Osmosis – 416. fejezet

Ugyan még délelőtt volt, amikor Nihuc és Jalgadel felkeresték Stribek rózsaszín zászlós házát, de mindketten álruhát viseltek, hiszen nem szült volna jó vért, ha bárki is felismeri az országbírót, amint éppen egy kétes hírnevű szórakozóhelyet készül meglátogatni egy kormányzói testőr társaságában.

Az álcázás remekül sikerült. A két alak már jó ideje üldögélt a bordély földszinti ivójában, és senki nem ismerte fel őket. Még maga a tulajdonos sem, aki kétszer is elhaladt az asztaluk mellett anélkül, hogy különösebb figyelemre méltatta volna őket.

– Mit tagadjam, nagyon tetszik ez a munkamegosztás – vigyorgott Jalgadel, miközben átnyúlt az asztaltársa söréért, mivel a magáét már felhörpintette.

– Azért csak csínján a folyékony öntudattal – szólt rá Nihuc. – Kicsit korán van még a mulatozáshoz, arról nem is beszélve, hogy ma még egy másik helyszínen is kénytelen leszel helyettem inni.

– Kénytelen leszek? Hej, de szomorú! – jegyezte meg Jalgadel, és sok minden látszott az arcán, de a bánat pont nem.

Amikor Stribek harmadjára is közeledni látszott, a vezérezredes aprót füttyentett neki. Közelebb érve a Félvér először nagy szemeket meresztett, aztán gyorsan rendezte az arckifejezését, és intett, hogy kövessék. Hamarosan áthaladtak egy ajtón, és egy dús növényzettel ellátott udvaron találták magukat, amely úgy festett, mint valami csöndes oázis a vigalmi negyed közepén.

– Nem tudom kifejezni, mekkora hálát érzek irántad, nagyuram – hozta a szokásos hízelkedést Stribek. – Miután az öregasszony meghalt, nem volt sok reményem, hogy megszerezzem az ingatlanát. De most már enyém az egész telek, az egész díszkert, és mindegyik ház, amelyik ezt a gyönyörűséges kertet körülveszi.

– Hidd el, megvannak az eszközeim, amikkel hatni tudtam az örökösökre – közölte Nihuc. – Meglehetősen egyértelműen adtam a tudtukra, hogy kinek kell eladniuk az ölükbe pottyant vagyont. Az államérdek ellen nincs apelláta.

– Ezt sem fogom neked soha elfelejteni, nagyuram – hajolt meg a tulajdonos, aztán magukra hagyta őket.

Nihuc és Jalgadel kényelmes sétára indult a kert kavicsos útján, és hamarosan egy kertészt pillantottak meg, aki az egyik bokor lombozatát formálgatta egy hatalmas olló segítségével. A fiatal férfi szerfölött izmos volt, és az övébe tűzve két rövid tőrt viselt. Hasonló küllemmel és felszereléssel rendelkezett az a felszolgáló is, aki frissítő italokkal igyekezett a kert belseje felé.

Természetesen mindkét férfi felismerte a parancsnokát. Ez annál is könnyebben ment, mert ekkorra Nihuc már előhúzta köpönyege alól az országbírói jelvényt, amely immár teljes fényességében ragyogott egy ezüstlánc végén, a nyakába kötve. Az inkognitóban lévő testőrök csupán apró fejbiccentéssel jelezték, hogy sikerült azonosítaniuk a vezérezredest.

Ahogy Nihuc és Jalgadel továbbhaladt, egyszer csak halk beszéd ütötte meg a fülüket. Nem állt szándékukban hallgatózni, így hát előléptek a dús lombozatú bokrok mögül. A jelenlévők már várták őket, ugyanis röviddel korábban a felszolgáló nemcsak frissítő italokkal szolgált számukra, hanem azzal az információval is, hogy a magas rangú személy és testőre megérkezett.

– Köszöntelek, országbíró – emelkedett fel a helyéről Zsatar főpap, majd a vele szemben ülő két fiatalember számára bejelentette: – Ez a nemes úriember nem más, mint Nihuc vezérezredes, a Kormányzói Testőrség főparancsnoka, és jelenleg Osmosis Köztársaság teljhatalmú országbírója.

