Dariosz az asztal közepén álldogáló boroskancsó után nyúlt, aztán kicsit módosított a célon, és inkább a citromos víz kancsójának fülét ragadta meg. Eszébe jutott ugyanis, hogy legutóbb sem volt jó vége, amikor a Nihuccal történő eszmecsere közben alkoholt fogyasztott. Az ovális asztal túlfelén helyet foglaló vezérezredes persze észrevette a dolgot, de semmiféle reakciót nem mutatott.
A kormányzó egyébiránt a lehető legokosabban cselekedett, amikor úgy döntött, abszolút tiszta fejjel fog Nihuccal tárgyalni, mert ezúttal is olyan kijelentések hangzottak el, amelyeknek a befogadásához nagyon is kellett a józan agy.
Ám ott még nem tartunk. A Kormányzói Hivatal patinás helyiségében egyelőre annyi történt, hogy Dariosz részletesen beszámolt az országbírónak az utóbbi napok történéseiről, valamint a saját legfrissebb döntéseiről. Ezenközben megpróbált olyan taktikát követni, amely leginkább a ‘húzd meg – ereszd meg” módszerre épült. Kicsit rá is akart ijeszteni Nihucra, jelezve, hogy Osmosis kormányzója mindenkor hatalmat gyakorol az országbíró fölött, ugyanakkor barátságosnak is mutatkozott, így akarván a korábbi együttműködés folytatására késztetni a metamorfot.
– Szóval akkor hivatalosan már nincsen alakulatom – konstatálta Nihuc a szigorú tényt az elbeszélés végén. – Már nem vagyok a Kormányzói Testőrség parancsnoka, hiszen a testületet a mai nappal feloszlattad.
– A közlésem feléd természetesen nemhivatalos – mondta Dariosz. – Nem óhajtok semmiféle zavart kelteni Osmosisban, sem a katonai és rendészeti alakulatok, sem pedig a nép körében. Arra kérlek, értékeld a bizalmam és a barátságom jeleként, hogy tájékoztattalak a mai nap fejleményeiről. Ami Neridea szigetén történt, az egyelőre ott is marad. A Kormányzói Testőrség átszervezése persze majd meg fog történni itthon is, amikor kissé nyugodtabb idők jönnek, de…
– De mindezt már Pindzsuja lovag égisze alatt tervezed – egészítette ki a mondatot a vezérezredes.
– Pindzsuját nem parancsnoknak szánom, hanem kiképzőtisztnek – szögezte le Dariosz. – Magad is beláthatod, hogy szükségünk van egy olyan ember segítségére, aki már látott közelről vérre menő harcot, és nem egy cirkuszi arénában, hanem a csatatéren. Sőt, nemhogy látott, de ebben él hosszú évek óta. Egymaga több ütközetben vett részt, mint a vezérkarom tagjai együttvéve! Ismersz talán valakit Osmosis Köztársaságban, aki elmondhatja magáról ugyanezt, ráadásul még lojális is hozzánk?
– Ha megengedsz egy javaslatot, kormányzó, Pindzsuját inkább a leendő kiképzőtisztek felkészítésével bízd meg, arra talán még elég lesz az idő jövő nyárig – indítványozta Nihuc.
– Hogyhogy jövő nyárig? – hökkent meg Dariosz.
– A lovaghoz nem fűzhetünk hosszú távú reményeket, ugyanis a Terv szerint ő a kiszemelt, aki hamarosan vissza fogja vinni a Fejedelemségbe a két, jelenleg még inkognitóban lévő trónörököst, hogy újra megalapítsák a Norling Királyságot, vagy legalábbis az ősi királyság legbelső magvát.
Az ausztrál bosszankodva konstatálta, hogy a szépen felépített stratégiája Nihuc egyetlen mondata nyomán összedőlt, mint a kártyavár. De nem volt ideje ezen keseregni, inkább arra összpontosított, hogy ha már ilyen beszédes kedvében van a metamorf, akkor érdemes lenne jó alaposan megbombázni kérdésekkel.
– Örülök, hogy a Tervet szóba hoztad – mondta látszólag közömbösen –, jómagam is ez ügyben szándékoztam értekezni veled.
