Osmosis – 417. fejezet

Miután elhagyták az állatvásár területét, majd a kisvárost is, hőseink észak-keleti irányba lovagoltak. Szubotáj egy pompás fehér lovon, Attila almásderesen, Mario egy fekete ménen, a két android pedig egy daruszőrű kancán, amelynek hátán a Kisfiú Raudona derekába kapaszkodott.

Hamarosan egy útelágazáshoz értek, és ott megállt a menet. A Kisfiú lekászálódott Raudona mögül, és odament a fekete ménhez. Mario is leszállt a nyeregből a búcsú idejére, mert bármennyire is haragudott az apró androidra, úgy érezte, hogy nem illik magas lóról tárgyalni senkivel.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – kezdte a Kisfiú. – Hidd el, amióta ismerlek, csakis azon munkálkodtam, hogy minden módon a segítségedre legyek, ahogy a képességeimből telik.

– Hát persze – válaszolta Mario közönyös hangon, és olyan lárvaarccal, amelyről semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

A Kisfiú hallgatott egy darabig, aztán így szólt:

– Én most elindulok a Mocsárvidék felé. Oda helyeztek át büntetésből, hiszen a legutóbbi küldetéseim mindegyikében megbuktam. Neked azt kívánom, hogy legyen boldog életed Evilágon, és találd meg önmagadat, azt az igazán értékes és nagyon szerethető embert, aki valójában vagy.

– Neked is minden jót – felelte bármiféle érzelem nélkül Mario, aztán hátat fordított a Kisfiúnak, és visszapattant a fekete mén nyergébe.

Zavarában megsarkantyúzta a lovát, és előreügetett a Balinos folyó irányába. Csak nagy sokára mert hátranézni. De amikor ez megtörtént, megállította a fekete mént, és hosszasan bámulta az egyre távolodó Kisfiút, aki magányosan bandukolt az országúton. Hirtelen mindenféle érzelmek öntötték el, és szinte dühödten törölte le az arcán végiggördülni szándékozó könnycseppet.

Most mit sajnálja ezt az apró termetű nyomorultat? Ez nem egy kisgyerek, hanem egy gép! Egyedül megy és gyalog. És akkor mi van? Egy android nem érez sem fáradtságot, sem szomjúságot, sem pedig szomorúságot. És minden, de minden, amit előad, csakis a kilobájtok és az elektronika színjátéka. Nem kell túl komolyan venni. Sőt, nem is szabad! Mert abból mindig csak a baj van.

Újra irányba állította a lovát, és belevágta a sarkait az állat oldalába. Úgy elvágtatott, hogy a többiek jó darabig nem is bírták utolérni.

Már delelőn járt a Nap, amikor megtalálták a legközelebbi átkelőt a Balinos folyón, aztán megfelelő díjazás ellenében a révész átszállította őket a fából és nádból összeeszkábált tutaján a túlpartra. Onnantól kezdve már anagur földön haladtak előre.

Útközben Mario jó darabig kérdésekkel bombázta Raudonát:

– Mondd csak! Ha tényleg ilyen fontos tagja vagyok a küldetésnek, akkor miért nem szereltetek fel valami jeladóval? Mit tudom én… egy mikrochippel a bőröm alatt, vagy valami.

– Ez egyenértékű lett volna azzal, hogy célkeresztet rajzolunk rád – mutatott rá a metamorf. – Ne feledd, egy jeladó nemcsak nekünk sugároz, hanem az ellenségeinknek is. Nem célszerű megkockáztatni, hogy egy kiélezett helyzetben a Nergal hamarabb találjon rád, mint mi.

Mario ezt elfogadta, de nyomban újabb kérdéssel állt elő:

– Ha ezeket az inkognitóban lévő trónörökösöket ilyen könnyedén fel tudtátok ruházni a meori nyelvtudás képességével, akkor az én Emmám esetében miért nem voltatok ilyen segítőkészek? Miért hagyjátok kínlódni azzal a vén javasasszonnyal?

