Osmosis – 413. fejezet

A metamorf utolsó mondatait Dariosz kicsit sem vette komolyan. Úgy gondolta, ez a hatásvadász monológ csupán egyetlen célt szolgálhatott: Nihuc azt a látszatot akarta kelteni, hogy még rengeteg titok van a tarsolyában, ezáltal még sokáig akarja pórázon tartani őt.

Még hogy összeroskadna, ha a metamorf mindent elmesélne neki?! Meg elájulna?! Az újraélesztésről már nem is beszélve… El van varázsolva ez a Nihuc. Hát minek nézi őt? Néha egészen átlátszóan próbál manipulálni. És ezek után még ezt kéne a lehető legfejlettebb mesterséges intelligenciának tekinteni? No hiszen…

Mindenesetre úgy tett, mint aki elfogadja a beszélgetőtársa érveit, és látszólag felhagyott az újabb titkok firtatásával. Pedig nagyon is érdekelte, hogy mit lehet még ebből a helyzetből kihozni, és úgy döntött, csavaros módon próbálja kifürkészni, milyen is lehet igazából ennek a rejtélyes Központnak a természete.

– Mondd csak, Nihuc! Ugye, te pontosan tudod, mi a puskapor összetétele? – indított messziről, minden átmenet nélkül.

– Persze, hogy tudom – vágta rá a metamorf. – A hagyományos fekete puskapor, azaz a lőpor legfőbb elemei a salétrom, a faszén és a kén.

– Remek – bólintott Dariosz. – És ugyebár ezek az anyagok Evilágon is rendelkezésre állnak?

– Természetesen.

– Mit szólnál hozzá, ha Osmosis szigetén valaki egyszer csak feltalálná a puskaport? – vetette fel az ausztrál. – Vagy inkább úgy fogalmaznék: mit szólna hozzá a Központ?

Nihuc egyelőre hallgatott, és közben igencsak szúrós szemmel vizslatta Dariosz arcát. Végül pedig így szólt:

– Nagyon vékony jégen jársz, kormányzó. Ne akarj olyan fejezetet kinyitni, amelyiknek még nincs itt az ideje. Hidd el nekem, amikor a Központ majd azt akarja, hogy Evilágon valaki feltalálja a puskaport, akkor az a valaki fel is fogja találni a puskaport.

Az ausztrál hátradőlt a székében, és fejcsóválva közölte:

– Nem igazán értem, hogy mi a problémád az ötletemmel. Az én eddigi humánus hadviselési módszerem nem volt a Központ ínyére. Igaz, hogy egy jó darabig elnézte, de újabban valamiért morcos lett, és ma megüzente nekem a Ziara-fennsíkon, hogy nem tetszik neki a dolog. Ráadásul azzal üzente meg, hogy legyilkoltatta az elit testőrszázadom színe-javát. Tudja a fene, egy kétmondatos táviratból ugyanúgy megértettem volna az üzenetet, de most már ne rágódjunk a múlton. Történt, ami történt, felfogtam, hogy a Központ véres harcokat akar, továbbá egy rendkívül ütőképes hadsereget, amely az én parancsnokságom alatt áll. Hogy terjeszthessem a szabadság és más emberi jogok eszméjét széles Evilágon. Rendben van… Most már csak egyvalamit nem értek. Hiszen amit én legújabban kigondoltam, az pont ennek a két irányzatnak az összefésülése! Az egyik oldalon Osmosis katonái lőfegyverrel, a másikon meg az ellenség kardokkal és dárdákkal. Egyértelmű győzelmek, feltétel nélküli megadások, terjed az eszme, utat tör a szabadság, mindenki boldog. Mi a baj ezzel?

A metamorf utánozhatatlan arckifejezéssel szemlélte Darioszt, és ebben a lapos nézésben egyszerre volt jelen az értetlenség, a kíváncsiság, az elemző megfigyelés, valamint – állapítsuk meg nyíltan – némi megvetés is.

– Milyen nagy kár, hogy Attila most nincs jelen a körünkben! – szólalt meg végül. – Neki talán elhinnéd, hogy ez a ripacskodás és ez az infantilis, végtelenül cinikus stílus kicsit sem áll jól neked, kormányzó.