– Hallgatlak, kormányzó – szólt készségesen Nihuc.
– A Neridea szigetén történtek mélyen elgondolkodtattak. Arra jutottam, hogy a Központ nem igazán támogatja a humanista elveket követő hadviselési módszereimet. Legalábbis elég nehéz másképp értelmezni mindazt, ami a mai napon a Ziara-fennsíkon történt. Jól látom a helyzetet?
– Igen.
– Akkor áruld el nekem, kérlek, hogy ez az átkozott Központ miért tekint engem debilnek? De akár a többi földi embertársam nevében is beszélhetnék. Miért nem képes nyíltan, egyértelműen megmondani, hogy mi a fenét akar tőlünk? Akár közvetlenül, akár általatok üzenve, nekem teljesen mindegy, de ezt a „találd ki, mire gondolok” módszert végtelenül gyerekesnek tartom.
– Örülök, hogy éppen a gyerekeket említed, kormányzó, mert ez a dolog valahol olyan, mint a gyereknevelés. A szülő nem csinálhat meg a gyereke helyett mindent, mert ha az a gyerek nem tanulja meg saját maga elvégezni, amit kell, akkor nagy bajban lesz, ha már nem lesznek mellette a szülei. Vegyünk egy végtelenül egyszerű példát, mondjuk a cipőfűzőt. A szülő megmutatja a gyereknek, hogyan kell befűzni a cipőjét. Megmutatja egyszer, megmutatja kétszer, megmutatja, ahányszor kell, de végül a gyereknek egyedül is képesnek kell lennie a feladatra, nem lehet ott mellette még húszévesen is az apja vagy az anyja, hogy világ csúfjára ő fűzze be a cipőjét.
– Meg ne haragudj, Nihuc, tudod jól, hogy távol áll tőlem a bántási szándék, de ennél ostobább példát talán még soha nem hallottam tőled. Mi a fene van veled? Tán le vagy merülve? Már eleve a kiindulópontod sem stimmel, hiszen nekem még soha a büdös életben nem mutatta meg az a rohadt Központ, hogy mi a bánatot akar tőlem!
– Megmutatta az, nem is egyszer, csak te nem vetted észre a jeleket, vagy ha mégis, hát figyelmen kívül hagytad őket – mondta Nihuc, és mintha hamiskás mosoly bujkált volna a szája szegletében. – Arra kérlek, a jövőben soha ne vedd félvállról ezeket a jeleket, mert annak általában nincs jó vége. Az csak olyasmibe torkollhat, mint a fennsíkon történt fiaskó.
Dariosz hosszasan fürkészte a vezérezredes tekintetét. Idegesítette, hogy nem igazán érti, amiről Nihuc beszél, sem a példázatait, sem a célozgatásait. Észre nem vett jelek, szülők és gyerekek, no meg cipőfűzők? Mi ez a baromság?
Eszébe jutott, hogy Szubotáj is valami ilyesmiről mesélt neki, mármint ami a Nihuccal való párbeszédet illeti. Hogy is mondta? Szinte még a fülében csengtek a tatár szavai: „Hol gyereknek nézett, és mindenféle elefántokkal, citromokkal meg trombitaművészekkel példálózott, hol meg olyan mélységű tudományos szöveget vágott le, hogy egy idő után már a kötőszavakat sem értettem”.
Ezzel a metamorffal valami nincs egészen rendben, ez immár biztos – állapította meg magában Dariosz. Ennek ellenére sajnálta volna abbahagyni a faggatózást, mert nem adta fel a reményt, hogy a végén mégiscsak ki lehet hámozni valami használhatót Nihuc mondandójából.
– Térjünk vissza Pindzsuja küldetésére – javasolta. – Honnan tudod, hogy a Terv szerint neki kell majd hazavinnie a két trónörököst?
– Ez teljesen logikus – magyarázta a vezérezredes. – Pindzsuja a Kalrund Fejedelemség legsikeresebb és legnépszerűbb katonai parancsnoka. Ki más vezethetné azt a különítményt, amelyik majd hazaviszi a két fiút?