– Ha Emmát ugyanolyan eljárásnak vetettük volna alá, mint a két norling fiatalembert, akkor később pontosan ezt kérnéd rajtunk számon, és nem mellesleg teljes joggal – válaszolta Raudona. – A módszer ugyanis csöppet sem veszélytelen, és nem mentes a kockázatoktól. A hosszú távú mellékhatásai még nem ismeretesek, főleg nem evilági emberek esetében.

Mario ezt is elfogadta, sőt, a kérdezősködéseire érkező válaszok közben egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Kezdett olyan hangulata lenni a dolognak, mint amikor valami oktondi kisgyerek faggatja a szüleit vagy a tanító nénijét, és a válaszok nyomán egy igazi kis kötekedő, egy buta és izgága bajkeverő jellemrajza bontakozik ki a külső szemlélő számára. Hősünk fel is hagyott Raudona nyaggatásával, már csak azért is, mert ekkor megjelentek a horizonton a gyepű őrei.

Az őrök hárman voltak, tetőtől talpig fegyverben, és igazán pompás lovak nyergében végezték a határőrizetet. Amikor közelebb érve felismerték törzsük két legfontosabb vezetőjét, Szubotájt és Attilát, eszükbe sem jutott titkolni az örömüket. Túláradó lelkesedéssel, a kardjukat lóbálva köszöntötték a két törzsfőt, majd az egyikük elvágtatott, hogy megvigye a hírt az anaguroknak, a másik kettő pedig annak rendje és módja szerint folytatta a szolgálatot.

Még jó háromórás lovaglás következett, mire a négytagú különítmény az első jelét megláthatta, hogy a futár üzenete célba ért. A nagy jurtatábor felől válogatott csapat indult útnak hőseink fogadására.

A menet élén Uracs vezér közeledett, akinek daliás alakja már önmagában tekintélyt kölcsönzött a méltóságteljes vonulásnak. Uracs a törzs hadainak parancsnoka volt, s mint ilyen, Szubotáj távollétében a törzsfőnöki szerepet is betöltötte.

Mellette, egészen kissé lemaradva Iraló haladt, a táltos. Vékonydongájú, markáns arcvonású férfi volt, akinek a szeme akkor is különös tűzben égett, amikor nem esett révületbe a sámándobok dübörgése nyomán. Most is élénk tekintettel figyelte az egyre közeledő lovasokat, arcán az öröm és a bizakodás minden jelét felvonultatva.

Mögöttük a törzs negyven kiváló vitéze gyalogolt némán és fegyelmezetten. Lova hátáról Mario megbűvölve nézte a fiatal férfiak arcát. Maga sem tudta, hogy miért, de ezeknek a pusztai harcosoknak az erőteljes, rendkívül jellegzetes vonásai olyannyira lenyűgözték, hogy le sem tudta venni róluk a szemét.

Amikor találkozott a menet és a négy lovas, mindannyian megálltak. Szubotáj és Attila leszálltak a nyeregből, és odalépdeltek az övéikhez. Közben Raudona halkan, de szigorúan odasúgta az olasz fiúnak, hogy pattanjon le ő is a hátasáról, ha nem akar rögtön rossz benyomást tenni az anagurokra, és vegye gondozásba a két törzsfő lovát.

A tatár megállt Uracs előtt, mire a vezér így szólt:

– A Világügyelő Férfiú áldása lépteiden, Szubotáj, ki messze jártál, s végre hazatértél.

Iraló táltos pedig így fogadta a szakrális törzsfőt:

– Távoli szellemekkel találkoztál, de visszatértél hozzánk. A Nap is alacsonyabban jár, ha rád néz, Attila.

A négy anagur főember ekkor összeölelkezett, mire a negyven harcos egyszerre emelte a levegőbe az öklét, ajkukon a csatakiáltás pedig úgy hangzott, mintha a sztyeppe vad farkasai üvöltöttek volna fel – egyszerre volt benne öröm, ősi emlékezés, és az a tudat, hogy a nép ma újra egésszé vált. Aztán a menetoszlopot kettényitva díszsorfalat álltak az érkezőknek, akik elvonultak közöttük a jurtatábor irányába.

