Osmosis – 415. fejezet

Az androidok által levezényelt gyors fejtágító végeztével Dariosz még elmélkedett egy darabig magában, az asztal lapját bámulva és minden külső ingert kizárva. Amikor végül felemelte a fejét, azt látta, hogy lényegében már kiürült a Kormányzói Hivatal helyisége, egyedül Mario ül vele szemben, és merev, hovatovább vádló tekintettel néz rá.

Igen. Kétségkívül vádló volt az a tekintet, és ez meglepte az ausztrált. Mario nem az a fajta fiú volt, akinek könnyű volt félreérteni a mimikáját. Ha egyszer valakire neheztelően tekintett a sötét szemeivel, és vékony, de erőteljes szemöldökét is az ügy szolgálatába állította, akkor pontosan lehetett tudni, hogy nem barátkozni akar.

– Örülök, hogy itt maradtál – szólalt meg Dariosz, körbepillantva a helyiségen, végképp meggyőződve arról, hogy immár tényleg csak ketten tartózkodnak a Kormányzói Hivatalban. – Beszédem volna veled. Pontosabban kérdeznék valamit… Mondd csak, fiatal barátom, mi a bajod szerény személyemmel? Miért nézel úgy rám, mintha legalábbis az ellenséged lennék?

Mario tekintete és a szemöldökei némileg átrendeződtek, és immár nemcsak a rosszallás, hanem a felháborodás is tükröződött az arcán:

– Még hogy nekem mi a bajom veled? – fakadt ki. – Hát te nézel levegőnek, már azt se tudom, mióta!

Különös szemöldökpárbaj esélye bontakozott ki ekkor a helyiségben, mivel az ausztrál nevezett testrésze úgy ugrott fel a homloka tetejére, mintha órákig edzett volna erre a gyors műveletre:

– Én? Téged? – kérdezte Dariosz őszintén megdöbbenve. – Mégis, mi a bánatról beszélsz?

Mario hirtelen az asztal fölé hajolt, és fiatalos hevülettel, dühösen hadarva kérte számon a kormányzót:

– Miért, mikor beszéltünk utoljára? Emlékszel még rá egyáltalán? Neridea szigetére is azt a norling lovagot vitted, akiről semmit se tudtál! Nem is ismerted! Eszedbe se jutott, hogy én is lehetnék a tolmácsod!… Amikor a győzelmi buli volt, és Attila főzött bográcsban, akkor se foglalkoztál velem! Oda nem jöttél volna hozzám egy kurva szóra se!… A szurdokban sem engedted meg, hogy kitűnjek végre, elzavartál a sziklák közé, a fedezékbe, és amikor tiltakoztam, azt mondtad, hogy fogjam be a pofámat!

– Én ilyet neked biztosan nem mondtam soha – próbálta csitítani a kedélyeket a kormányzó, de az olasz fiút egyelőre nem lehetett leállítani:

– Az Arénában is mindenki részt vehetett az ünnepségen, csak én nem! Attila még ott is állhatott melletted az emelvényen! Nekem meg mi volt a feladatom? Hogy a két kimosott agyú trónörököst elfuvarozzam az öreg borászhoz, mint valami taxisofőr!

– Mindegyik eseménynek megvolt a maga oka…

– Hát persze! Azt elhiszem, hogy megvolt! Csakhogy engem már nem érdekel semmiféle magyarázkodásod. Akárhogy is próbálkoznál, ennyi eseményt már nem tudsz kimagyarázni, mert mind egy irányba mutat! Amikor utoljára találkoztunk, még volt egy halvány reményem, hogy mindent megbeszélhetünk, de már nincs… Egyébként emlékszel, hogy mikor és milyen körülmények között találkoztunk utoljára?

– Sajnos nem – vallotta be a kormányzó.