– Most akkor a saját logikai következtetéseidről beszélgetünk, vagy a Tervről? – kérdezte csalódottan az ausztrál. – Mert mintha az imént konkrétan a Tervet említetted volna valami ősi királyság újjáalapításának kapcsán…
– Mindkettőről beszélek, a saját logikámról és a Tervről is – jött a talányos felelet. – De akkor most én mondom azt, hogy a bizalmam és a barátságom jeleként tájékoztatlak a Terv idevágó részleteiről.
Dariosz még csak nyelni sem mert, nehogy bármivel megzavarja a kibontakozó fejleményeket.
– Kormányzó! Tudtad te azt, hogy az ősidőkben majdnem az egész Északi-földrész egyetlen országot jelentett? Nevezetesen a Norling Királyságot?
– Nem igazán mozgok otthonosan az Északi-földrész történelmében – ismerte be csöndesen az ausztrál.
– Nos, hajdanán a Norling Királyság a Belső-tenger partjaitól kezdve egészen az északi Mocsárvidékig terült el. Utána azonban elkövetkezett a feudális anarchia kora, és a hatalmas ország számtalan kisebb-nagyobb részre szakadt. Ilyen hercegség, olyan őrgrófság, amolyan vajdaság, vagy éppen bánság. Se szeri, se száma nem volt a különböző entitásoknak. A múlt században nem kevesebb, mint harmincnyolc apróbb-nagyobb utódterület hadakozott folyton egymással, ez volt a történelmi rekord. Szerencsére azóta valamelyest kedvezőbb a helyzet, legalábbis a Terv szempontjából, amely azt irányozza elő, hogy újra egyesíteni kell a földrésznyi országot, és ennek az erős és hatalmas közigazgatási egységnek csatlakoznia kell a szabad világhoz.
– Miféle szabad világhoz? – értetlenkedett Dariosz.
– Ahhoz a szabad világhoz, amelyet a Szigetvilág akkoriban már minden kétséget kizáróan meg fog testesíteni – magyarázta Nihuc. – Most pedig hadd világítsam meg, miért meséltem el neked mindezeket. Rövidke előadásomból könnyedén kihüvelyezheted, hogy mi a Terv lényege. A Terv voltaképpen olyasmi, akár egy hosszú séta. Szerepelnek benne apró lépések éppúgy, mint nagyobb mérföldkövek. Az például, hogy a két trónörökös közreműködésével Rőtvárban újjáalapítjuk a Norling Királyság magvát, csupán egy apró lépés. De hogy ez az entitás az anagur puszták kivételével egyesítse az egész Északi-földrészt, az már egy jelentős mérföldkő. Ennél is nagyobb mérföldkő azonban, hogy egész Evilág egyetlen hatalmas szövetségi rendszerré alakuljon, amelyben a különböző népek békésen, szabadon és jólétben élnek egymás mellett.
– Mi tagadás, egészen nagy formátumú és ambiciózus elképzelés – ismerte el Dariosz.
– Még annyit hadd tegyek hozzá, hogy a különböző kisebb-nagyobb lépések felcserélhetők, módosíthatók, vagy akár ki is hagyhatók, de a mérföldkövek, mint ahogy a nevük is mutatja, kőbe vésett határpontok, amelyek sosem módosulhatnak, mert az ilyesmi azzal a veszéllyel járna, hogy az egész Terv összeomlik. Példákra lefordítva: ha Rőtvárban végül mégsem sikerül újjáalakítani a Norling Királyságot, akkor majd megtesszük egy másik színhelyen, mondjuk a Vajdaság, a Nádorium vagy a Bánság fővárosában. És akkor legfeljebb majd az éppen aktuális vajda, nádor vagy bán lesz az újkor első norling királya, nem pedig a fejedelem. De például az a mérföldkő, miszerint az Északi-földrész norling területeit egyesíteni kell egyetlen országban, nem módosítható és nem elhagyható.
– Értem – bólintott az ausztrál –, azt azonban még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi a bánatért nem lehetett ezt már a kezdet kezdetén az orrunkra kötni. Távolról sem vagyok nemzetbiztonsági szakember, de ebben a tervben semmi olyat nem vélek felfedezni, aminek bármelyik részlete indokolná azt a rendkívül idegesítő és agyament titokzatoskodást, amit ti a Központtal az élen eddig műveltetek.