Dariosz most már ráhajolt az asztalra:

– Hát tessék, akkor nyitva áll a pálya előtted, derék országbíró! Magyarázd el nekem egészen szájbarágósan, hogy mi a baj az ötletemmel. Ugyanis én tényleg nem értem.

– Te nem vagy sem vegyész, sem hadmérnök, sem vasesztergályos – mutatott rá Nihuc.

– Aláírom. De hogy jön ez ide?

– Tényleg azt gondolod, hogy így mennek itt a dolgok? Bedobsz egy ötletet, és másnapra át is írtad Evilág történelmét? Osmosis máris győzött? És mi van a műszaki tudományok vagy az ipari mesterségek háttérországával? A lőfegyverekhez nagy pontosságú, vastag falú csövekre van szükség. Ezt hogy oldod meg a jelenlegi technológiával, amely a rendelkezésünkre áll Osmosisban?

– Bízom Latum mester szaktudásában. Ha kiadom neki a feladatot, ő majd záros határidőn belül…

– Ó, hát hogyne! És amikor majd a katonáid kezében sorra robbannak fel a kezdetlegesen összetákolt csőbombák, akkor mindegyikük szüleihez személyesen szállsz ki, és borús arccal részvétet nyilvánítasz.

– Most te vagy cinikus, Nihuc…

– Nem vagyok cinikus. Az akadályokat sorolom neked, a legjobb tudásom szerint. Első: a puskaporhoz szükséges salétromot előállítani komoly vegyészeti ismereteket igényel.

– És ezt tőletek nem kaphatjuk meg? Ezt állítod?

– Második: megbízható gyújtási mechanizmus nélkül a lőfegyverek önveszélyesek vagy használhatatlanok lennének. Harmadik: a katonáid kiképzési programját azonnal át kellene alakítani, hiszen jelenleg még kardot, íjat és lándzsát használnak.

– Tehát úgy gondolod, hogy a Központ újra csak küldene egy jelet felém, miszerint nem támogatja az ötletemet? Például Latum mester okos kis kobakjára egyszer csak ráesne egy meteorit? Esetleg leszúrnák egy sötét sikátorban? Vagy mi módon adná tudtomra a neheztelését a szeretve tisztelt Központ?

Nihuc arckifejezése egészen komorrá változott:

– Már többször is figyelmeztettelek, hogy a Központ akaratával soha ne akarj szembemenni. Ez alapvetés. Hidd el, nem te fogsz jól kijönni ebből a csatározásból.

– Miért, mit tesznek velem, ha engedetlennek bizonyulok? – kérdezte provokatívan az ausztrál. – Mi lesz a sorsom, ha nem óhajtok belesimulni ebbe a csodálatos Tervbe, amelynek a részleteit valamiért elmulasztották ismertetni velem? Tán csak nem halok meg újra? – kacagott fel.

– Én a helyedben ezzel nem viccelnék…

– Ó, milyen tragikus! Hát már megint ott fogok feküdni a derék pszichológus díványán, és élhetem tovább a földi életemet! Véget ér ez a pompás kaland, és bárkinek is mesélek majd róla a Földön, senki sem fog hinni nekem! Meg kell a szívnek szakadni!

Most Nihuc volt, aki ráhajolt az asztalra, és nagyon szuggesztív modorban kijelentette:

– Darien Close őrmester! Te még soha, egyetlen egy alkalommal sem tértél vissza Evilágból a Földre. Úgyhogy csínján bánj a nagy szavakkal.

A kijelentés tényleg hatott. A kormányzóban fennakadt a szó, és immár tágra meredt szemmel, értetlenül bámult a kövérkés országbíróra.

– Mit mondtál, Nihuc?

– Jól hallottad. Csak még nem tudod megemészteni. Te még soha, egyetlen egy alkalommal sem tértél vissza Evilágból a Földre. Mind a két esetben csak álmodtál.