Szubotáj és Attila már nem szálltak vissza a lovaikra, gyalogosan lépdeltek a hazafelé vezető úton Uracs és Iraló társaságában, egy-egy rövid és gyors főhajtással tisztelegve a fogadásukra kivonult harcosok előtt. Mögöttük Raudona hátasa léptetett, majd Mario zárta a sort, aki a maradék három ló vezetőszárát tartotta a kezében. A lovak mögött pedig újra összezártak a fiatal vitézek, és immár kedélyesen beszélgetve sétáltak vissza a táborba.

A jurták közé érve a fogadás újabb eseményekkel bővült. A törzs minden rendű és rangú tagja, férfiak és asszonyok, aggastyánok, no meg aprócska gyerekek rajzottak az érkezők menete körül. Egyesek lopva megsimították az érkezők kézfejét vagy ruházatát, jó néhányan pedig ajándékokat helyeztek le a sátrak által behatárolt tér közepén felállított kecskelábú asztalokra.

Attila gyorsan birtokba vette azt az asztalt, amelyre még nem hordták fel az ajándékokat. Fürgén és ruganyosan felpattant rá, hogy üdvözlő beszédet intézzen a jelenlévőkhöz:

– Népem fiai és leányai! Figyelmezzetek szavaimra!

A következő pillanatban már egy pisszenést sem lehetett hallani.

– Hosszú volt az utunk, miután elváltunk tőletek nyáridő derekán, s messzire vittek minket a szelek, amelyek hajónk vitorláit dagasztották – harsogta Attila. – Osmosis gyönyörű városában idegen égbolt alatt tanyáztunk, más nyelvek zengését hallgattuk, hiányotok mindvégig lelkünket tépdeste, de utazásunk nem volt hiábavaló. Az Olimpiai Játékokon dicsőséget szereztünk az anagurok népének.

Ezen a ponton a magyar végigpásztázta az egybegyűltek sokaságát, és csakhamar meg is találta, akit keresett. Előrenyújtotta jobb karját, és határozottan rámutatott az illetőre:

– Látom, itt leledzik körünkben Mogün vitéz, ki mostan is mellére tűzve hordozza színaranyból készült érmét, melyet azzal érdemelt ki, hogy ezen esztendőben ő bizonyult a legjobb lovasíjásznak széles Evilágon, s kinek neve ezáltal örökké fennmarad a krónikában. Dicsőség Mogün vitéznek!

A törzs tagjai egy emberként éljenezték meg első olimpiai bajnokukat, de aztán újra csend lett, és kíváncsian figyelték, vajon mit mond még nekik a törzsfő.

– Osmosis szigete csodákkal teli, de valójában nincs ottan semmi, ami az anagur szemnek és az anagur szívnek szebb lehetne, mint amit a szülőföldjén láthatik – jelentette ki Attila, ám mintha a mondat végére huncut mosoly jelent volna meg a szája szegletében. – Egy kivétel akadt csak ez alól Szubotáj számára, jelesül az a szépséges fehérszemély, kit az oldalán láthattok. Ő a törzsfőtök újdonsült felesége, Raudona. Az első olimpiai aranyérmünk mellett a kiruccanásunk legjobb híre tehát nem más, mint hogy Szubotáj asszonyt hozott Osmosis szigetéről.

Elégedett moraj hullámzott végig az egybegyűlteken, de hamar elcsöndesedtek újra, mert kiderült, hogy szakrális törzsfőjük még nem végzett a mondandójával:

– Ne ejtsetek ki oly szót előtte, mit a szél sem vinne el bűnhődés nélkül! – figyelmeztette az egybegyűlteket Attila, és a mosoly most már nemcsak bujkált a szája szegletében, hanem nyíltan kiült az arcára. – Raudona nagyasszony beszéli a nyelvünket, mert Osmosis szigetén Szubotáj megtanította rá. Jól gondoljátok hát meg, mit szóltok, amikor ő is hallja.