– Itt, ezen a szent helyen – ütögette meg a mutatóujjával az ovális asztalt Mario. – Itt próbáltam utoljára barátilag elbeszélgetni veled, de egyszer csak berontott a dagadt vezérezredes, és onnantól kezdve levegőnek néztél. Még azt sem vetted észre, hogy nem sokkal később kioldalogtam ebből az átkozott helyiségből.

Dariosz most hallgatásba burkolózott. Komor arccal nézett maga elé, miközben konstatálta, hogy az olasz fiú haragja kezd elpárologni, de ez egyáltalán nem volt megnyugtató, mert az a harag bizony kezdett átmenni valami súlyos lehangoltságba. Mario már csak egész halkan motyogta:

– Én valaha hűséget esküdtem neked itt, ebben a helyiségben. De nyilván már erre sem emlékszel…

Az ausztrál tudta, hogy ebben a helyzetben csakis egy komoly kijelentés segíthet, csakis egy fajsúlyos mondat hozhatja vissza Mariót abba az állapotba, hogy értelmesen lehessen vele beszélni. Nem félt hát kimondani:

– Én kezdettől fogva úgy tekintettem rád, mintha a fiam lennél.

A kijelentés hatott. Mario lassan fölemelte a fejét, és gyanakodva nézett a kormányzóra.

– És úgy is szeretlek, mintha a fiam lennél – erősítette meg Dariosz.

– Ezzel a maszlaggal hiába is akarnál megetetni, nem fogok bedőlni a hízelgésnek – vetette oda Mario, de az előbbinél vékonyabb hangon, nem túl nagy meggyőződéssel.

– Pedig ez az igazság. Te húszéves korodban kerültél át Evilágba, én meg harminchat évesen. Hidd el nekem, ha annak idején Debra Pickeringgel másképp sül el a randim, akkor most lehetne egy akkora fiam, mint te. De szerencsére a kis Debra kellően vallásos neveltetésben részesült a Pickering családban ahhoz, hogy ne engedjen be a bugyijába az autósmoziban.

Mario halványan elmosolyodott:

– Ahhoz, hogy lehessen egy akkora fiad, mint én, nem a randinak kellett volna másképp elsülnie, hanem neked.

Rövid hatásszünet után a két férfiból egyszerre tört ki a röhögés. És ez mindkettejükben felidézte azt a hajdani emléket, amikor az első találkozásuk – némi borozgatás után – hasonló hangulatban végződött.

Most már ledőltek a harag és a megbántottság köveiből emelt gátak, ezáltal elhárult minden akadály a normális hangulatú beszélgetés elől, így Dariosz sorra tudta venni azokat a pontokat, amelyekkel az olasz fiú az imént még oly bőszen példálózott:

– Nézzük az Arénában történteket. Attila azért állt mellettem az emelvényen, mert telekommunikációs szempontból ő volt az üzenetközvetítő köztem és a fejünk fölött lebegő vadászgép között – magyarázta a kormányzó. – A győzelmi bulin azért nem mentem oda hozzád, mert éppen életem legnagyobb szerelmi csalódását éltem át. Semmi más nem járt a fejemben, hiába is próbáltam volna másra gondolni. Akármi is volt a látszat, azon az éjszakán engem nem a bor ütött ki, hanem az a gyomros, amit azon az átkozott napon kaptam a görög nőtől.

– Attól még odaülhettél volna hozzánk – dünnyögte Mario.

– De minek? Hogy elrontsam a ti kedveteket is? Szerelmesen turbékoltál az édes kicsi Emmáddal, állandóan összedugtátok a fejeteket. Mit kerestem volna én ott fölösleges harmadikként?

– Inkább csak fordítottam neki…

– Bevallom, ez akkor eszembe sem jutott. Én csak azt láttam, hogy nagyon jól elvagytok, eszem ágában sem volt lehúzni a hangulatotokat. Mert másról úgysem tudtam volna beszélni, mint hogy mennyire pocsékul érzem magam egy ilyen mélyütés után, amit Sztavrilától kaptam. Ki az az érzéketlen tuskó, aki ezzel akar traktálni egy szerelmespárt, akik láthatóan nagyon is jól érzik magukat egymás társaságában?… Gondolj már bele! Te mit éreznél, ha Emmáról derülne ki, hogy csak megjátszotta az irántad érzett szerelmet, és igazából az ellenség beépített ügynöke? Képes lennél más témáról csacsogni bárkivel?

