszerű. Ezért kell az ébrenléted minden pillanatában kiemelt önfegyelmet tanúsítanod, és nem szabad engedned, hogy bármikor is felülkerekedjenek ezek az elnyomni való ingerek. Csakhogy azt látom, hogy az alkohol hatására ez a képességed fokozatosan háttérbe szorul, és az összes minőségi tudásod, amit tőlem kaptál, egyre inkább egy furcsa agyi béklyó rabja lesz.

– Mondtam már, hogy egy kocsmában az a legfeltűnőbb, ha valaki nem iszik…

– Ezt aláírom, de most nem erről beszélek. Hanem arról, hogy miért említetted Zina nénit, mint megoldást. Ugyanis ez a javaslat nem tőled, azaz nem tőlem, az én átvitt tudatomtól származik, hanem a hajdani Grobonir őrvezetőtől. Aki katonaként minden őrjárata során, amelyik az Orgil-birtokot útba ejtette, módot talált arra, hogy a Zina néni nevű ügynökkel, a vén javasasszonnyal tárgyaljon, aki az összekötője volt a Nergal felé.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Legfőképpen azt, hogy ha én már nem leszek itt neked, akkor soha eszedbe se jusson Zina nénire úgy tekinteni, mint kiváló gazdatestre. Menedékre. Rejtekhelyre. Vagy bánom is én, minek nevezed magadban. Fogd fel azt a kikezdhetetlenül logikus érvet, hogy ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor én soha nem foglalkoztam volna veled, és most nem ülhetnél itt. Akkor én simán megoldhattam volna, hogy a közelgő kiiktatásom előtt egyszerűen átmentem a tudatomat a vénasszony gépagyába, és kész. Mibe került volna?

– Soha nem tudta volna meg senki…

Nihuc most már a tenyerébe temette az arcát.

– Pont azt magyarázom, te ittas kretén, hogy mindenki megtudta volna… Ha egyszerre akartam volna ujjat húzni a Központtal meg a Nergallal, akkor nem kétséges, hogy annak a játszmának a végén alkatrész sem maradt volna belőlem. Úgyhogy nyomatékosan megkérlek, sőt szigorúan megparancsolom, hogy ha bármikor ilyesféle késztetést érzel magadban, akkor az általam nyert képességeid segítségével csírájában fojtsd el ezeket a vágyakat, mert biztos lehetsz benne, hogy egy ilyen játszma végén egyetlen ép sejted sem maradna. Nem az történne, hogy egyszerűen meghalsz, pedig nyilvánvaló, hogy egy emberi lénynek ez a legsúlyosabb félelme, hanem úgy tüntetnének el Evilág színéről, hogy írmagod sem maradna.

Jalgadel ekkor infantilis módon kuncogni kezdett:

– Pedig mennyire igyekeztem átadni azt az írmagot Sztavrila úrnőnek! Ha érted, mire gondolok…

Nihuc hosszan nézett a testőr zavaros szemébe, aztán bosszankodva mutatott rá:

– Pontosan tudom, hogy mire céloztál, hiszen nekem is a birtokomba jutott minden adatod. Ebbe a halmazba beletartozik az összes emléked is. Tényleg nem fogtad fel, vagy most csak a kiváló mézsör hatására játszod a hülyét?

A testőr úgy tett, mintha meglepődne, és szánalmasan mórikálva magát megkérdezte:

– Tehát bármikor vissza tudod nézni, amikor én megbasztam Sztavrila úrnőt? Ugyanazt látod, amit én, miközben ezeket az emlékképeket figyelgeted?

– Kérlek, ne legyél közönséges…

– És szerinted is kurva jó a segge? Vagy hogy van nálatok, metamorfoknál ez a dolog? Nincs beléd programozva legalább valami minimális szex? Ez nagyon érdekelne…

Nihuc alaposan megrágta a szavakat, és csak azután közölte félelmetesen halkan és egyértelműen:

– Szerintem nem akarod, hogy te legyél az első ebben a helyiségben, akit nagyon szigorúan megfenyítek.

Jalgadel lehajtotta a fejét, mintha megbánta volna az imént kiejtett minden szavát, aztán nemsokára tanújelét adta, hogy már egy ideje oldalra is fülel:

– Hallod, miről beszélgetnek? – kérdezte őszinte felháborodással a hangjában.

Nihuc lemondóan nyögte ki:

– Persze, hogy hallom. Sőt, sokkal többet hallok belőle, és sokkal régebb óta, hiszen egészen más képességekkel rendelkezem, mint te. Ugyanis te egy ember vagy. Már ezt sem érted?

– Értem én, csak nem tudom, hogy a picsába vagy képes nyugodt maradni, amikor…

– Tényleg annyira berúgtál, hogy nem bírod felfogni, miszerint én nem ember vagyok? Amikor idegesnek látsz, azt legfeljebb annak köszönheted, hogy eljátszom a felindultságot, mivel az adott helyzetben szükségesnek ítélem.

