Osmosis – 410. fejezet

Szubotáj mindössze húsz percig ábrándozhatott az Orel vezetőfülkéjében, utána a felesége behívatta az utastérbe, és onnantól kezdve részt kellett vennie egy rendkívül bizarr szeánszon. Legalábbis ő így élte meg a történéseket.

Mert hiszen mi másnak is lehetne nevezni azt a jelenetet, amikor egy vörös hajú android megpróbálja elfogadtatni egy földi emberrel, hogy ő a Földön már nem él, és itt, ezen a másik bolygón sem a saját testében létezik, továbbá a szülei is meghaltak odaát, abban a bizonyos autóbalesetben.

A tatár először csöndesen fürkészte Mario arcvonásait, és próbálta elképzelni, milyen felfoghatatlanul súlyos, földbe döngölő élmény lehet mindezzel szembesülni. Ráadásul úgy, hogy röviddel korábban még egy teljesen más variációval akarták megetetni az embert.

Mindenesetre az biztató volt, hogy az olasz fiú már egyáltalán nem látszott földbe döngöltnek. Legalábbis kifejezetten vitálisnak tűnt ahhoz az állapothoz képest, amikor még az újraélesztése volt napirenden. Néha felpattant az ülésből, járkált kicsit fel és alá, aztán belehuppant egy másikba, és hosszasan meredt maga elé.

Szubotájnak olyan érzése volt, mintha a gyász különböző fázisait egyszerre, vagy inkább követhetetlenül gyors váltásokban látná lezajlani. Volt itt tagadás, harag, alkudozás és összezuhanás is, de az elfogadás, mint olyan, még nagyon távolinak tetszett.

A tatár letelepedett a felesége mellé, és hogy Mario még véletlenül se érthesse meg, oroszul súgta oda neki:

– Miért nem adtok be neki valami nyugtatót?

– Már kapott – felelte a metamorf. – Többre nincs szüksége, nem az lesz itt a megoldás.

Ekkor átjött a vezetőfülkéből a Kisfiú is, mire Mario egyenesen nekiesett, és a vállait megragadva jó alaposan megrázta:

– Hol van Gonagó? Őt miért nem mentetted meg?

– Örülök, hogy egyáltalán téged meg tudtalak menteni – mondta csöndesen az android. – Bár ha nem érkezik meg az Orel, nem vagyok benne biztos, hogy még sokáig a víz fölött tudtam volna tartani a fejedet abban az őrült hullámzásban.

Ekkor már Szubotáj is felállt a helyéről, és óvatosan megfogta Mario vállát, de mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az olasz fiú lerázta magáról a kezét, majd lerogyott a legközelebbi ülésre, és keserves zokogásba fogott.

– Becsaptatok, átvertetek, hitegettetek, összevissza hazudoztatok – hajtogatta. – Elvettétek az életemet. Mind a kettőt… Elvettétek a szüleimet. Elvettétek Gonagót, a legjobb barátomat. Az egyetlen barátomat!

„Ez most megint a harag – gondolta Szubotáj. – Ha nem tévedek, rögtön utána újra jön a tagadás, esetleg az alkudozás.”

Közben a Kisfiú jelezte, hogy ideje lenne indulni, mert a két trónörökös mindjárt magához tér az altatásból. Az volt a meghökkentő, hogy mindezt élőszóban közölte Raudonával.

– Mi az? – kérdezett rá a tatár. – Már ti sem vagytok agyi kapcsolatban?

– Átmenetileg leváltam a rendszerről – magyarázta a Kisfiú. – Nagyon alacsony szinten van az energiám.

Raudona jóváhagyólag bólintott:

– Igazad van, induljunk. Irány Osmosis főváros, a Régi Aréna küzdőtere. Takarékoskodj az üzemanyaggal, amennyire csak lehet.

A Kisfiú visszament a vezetőfülkébe, az Orel pedig kisvártatva meglódult az égen. Ezzel egyidejűleg Mario, aki idáig a kezébe temette az arcát, most felemelte a fejét, és esdeklően nézett a vörös démonra:

– Biztosan nincs rá mód, hogy valaha visszatérhessek a Földre?