– Na jó, de a többi dologban…

Dariosz felemelte mindkét kezét:

– Mielőtt a többi eseményt végigvennénk, amiket az imént reklamáltál, hadd meséljek el valamit. És kérlek, ne vedd se hízelgésnek, se mentegetőzésnek. Tudod, rám igazán nagy hatással volt az első találkozásunk. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért, és arra jutottam, nem feltétlenül amiatt, mert mindketten a Földről érkeztünk. Persze nyilván ez volt az alap, de én úgy éreztem, hogy szinte rögtön sikerült egymásra hangolódnunk. Jókat röhögtünk, értettük egymás végszavait, poénjait, remekül éreztük magunkat egymás társaságában. Ahogy mondani szokták, azonnal működött a kémia közöttünk. És nekem már akkor, mindjárt a legelső napon nagy terveim voltak veled.

– Miféle terveid? – tátotta el a száját az olasz fiú.

– Még kérdezed? Olyan képességed van, ami párját ritkítja Evilágon. Már aznap este óta azon töprengek, milyen módon lehetne ezt hasznosítani. Pontosan ezért szögeztem le azonnal, miszerint kormányzói hatalmamnál fogva megtiltom, hogy indulj az olimpián. Emlékszel még erre?

– Persze, hogy emlékszem! Meg is mondtam neked egyből, hogy a fene se akart indulni a hülye olimpiádon, hát nem is tudok vívni!

– Ez még nem teszi semmissé és érvénytelenné az én tervezgetéseimet. Úgy gondoltam, hogy egy efféle képességet nem szabad Osmosis népe elé tárni. Mi hasznunk származna belőle, ha a szigeten mindenki megtudná, hogy érkezett közénk egy ilyen sebezhetetlen fiatalember?

Mario rögtön ellenvetéssel élt:

– Hát, azért az Adósok hídján eléggé nyilvánvaló volt, hogy sebezhetetlen vagyok.

– Így igaz – ismerte el Dariosz. – Nekem mondod, aki a levegőből nézte végig az egészet? Csakhogy akik szemtanúi voltak a hídon az elképesztő produkcióidnak, azoknak az egyik része egyházi testőr volt, és ők azóta már jó helyen vannak Neridea szigetén, és soha nem is fognak hazatérni Osmosisba. A szemtanúk másik része meg a legelszántabb guzeliánusok csapatába tartozott, nekik meg lelkiismereti kötelességük hinni az egy igaz Isten csodatételeiben, nem igaz? Szóval, az a nagy helyzet, hogy a sebezhetetlenséged még mindig nem ismert Osmosis polgárainak széles körében, és én nem is szerettem volna, ha exponálod magad, arccal, fizimiskával. Érted már? Pont ezért nem engedtelek a szurdokban sem harcolni annak idején. Tudtam, hogy úgyis győzelemmel zárul az a csata, a te közreműködésed nélkül is. Mi értelme lett volna felfedni a titkodat? Mindemellett pedig, nem tagadom, féltettelek is.

– Féltettél? – ismételte meglepetten Mario, mire a kormányzó visszakérdezett:

– Mondd csak, tesztelted már olyan orzók ellen is a rendkívüli képességedet, akik például egyetlen suhintással képesek levágni az ellenfelük fejét?

Most Mario burkolózott mély hallgatásba. Elsősorban arra gondolt, amit Raudona mesélt neki nemrég az Orel fedélzetén, és arra jutott, hogy ugyan szuper jók ezek az egészségügyi nanorobotok, meg minden, de egy levágott fejet biztosan nem lennének képesek visszaragasztani a helyére.