Most már csodálkozva és elismerően hördült fel a jurták gyűrűjében álldogáló nép, és a legközelebb állók máris szeretetteljes pillantásokat vetettek a jövevényre. Aki az ura kedvéért megtanulja annak nyelvét, ráadásul ilyen gyorsan, az nyilvánvalóan nem mindennapi teremtés, és bizonyára az anagur nép iránti tisztelet sem hiányzik nemes lelkéből – így okoskodtak magukban a pusztai emberek.

Ekkor Iraló, a táltos nagyot kiáltott:

– A Világügyelő Férfiú kísérendje lépteit, és őrizze meg szívében a tüzet, mit az idegen szigeten gyújtott benne nagy vezérünk, Szubotáj! Ha sebe lesz, gyógyuljon! Ha könnye lesz, száradjon!

Immár mindenki leplezetlen rajongással és végtelen tisztelettel vette körül a nagyasszonyt, aki mosolyogva tűrte, hogy az öregasszonyok a ruháját tapogassák, a gyerekek pedig a kezébe csimpaszkodjanak. Délceg férfiak léptek elé sorban, és jobb öklüket a mellkasukra helyezve jelezték elfogadásukat és hódolatukat, az egyik ősz hajú öregember pedig – bár mindvégig Raudonára nézett – így kiáltott fel: „Éles szemed van, Szubotáj vezér! Megláttad, ami más elől rejtve maradt”.

Nem sokkal később Mariót is bemutatták a törzsnek, bár igaz, hogy ő ezt a momentumot szívesen kihagyta volna. Csak arra lett figyelmes, hogy Raudona egyszer csak megragadja a karját, maga mellé húzza, átöleli a vállát, és mond valamit a népnek. Erre megint nagy üdvrivalgás támadt, és az olasz fiú először biztos volt benne, hogy mindez amiatt van, mert Szubotáj felesége először szólt anagur nyelven az egybegyűltekhez. De amikor megérezte, hogy a legközelebb állók elkezdik lapogatni a hátát, majd próbálgatták kimondani a nevét – Márjó, Marijó, Márijjó –, már sejtette, hogy valami turpisság lehet a dologban, hiszen a törzsfő lovászfiúját vagy apródját biztosan nem ünnepelnék ilyen túláradóan.

A megfejtés hamarosan meg is érkezett. Raudona odahajolt hozzá, és angolul súgta meg neki:
– Úgy mutattalak be, mint az öcsémet… Ne nézz rám ilyen laposan, nem én találtam ki. A Központtól érkezett az utasítás, most, ebben a percben.

Mario teljesen elképedt. Itt mindenki megbolondult? Arról volt szó, hogy azért kell eljönnie erre az északi túrára, hogy rendet tudjon rakni a fejében, erre az eddigi identitásai mellé még megkínálják egy újabbal? Ez igazán remek! Csak gratulálni lehet az ötletgazdának. Tehát mostantól ő már nemcsak Mario Vialli Torinóból, meg a Cirion nevű lovászfiú Gordea szigetéről, hanem Raudona öccse és Szubotáj törzsfő sógora is. Hát, ha ettől nem hasad meg a tudata, akkor semmitől.

Igazából kínjában már röhögni lett volna kedve, de erre egyelőre nem nyílt módja, mert ekkor egy kackiás bajszú, vidám képű atyafi odakínált neki valami bőrtömlőt, láthatóan azzal a céllal, hogy húzza csak meg alaposan. Mario engedelmeskedett a ki nem mondott parancsnak, és nem is volt ellenére a dolog, mert a tömlő szája felől savanykás, fanyar, enyhén alkoholos illat csapta meg az orrát.

Ez az! Ez kell most neki! – gondolta mohón. – Hát ezt már nem lehet pia nélkül kibírni!