A vezérezredes elnéző mosollyal nézett Darioszra:
– Ismét csak a gyerekekkel fogok példálózni. Szerinted jó ötlet lenne, ha a kis nebulóknak mindjárt az iskola első osztályában megpróbálnák a fejükbe verni a középiskolás tananyagot is? Nem okosabb dolog szép fokozatosan haladni, és először a betűk meg a számok ismeretére tanítani őket, és majd csak nagy sokára előhozakodni a Pitagorasz-tétellel meg a tömegmegmaradás törvényével?
A kormányzó a kezébe temette az arcát:
– Az agyamra mész ezekkel az idióta példákkal, Nihuc – nyögte fájdalmasan, aztán kinézett a tenyere mögül: – Az egyébként világos előtted, hogy én még sem a Földön, sem Evilágon nem neveltem föl egyetlen gyereket se? Akkor meg mi ez a marhaság már megint? Akár még lekezelőnek is vehetném, elvégre a példád szerint az én értelmi képességeim egyenértékűek egy első osztályos kisfiúéval. De ha meg így látod, akkor mit hadoválsz nekem mindenféle Norling Királyságról, szabad világról meg mérföldkövekről? Hiszen én azt még fel sem bírom fogni, nem igaz? Végtére is én a Központ szemében most még csak egy tanulni vágyó kissrác vagyok.
A metamorf most már letörölte az arcáról a kósza félmosolyt, és egy vértanú komolyságával szólalt meg:
– Ha akarod, minden megbeszélésünk elején, közben és végén elmondom, ahányszor csak kell, hogy engem a te támogatásod céljából állítottak rendszerbe. Ehhez a primer szintű utasításhoz én eddig is hű voltam, és ezután is az leszek. Ennél csak egyetlen magasabb rendű parancs létezik számomra, a Terv végrehajtása.
A kormányzót nem hatotta meg a hízelkedő üzemmódra váltás:
– Én mindezt készséggel elhiszem, Nihuc. De ezzel még nem tudtad megértetni velem, hogy miért néztek minket alapból elmeroggyantaknak. Ha az imént nem lettem volna világos, akkor most kimondom nyíltan, hogy a gyerekes példáid kicsit sem vittek közelebb a megfejtéshez.
– Akkor mondok egy másikat – ajánlotta lelkesen Nihuc. – Képzeld el, hogy a második világháború idején járunk, 1944 júniusát írjuk, és te a szövetséges haderő egyik katonája vagy. Éppen készültök partra szállni Normandiában. Mit szeretnél, miről tartson eligazítást a parancsnokod? Arról, hogy miképpen kell véghezvinni ezt a műveletet, és mi a teendő, ha majd az egységed megvetette a lábát francia földön, vagy inkább arról hallgatnál meg nagyívű előadásokat, hogy mi lesz a csapatod feladata Berlin ostrománál?
Dariosz most már igen mély döbbenettel bámulta a metamorf arcát:
– Élek a gyanúperrel, és ezt vedd jószándékú figyelmeztetésnek, hogy valami komoly gond van a programoddal. Vagy a betápoddal. Vagy tudja a bánat, hogy middel, de tényleg aggódom érted. Emlékszem, korábban sokkal jobban értettem a magyarázataidat meg a képzettársításaidat, most viszont őszinte aggodalommal figyelem, ahogy sorolod itt az ostoba példázatokat. Ez a partraszállásos kérdésed pont ugyanolyan csapnivaló, mint a gyerekes meg a cipőfűzős… Hát persze, hogy a normandiai helyzetről akartam volna eligazítást hallani a partraszállás napján, nem Berlin ostromáról! De hát a szövetséges haderő tagjaként azért mégiscsak tudtam volna, hogy a hadműveleteink végső célja a náci Németország legyőzése, nem pedig a tengerben fürdőzgetni megyünk Normandiába! Ráadásul Berlint nem is a szövetségesek ostromolták meg, hanem az oroszok, ennyit még én is tudok!