Jalgadel nagyot húzott a korsóból, aztán elvigyorodott:

– Ezek szerint most szükségesnek ítéled, mert mintha kicsit felbőszítettelek volna.

Nihuc immár nem szólt semmit. Az járt a fejében, hogy ezzel az alkoholproblémával kezdeni kell valamit, mert ez alkalmasint az egész szépen felépített tervét romba döntheti. Hibapontokat is bőven osztogatott magának, amiért az előzetes valószínűség-számítások során nem vette figyelembe azt a tényezőt, hogy ha ez a Grobonir nevű delikvens ennyire nem veti meg az alkoholt, abból még komoly gondok is adódhatnak.

Elsősorban az, hogy az átvitt adatok egy része mindenképpen törlődni fog ennek az emberi lénynek az agyából. És nyilvánvalóan nem lehet előre tudni, hogy az alkohol a későbbiekben majd lesz-e olyan kedves, hogy elhanyagolható információkat töröl, vagy esetleg létfontosságúakat is fog.

Másodsorban az, hogy ez a Grobonir, plusz Jalgadel, plusz Pépes Arcú keverék például most láthatóan verekedni akar. Ami önmagában még nem lenne probléma, hiszen amikor egy kormányzói testőr egy kültelki kocsmában, akár álruhában is, azt hallja a szomszédos asztal részeg, magukról megfeledkezett vendégeitől, hogy az államrend ellen fenekednek, akkor csak helyezze magát szolgálatba, és üsse-vágja, akit csak tud!

Csakhogy itt nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy ő, Nihuc, átadott rengeteg képességet, tulajdonságot, ismeretet a Jalgadel elnevezésű nyomorultnak, és ennek most semmi nyoma, semmi értelme. Kezdetben még volt, és olyan szép kimenetellel kecsegtetett ez az egész ötlet, hogy csuda, de elég volt néhány korsónyi mézsör, és tessék! Egy android tudata és egy ember saját személyisége máris ütközött vagy összemosódott, és erre nincs semmiféle idevágó kutatás, referencia, statisztikai adat, hogy mi fog ilyenkor történni.

Nihuc most már úgy szórta magának a hibapontokat, mint amikor egy kaszinóban osztja ki a kártyalapokat a pókerasztalnál ülőknek a dealer. Mi a fene történt vele, hogy az adatátvitel előtt nem számolt komolyabban betegséggel, öregedéssel, rossz génekkel, alkohollal, egyéb tudatmódosító szerekkel, bármi mással, ami lassan, de biztosan rombolja az idegrendszert? Hogy a fenébe képzelte egyáltalán, hogy ő majd egy emberi testben fog túlélni, és főleg minek? És meddig?

Lehetséges, hogy már benne is átvette a hatalmat a Pépes Arcú? Lehetséges, hogy már ő sem egy átlagos, közönséges metamorf?

Na jó, ezt egy ideje már tudja. Nem csak metamorf. Amikor a Pépes Arcút először fedezte fel magában, az nagyon meglepő volt. Nem beszélt róla senkinek. Nem továbbított adatokat senkinek. Főleg nem a Központnak. A detektálás minden egyes adatát elmentette egy külön, titkos fájlban. Úgy vélte, hogy ez még kezelhető, nem tartozik senkire. Magánügy. És később is csak egy embernek, az általa legtöbbre tartott földi embernek, Dariosznak beszélt róla…

Egy android a legritkább esetben ragaszkodik a létezéséhez, a küldetéséhez. Csakis akkor lehetséges ez, ha a számára kiadott parancs, a meghatározott feladat még nem teljesült.

Nihuc szinte idegesen kapott az üres cserépkorsó után. Megragadta, és eljátszotta, hogy iszik, mint a nap folyamán számtalanszor, hogy ne legyen feltűnő. Közben azt gondolta magában, hogy az ő esetében volt egy egészen konkrét küldetés. Azt végrehajtotta. Nem is akárhogyan. És aztán valahogy vérszemet kapott. Ezt így mondják emberi nyelven. Maradni akart még. Újabb feladatokat kért. Megkapta. Azokat is végrehajtotta.

Soha nem hitte volna, hogy harcolnia kell az evilági létezés folytatásáért. Soha nem hitte volna, hogy harcolni akar az evilági létezés folytatásáért.

Ebben a percben rájött, hogy ő ember akar lenni. És már nem tud haragudni Jalgadelre, Grobonirra, vagy akárhogy is hívják ezt a fiatalembert. Most úgy tekintett erre a vele szemben ülő emberi lényre, mintha a saját fia lenne. Mindent megbocsátott neki. Magához akarta ölelni. Vágyat érzett, hogy bárcsak lenne köze ehhez a fiúhoz. Nem mentora, nem tanítója, kiképzője, parancsnoka akart lenni, hanem az apja. A vére. Pedig neki, a szikár metamorfnak nem is voltak sem génjei, sem vére, sem öröksége.

Nihuc vezérezredes, az országbíró, a feloszlatott Kormányzói Testőrség parancsnoka ebben a pillanatban rájött, hogy ő ember akar lenni.