Nos, ez a fajta hozzáállása a következő pillanatokban alapvető átalakuláson ment keresztül.

Már az első korty égette az ínyét. Az ital valóban savanyú és fanyar volt, ahogy az illata előre jelezte, de az íze először megromlott tejre emlékeztette hősünket, a további kortyok pedig valami mélyről jövő, füstös, vad aromát árasztottak, és ettől a különös egyvelegtől Mario köhögésben tört ki. De nem ám egyszerű köhögésben, mint amikor az ember teljesen hétköznapi módon félrenyel valamit! A visszaböffenő ital huncut módon hősünk orrlyukán is menekülni próbált, mégpedig egy tejfehér buborék formájában, amely hirtelen egészen nagyra növekedett, majd kipukkanva vékony pillerétegként terült el a fiú arcán.

A körülöttük állók hatalmas nevetésben törtek ki. Teljesen világos volt, hogy innentől kezdve a nap sztárja Mario lesz, bár ezt a fogalmat az anagurok nyilvánvalóan nem ismerhették. Ettől függetlenül olyan felszabadultan röhögtek a mutatványon, hogy hosszú ideig megszólalni sem bírtak. Még Raudona is beállt a sorba, nyilván nem a humorérzéke okán, hanem azért, hogy segítsen az „öccsének” a beilleszkedésben, az anagurok jóindulatának elnyerésében.

– Úgy látom, nem a kumisz lesz a kedvenc italod, drága kicsi öcsikém – súgta oda kuncogva az olasz fiúnak.

Aztán a kackiás bajszú, vidám képű atyafi szólalt fel, és tájékoztatta az egybegyűlteket, miszerint ő már sokféle idegent megkínált kumisszal, nyugati grófságokban foglyul ejtett norling harcosoktól kezdve a távoli szigetekről érkező meori kereskedőkig, de ilyen mutatványt még soha életében nem látott.

Mario természetesen nem érthette, miről szól a rövid történet, de úrrá lett rajta valamiféle dac, és a következő pillanatban kirántotta az anekdotázó bajszos ember kezéből a bőrtömlőt, majd csak azért is alaposan meghúzta. Ugyan nem ízlett neki jobban az ital, mint első alkalommal, de most már tudta, mire számítson, így mindenféle buborékok eregetése nélkül küzdötte le a kumiszt, és a végén elégedetten törölte meg a szája szélét a köpönyege ujjával, olyan arcot vágva, mint aki még soha életében nem ivott ilyen finomat.

A hatás leírhatatlan volt. A harsogó ujjongás nyomán arra lehetett következtetni, hogy ha az anaguroknak létezett volna valamiféle államszervezetük, akkor nagy lelkesedésükben Mariót pajzsra emelve tették volna meg kumiszügyi miniszternek, azonnal és ellenszavazat nélkül.

Szubotáj ennek a jelenetnek már nem volt tanúja, így hát egyelőre arról sem értesült, hogy nagy hirtelenjében támadt egy ifjú sógora. Percekkel korábban lelépett a színről, amikor felfedezett a tömegben egy nőt. Azt látta ugyanis, hogy ez a bizonyos nő ellenséges pillantásokkal méregeti hol Raudonát, hol meg őt, aztán dühödt arccal visszavonul, és eltűnik a sokadalomban.

Nagyon jól tudta, hogy hol keresse. Nem sokkal később kellő óvatossággal lépett be a jurtába a tábor szélén, és a vékonyra mángorolt bőrfüggönyt maga mögé engedve szétnézett a kör alakú helyiségben. Megnyugodva konstatálta, hogy Lelle egyedül tartózkodik a sátorban, nincs vele egyetlen gyermek sem. Ők nyilván mind kinn tobzódtak a rögtönzött ünnepségen.

– Beszédem van veled – szólt csöndesen a törzsfő.

Lelle hátat fordított, úgy válaszolt:

– Nekem veled nincs.