Miután ez a felsorolás elhangzott, a főpap bemutatta a társaságában tartózkodó személyeket a vezérezredesnek:

– Ez a szép reményű ifjú a leendő Kalrund király, a Fejedelemség trónjának várományosa, aki hamarosan minden norlingok legfőbb uralkodója lesz.

Nihuc meghajtotta a fejét, és így szólt:
– A biztonságotok miatt nincs ok aggodalomra, felség, arról személyesen gondoskodtam.

– Köszönöm, országbíró úr – nyugtázta ifjabb Kalrund. – A Norling Királyság sosem fogja elfelejteni mindazt a segítséget, amelyet Osmosis Köztársaság nyújtott számára eme nehéz időszakban.

– Ő pedig itt Gunnerud hegemón – mutatott a főpap egy madárfejű fiatalemberre.

– Hegemón? – kérdezett vissza kissé értetlenül Nihuc, mert ezt a kifejezést egyelőre hiába kereste az adatbázisában.

– A leendő hegemón – pontosított Zsatar. – Ő az a személy, aki Kalrund király legfőbb támogatója lesz a trónra ültetése után, és megtanítja a norling népet az egy igaz Isten hitére.

– A hegemón a fáklyavivő – jelentette ki Gunnerud. – Az emberi lélek számára a fény maga a vallás. Az egy igaz Isten mindenhatóságában és örökkévalóságában való hit egy olyan alapvetés, amelynek befogadása és megvallása minden norling alattvaló számára egyenes utat jelent a becsületes és tartalmas élethez, ezáltal pedig a boldogsághoz. A hegemón tehát maga a fény, amely a megigazuláshoz vezető úton mutatja a helyes irányt, Isten nagyobb dicsőségére.

– Őszinte reménnyel kívánom a legnagyobb sikereket nemes küldetésedhez, Gunnerud hegemón – hajtotta meg a fejét ismét Nihuc. – Biztosítalak, Osmosis Köztársaságban minden feltétel a rendelkezésedre fog állni, hogy felkészülj erre az embert próbáló feladatra.

A további percek jószerivel érdektelenül teltek. Bemutatásra került még Bulun atya, a jámbor csuhás, aki mindeddig szerényen hallgatott egy pálmafa árnyékában, valamint Jalgadel testőr is, aki pedig fegyelmezetten hallgatott Nihuc árnyékában. A lugasban terítékre kerültek mindenféle vallási, országépítési, társadalomszervezési és politikai témák, de az egész titkos összejövetel nem hordozott magában több fontosságot, mint bármelyik formális diplomáciai esemény a Szigetvilágban.

Nihuc megbizonyosodott róla, hogy a két trónörököst nagyfokú biztonság övezi, és a kiképzésük a Tervnek megfelelően alakul, tehát minden a legnagyobb rendben van. Viszont nyugtalanítani kezdte egy bizonyos dolog, és ennek később hangot is adott. Már újra a vigalmi negyed utcáit rótták Jalgadellel, amikor először megszólalt:

– Te tudtad, hogy mi az a hegemón?

– Persze – felelte közönyösen a testőr. – Az ősidőkben, amikor még egyben volt a Norling Királyság, a hegemón volt a legfőbb vallási vezetőjük. Mint például Osmosisban Zsatar főpap. Nem bonyolult.

– Akkor nekem ez az információ miért nem volt meg? – töprengett hangosan Nihuc.

– Most mit kell ebből olyan nagy ügyet csinálni? – értetlenkedett Jalgadel.

Éppen egy szűk sikátorban jártak. A vezérezredes megtorpant, odafordult a testőréhez, és megragadta a köpönyegét, odahúzta magához, majd az arcába sziszegte:

– Fogd már fel! Lehet, hogy valami hiba történt az adatátvitel során. A művelet lényege az lett volna, hogy az én összes információmat megkapod, de közben ezeknek az adatoknak nem lett volna szabad eltűnnie az én tárhelyemből. Egyetlen egynek se! Csakhogy most bebizonyosodott, hogy minimum egy adat mégis eltűnt. És mi van, ha nem csak ez az egy? Mi van, ha súlyos rendellenességek tömkelege fog még szembejönni velünk? Akár napokon belül? És nem ilyen baromságok, hogy ki az a hegemón, hanem sokkal súlyosabbak és húsba vágóbbak!