Aztán az jutott eszébe, hogy igazságtalanul bántotta Darioszt. Ugyan milyen jogon kéri számon a kormányzón, hogy nem mesélt el neki mindent? Hiszen ő, Mario sem szólt neki egy árva szót sem a Kisfiúról, akivel pedig keresztül-kasul bejárta a Kalrund Fejedelemséget. Az odáig rendben van, hogy akkor még sejtelme sem volt róla, miszerint a kis fickó egy android, mert leginkább egy virtuális játék felturbózott szereplőjének gondolta. Na de hát amikor már Osmosis szigetén járt, és egyre-másra derültek ki a dolgok, akkor mégiscsak illett volna kinyitni a száját! Elvégre Dariosz mindvégig azt kérte az összes földi társától, hogy osszák meg a tapasztalataikat, hiszen csakis így van esély rá, hogy kibogozzák ennek az őrült küldetésnek a rejtélyeit.

Merengéséből a kormányzó csöndes és végtelenül együtt érző kérdése zökkentette ki:

– Nagyon összezuhantál, amikor megtudtad az igazságot magadról?

– Szinte a szó szoros értelmében – felelte egy nagy sóhaj után az olasz fiú. – Szerintem Raudona bevetett egy csomó trükköt, csak hogy szét ne essek teljesen.

– Hogy érted ezt? – firtatta Dariosz.

– Legutoljára például saját kezűleg kergetett az ájulásba, még az Orel fedélzetén. De hogy miféleképpen, azt ne kérdezd. Csak arra emlékszem, ahogy mélyen a szemembe néz, szorongatja a csuklómat, én meg azt érzem, hogy elsötétül minden. De furamód valahogy meg is könnyebbültem. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már landolni készültünk a Régi Aréna küzdőterén.

Dariosz figyelmesen meghallgatta az olasz fiú elbeszélését a Déli-földrészen átélt kalandjaitól kezdve, a Gonagóval történt találkozóján át, egészen a hajótörést követő eseményekig, aztán megkérdezte:

– Mondd csak, miért akarsz te holnap a messzi pusztaságokra indulni? Miért nem mész haza inkább Emmához? Nem lenne inkább mellette a helyed?

– Értsd meg, képtelen lennék most találkozni vele, és a szemébe nézni – fakadt ki Mario, és hirtelen fátyolos lett a tekintete. – Nem tudom neked megmagyarázni, hogy miért. Talán attól félek a lelkem mélyén, hogy úgyis azonnal meglátná rajtam, hogy valami baj van, én meg képtelen lennék szerepet játszani. Terelni, hazudozni, mindenféle meséket kitalálni. Na de hogy lehet megértetni egy evilági nővel, ami most bennem végbemegy? Ez képtelenség! Hát hogy meséljem el neki, hogy mi történt velem? Hogy honnan jöttem? Hogy ki vagyok? Hiszen jelenleg még én magam sem tudom!

– Na jó, de hát egyszer mégiscsak oda kell állnod elé – mutatott rá szelíden az ausztrál.

– Ez így is van – ismerte el Mario –, de a vörös hajú nő szerint most az a legokosabb, ha elmegyek az anagurok közé. És megígérte, hogy nem fog sokáig tartani, és ha hallgatok rá, akkor később minden könnyebb lesz. Én pedig hiszek neki, mert mást nem nagyon tehetek.

A kormányzó lassan felemelkedett a helyéről. Megkerülte az ovális asztalt, és odaállt Mario mellé. Az olasz fiú is úgy érezte, hogy föl kell állnia. És aztán megölelték egymást.

– Amíg jártányi erőm lesz – kezdte Dariosz, miközben még javában szorongatta a fiút –, és amíg itt vagyok Evilágon, akár kormányzóként, akár csak egy mezei polgárként, rám mindig számíthatsz, én mindig apád helyett apád leszek.