A tatár nagyot fújtatott.

– Ne kezdjük újra az egész vitát, Lelle.

Az asszony most odafordult, villámló tekintetében könnycseppek ragyogtak, olyan különös csillogással, hogy a tatár egyszeriben jobbnak látta inkább a jurta döngölt padlóját nézni.

– Én szerettelek, Szubotáj! Tiszta szerelemmel – jelentette ki vádlón az asszony. – Az őseim hitével hittem, hogy az embernek megvagyon a párja ezen a világon, és vele kell élnie. Őseim hitében volt a bizodalmam, és velük együtt hittem, hogy mi összetartozunk. De te mindig elutasítottál. És amikor már megértettelek, akkor beállítasz nagy hangon, ünnepélyesen egy asszonnyal?

– Nem volt véletlen, hogy így alakult, Lelle. Sok dolog vezetett idáig.

– Látod, ezt elhiszem neked, Szubotáj. Nem volt véletlen, és sok dolog vezetett idáig. Jelesül a hazugságaid. És most szavak nélkül is bizonyságát adtad, hogy én, a nyomorult özvegy nem kellek neked, az én szerelmem és odaadásom nem kell neked. De bezzeg egy…

– Bolondságokat beszélsz, Lelle…

– …egy gazdagon felékszerezett nagyasszony a szigetiek idegen népének világából, az már elég jó neked! Az már kell neked! A saját néped nyomorult özvegyasszonya, aki a törzs árváit gondozza, az nem elég jó neked!

– Értsd meg, Lelle, nincs semmi okod haragudni rám, hiszen én… – próbálta megfogni Szubotáj a nekihevült nő karját, de az olyan vehemensen tépte ki magát a szorításból, mintha csak valamiféle fertőzéstől tartana. Odébb is lépett, és immár újra hátat fordítva, megfelelő távolságból sorolta a sirámait:

– Hogy nincs semmi okom? Hát még mindig nem érted, mennyire megbántottál, Szubotáj? Én nem a törzs rongya vagyok! Az én becsületemet nem vonhatja kétségbe senki! Az én uram Szurokvár csatájában esett el annak idején, a népünk szolgálatában! Amikor még itt sem voltál közöttünk! Nem azért lettem az árváink gondozója, mert én sohasem kellettem senkinek. Volt uram, aki egy hős harcos volt. Becsülettel élt, becsülettel halt, és itt hagyott magamra. És utána nem jött senki, csak te, Szubotáj. És én készen álltam mindenemet odaadni neked. És hosszú ideig el is hittem, amit mondtál. Hogy én miért nem kellek neked. De most beállítasz fényesen egy asszonnyal?

– Fogd már fel, nagyon szépen kérlek, hogy a Világügyelő Férfiú akarta így! – próbált gátat szabni a panaszfolyamnak a tatár. – Értsd meg, a Világügyelő Férfiúnál jobban senki sem tudhatja, hogy nekem kit kell magam mellé vennem!

Az özvegy most újra megfordult, és valami olyan félelmetesen metsző pillantással nézett a tatárra, hogy még a szavai sem voltak olyan ijesztőek:

– Tirhulj a közelemből, Szubotáj! Jól tudhatod, engem sosem az érdekelt, hogy törzsfő vagy-e, vagy sem. Nem a rangodnak szólt a szerelmem. Nem annak szólt, hogy te a magasból jöttél-e közénk, vagy sem. De ha még sokáig mentegetőzöl az égi hatalmakra hivatkozva, akkor még a hitemet is elveszed tőlem, és nem fogok tudni soha többé a Világügyelő Férfiúhoz fohászkodni. Pedig nekem szükségem van a hitemre, és szükségem van a Világügyelő Férfiú figyelmére, gondoskodására, szeretetére, mert most már semmi más nem maradt nekem ebben a bánatos életemben.

Szubotáj megrendülve nézte egy ideig az asszony arcát, aztán lehajtott fejjel, szó nélkül lépett ki a jurtából.