Az ausztrál hátrahőkölt, és hirtelen megfagyott az ajkán a szó. Jó darabig dermedten nézte a vezérezredes tokás arcát, és azt találgatta, vajon miféle különös taktika része lehet, hogy Nihuc képes volt ilyesféle kijelentést tenni.

Már éppen megszólalni készült, amikor kinyílt a helyiség ajtaja, és elsőként Guzel lépett be rajta, utána meg sorban a többiek.

– Üdvözlöm az urakat, kezdődik a megbeszélés – jelentette ki szikáran a fiatalabbik Tanító.

– Elnézést, előtte sürgősen ki kell mennem – motyogta Dariosz, miközben felemelkedett a székéről, majd kislisszolt az ajtón.

Tulajdonképpen nem hazudott. Valóban vizelnie kellett. De persze a gyors távozásának nem ez volt az elsődleges oka. Nihuc váratlan kijelentése után pontosan érezte, hogy most szüksége van legalább egy nyúlfarknyi időre, némi szusszanásra, hogy egy kicsit összeszedje magát.

Csak álmodott?… Mi az, hogy csak álmodott?… Úgy emlékezett, hogy még semmiféle hasonló kijelentés nem taglózta le ennyire, mármint amelyikről az első pillanatban tudni lehetett, hogy semmi köze az igazsághoz. Utoljára Melbourne-ben, az őrszobán tapasztalt ilyesmit különböző gyanúsítottak esetében, de ott azért nyilvánvaló volt, hogy az irhájukat akarják menteni a delikvensek. De Nihuc vajon miért tolt bele a képébe egy ekkora hazugságot? Miféle célja lehetett vele?

Az illemhely felé vette az irányt. A fáklyáktól gyéren megvilágított folyosókon haladva megpróbálta rendezni a gondolatait, de erre nem sok esélye nyílt, mert az egyik lépcsőfordulóban a titkárával találta szemben magát.

– Befutottak hozzám a jelentések, uram – közölte halkan és titokzatosan Trin. – Egy korábbi megbízásoddal kapcsolatban.

– Hallgatlak – vágta rá szinte öntudatlanul az ausztrál, pedig hirtelenjében fogalma sem volt, miről van szó.

– Az egyik ügynökömnek sikerült adatot gyűjtenie abban a kis faluban, ahol Nihuc vezérezredes született – újságolta a kormányzói titkár. – A kérdezősködések nyomán feltárult a gyermeki Nihuc jellemrajza. Csak a lényeget mondom, uram. A gyermek már négyéves korától kezdve igen sokszor hódolt az állatok kínzása iránti szenvedélyének. Soha nem mutatott szánalmat vagy együttérzést a meggyötört állatok iránt. Őzet, kutyát, macskát, egeret, bogarakat és csirkét bármikor a legnagyobb kéjjel sanyargatott, mintha nem lenne tudomása róla, hogy érző lényekről van szó.

– Miért is nem vagyok meglepve? – mondta komoran Dariosz.

– A jelentés még folytatódik – közölte tárgyilagosan Trin. – A gyermeket sokszor megbüntették, például megbotozták, illetve hevített kőre térdepeltették, de nem tudták jó útra téríteni. Az apja végül katonai pályára adta, így került tizenegy éves korában a Déli Helyőrséghez, először mint tisztiszolga, később pedig mint növendék. Még nem volt tizenkét éves, amikor a pletykák szerint az egyik felettese zaklatta és kihasználta, mármint testi értelemben. Erről természetesen nem született semmilyen kézzelfogható adat, csupán szóbeszéd, vizsgálat ugyanis nem történt ez ügyben. De minden jel arra vall, hogy a testi fenyítésnek ez a formája volt az, amivel végül megtörték és fegyelemre szoktatták a fiatal hadapródot.

– Ennyi elég lesz, derék titkárom – fogta meg Trin vállát a kormányzó. – Immár tudom, amit tudnom kellett. Köszönöm a szolgálatodat. Most térj nyugovóra, a többit pedig már bízd rám.

– Osmosis mindenekfelett – emelte kezét köszönésre az apró ember, aztán eltűnt a félhomályban.