– Nézd, kormányzó…
– Várj egy kicsit, Nihuc! Szerintem hagyjuk a példázatokat. Engedjük el a cipőfűzőket, az első osztályos kisgyerekeket, Normandiát meg a Pitagorasz-tételt is. Beszéljünk nyíltan és konkrétan, abszolút evilági módon. Felteszek neked egy kérdést, és arra kérlek, válaszold meg mindenféle mellébeszélés és bugyuta példázatok nélkül. Tényszerűen, világosan, egyértelműen. Rendben? Kapható vagy rá?
– Legyen így – tárta szét a karját Nihuc.
– Tehát a kérdésem: jómagam, már mint Dariosz kormányzó, miért nem kaphattam eddig semmiféle tájékoztatást, tanácsot és iránymutatást a Tervnek azon mérföldkövéről, miszerint arra kell törekednem, azon kell dolgoznom, hogy mihamarabb valósuljon meg a Szigetvilágban a népek békés együttműködésének a csírája, amely majd kiinduló bázisa lehet egy még nagyobb szövetségi rendszernek?
A vezérezredes hallgatott egy sort, ám közben mindvégig Dariosz tekintetét figyelte. Végül így szólt:
– Ne haragudj, kormányzó, de kénytelen vagyok visszakérdezni: szerinted az elmúlt években melyik időszakban akadt volna erre megfelelő pillanat?… Nem, ne szólj közbe! Én is végighallgattalak, kérlek, most te is tisztelj meg engem a figyelmeddel… Talán akkor, amikor még a Régi Arénában vívtad a személyes küzdelmeidet? Vagy amikor kormányzóvá választottak? Akkor kellett volna a nyakadba zúdítani az információt, hogy egyszer majd nemcsak Osmosis Köztársaságért, de egész Evilág sorsáért kell felelősséget vállalnod? Vagy amikor nemrég a szigeted védelmét szervezted a minden irányból támadó betolakodók ellen? Az lett volna a megfelelő időpont, hogy nagyon távlati célok ismertetésével vonjuk el a figyelmedet az azonnali feladatoktól? Teszem azt a főváros felgyújtásának megakadályozásától?
– Hadd mutassak rá…
– Egyelőre ne mutass rá semmire, mert még én beszélek – csattant fel szigorúan Nihuc. – Próbáld megérteni végre, hogy a Tervben mindennek megvan a maga rendelt ideje. Ahogy a Földön szokták volt mondani: akkor kell átmenni a hídon, amikor odaértünk. Azt pedig külön sérelmezem, miszerint te egyáltalán nem vagy képes értékelni azt, hogy a mai napon is komoly titkokat árultam el neked, pedig ilyesmire egyáltalán nem volt felhatalmazásom. Tehát én lényegében az egész evilági létemet teszem kockára akkor, amikor igyekszem eloszlatni a kételyeidet, vagy megerősíteni téged bizonyos elgondolásaidban, netán jó tanácsokkal is ellátni a jövőre nézve, és mindezért az a köszönet, hogy gúnyolódsz a cipőfűzős példámon, a kisdiákos példámon, meg a…
– Nagyon távol áll tőlem a hálátlanság, sőt én valójában téged…
– Hagyjuk most a megható vallomásokat, kormányzó! Metamorf vagyok, nem fogok könnyekben kitörni. Nekem elég volna annyi, ha látnám az arcodon, hogy megértetted, milyen súlyos kockázatot vállalok a barátságunkért és a különleges együttműködésünkért. Az meg pláne nagy örömmel töltene el, ha azt is felfognád, nem boríthatom rád az összes információt, amivel rendelkezem, akár Evilágot tekintve, akár a Tervet, akár a te egyéni sorsodat, mert annak a súlya alatt összeroskadnál! Fel bírod ezt fogni? Ha most, ebben a szent percben elmondanék neked mindent, amit csak tudok a sorsodról, a feladataidról vagy a Terv rád vonatkozó fejezeteiről, akkor a következő pillanatban már az újraélesztéseddel kellene foglalatoskodnom, mert ájultan csuklanál össze azonnal! Képes vagy ezt megérteni, Dariosz kormányzó?