Jalgadel egészen halkan és higgadtan válaszolt:

– Ne csináljuk itt a feltűnést. Tudom, hogy álruhában vagyunk, és éppen egy néptelen sikátorban tartózkodunk, de ne kövessük el azt a hibát, hogy összetévesztjük a valószerűtlent a lehetetlennel. Hova lett a híres óvatosságod? Ha valami úton-módon a Központnak a fülébe jut, hogy Osmosis fővárosban az országbíró összeveszett egy kormányzói testőrrel az utcán, akkor mire fognak következtetni? Elvégre te most lényegében saját magaddal veszekszel.

Nihuc végre lehiggadni látszott. Elengedte Jalgadel gallérját, és nyugalmat erőltetett magára. Ebben persze az is jelentős szerepet játszott, hogy fölöttük egy kövérkés asszonyság kihajolt az ablakon, és a sikátor két szemközti fala közé kifeszített kötélre elkezdett kiteregetni mindenféle gatyákat és bugyogókat.

– Legalább azt a rohadék Pépes Arcút fogd vissza magadban ilyenkor – morogta méltatlankodva Jalgadel, a ruházatát igazgatva.

– Amennyire bennem van, már pont ugyanannyira benned is ott van – rándította meg a vállát a vezérezredes, miközben továbbindult.

– Csakhogy én képes vagyok elnyomni és visszafogni – mutatott rá a testőr. – Talán azért, mert ember vagyok? Ki tudja?

Nihuc most megtorpant, majd visszalépett a társa elé:

– Látod, pont ilyen információkat szeretnék kapni tőled – súgta oda neki. – Elismerem, nagyon hasznos volna, ha folyamatosan összeköttetésben lenne az agyunk, és nem kéne neked mindent elmagyaráznom, ami azóta történt, hogy átültettem a tudatomat a te fejedbe. De mivel ez nincs így, verbálisan kell megosztanunk egymással minden információt. Szünet nélkül detektálnunk kell minden lehetséges hibát, mint amilyen például ez a hegemón-féle történet. Csakis így kerülhetjük el az esetleges buktatókat.

– Egyetértek – bólintott alig észrevehetően a testőr. – Most például megoszthatnád velem, hogy voltaképpen hová is igyekszünk.

– Egy külvárosi kocsmába – felelte Nihuc, és továbbindult.

– Mi dolgunk van ott? – szaporázta meg a lépteit Jalgadel is. – És várhatóan meddig fogunk ott tartózkodni? Már csak azért kérdezem, mert nemrég azt mondtad, hogy ne igyak sokat helyetted.

– Jelentést kaptam egy izgága társaságról. Idénymunkások, akiknek késő ősszel már nincs dolguk, így mindennap a Fekete Bárányban üldögélnek, és osztják az észt. Pedig inkább szorozniuk kéne, annyira ostobák. A körmükre akarok nézni, mert lehet, hogy egy nagyobb bajt lehet megelőzni azzal, ha azt a bajt akkor csapjuk agyon, amikor még egészen kicsi.

– Ha tényleg annyira ostobák, akkor miért veszélyesek?

– Jegyezd meg, Jalgadel fiam, sokszor a buta emberek a legveszélyesebbek.

– Verekedés is előfordulhat? – kérdezte a testőr, és nem tudta leplezni a hangjában bujkáló vágyakozást.

– Az kizárt – szögezte le Nihuc. – Verekedésről szó sem lehet, legfeljebb egy nagy verésről. És talán mondanom sem kell, annak nem mi leszünk a szenvedő alanyai.

Jalgadel erre dörzsölgetni kezdte a tenyerét, de a vezérezredes hamar letorkolta:

– Korai az örömöd. Mondom, hogy egyelőre csak megfigyelést végzünk. Az is megeshet, hogy az egész csupán vaklárma. Lehet, hogy csak túlbuzgó volt az egyik ügynököm. Mindenesetre rajta kell tartanunk az ujjunkat a főváros életének ütőerén. Akár a külvárosi kocsmákban is.

A testőr erre már nem szólt semmit, de magában azért azt gondolta, hogy ha majd úgy alakul, ő rá fog segíteni, hogy mégiscsak legyen egy kis csetepaté. Elvégre mi értelme van egy külvárosi kocsmában iszogatni, ha a végén az ember nem oszthat ki néhány jól megérdemelt pofont a buta bugrisoknak?