– Biztosan – közölte csöndesen Raudona.

– Semmilyen módja sincs?

„Helyben vagyunk – gondolta Szubotáj. – Itt van újra az alkudozás.”

Aztán odament az olasz fiúhoz, leült mellé, és átkarolta a vállát:

– Mi értelme lenne visszamenned? Hiszen hallottad, a Földön már halott vagy – magyarázta neki. – Evilágon viszont hamarosan születni fog egy gyermeked. Ezt a Földön soha nem élhetted át, és már biztosan nem is fogod, de itt még előtted áll egy gyönyörű élet. Minden jel arra mutat, hogy a te otthonod már itt van, Osmosisban, ahol epedve vár rád a kedvesed. Kicsit sem vágysz rá, hogy végre újra láthasd?

Mariónak most furcsa grimaszba torzult az arca. Jól látható volt, hogy újabb kínzó gondolat született meg a fejében, és nem kellett sokat várni rá, hogy hangot is adjon neki:

– De hiszen az nem is az én gyerekem…

Raudona megpróbálta gyorsan elütni a dolgot egy szelíd korholással:

– Jaj, ugyan, hagyd már ezt az ostoba féltékenykedést! Hidd el nekem, hogy Emma soha nem csalt meg téged. Sem Zurabbal, sem senki mással.

– Az a gyerek nem az enyém, hanem Cirioné – kötötte az ebet a karóhoz Mario. – Most az egyszer végre légy egyenes, és ne próbálj újra átverni! A lovászfiúé a gyerek, ugye? Az ő génjeit örökli, nem az enyémeket. Hiszen Cirion DNS-e van most Emma testében, nem az enyém. Az enyém honnan is lenne? Elvégre az elveszett a sötét és végtelen űrben, nem igaz?

Most már Raudona is felemelkedett az ülésből. Odament az olasz fiúhoz, térdre ereszkedett előtte, megfogta mindkét kezét, és mélyen a szemébe nézve így szólt:

– Tudományos szempontból természetesen igazad van. A gyermek nem a te génjeidet fogja örökölni. De ettől még bízvást tekintheted a sajátodnak. Cirion testét talán nem tekinted a sajátodnak, több mint egy év után? Nagyon fontos, hogy megérts valamit. Azt a személyt, aki vagy, elsősorban nem a teste határozza meg, hanem a gondolatai, az érzelmei, a vágyai, a tudata, a lelke, a jelleme. Ezek pedig mind a tieid. És a gyermeked olyanná válik majd, amilyennek neveled. Az fogja majd formálni, hogy mennyit adsz át neki mindabból, ami te vagy.

Ezen a ponton Szubotáj is szükségét érezte, hogy bekapcsolódjon a meggyőzésbe. Odatérdelt hát ő is Mario elé, és belekezdett:

– Gondolj csak arra, hogy mit tud erről az egészről Emma. Számára teljesen egyértelmű, hogy te vagy a leendő gyermeke apja. Hiszen te nemzetted, általad fogant, a ti szerelmetek gyümölcse. Mit tudhat szegény Emma holmi DNS-ekről, idegen bolygókról, korpuszról és animáról, meg más effélékről? Száz év alatt sem értené meg, akárhogy is magyaráznád. No nem azért, mintha buta lenne, hiszen nagyon is okos lány. De az ő világától mindez nagyon távol áll, az ő lelkében sokkal egyértelműbb a képlet. Szeretem Mariót, ő az életem párja, hűséges vagyok hozzá, és követem bárhová, mert örökké egybefonódott a sorsunk, hiszen a közös gyermekünket várom. Az ő gondolataiban ilyen egyszerű a dolog, és nagy kár lenne bármi módon megzavarni ebben.

– Szerintem az is könnyen belátható – vette vissza a szót a metamorf –, hogy igen sok galibát okozna, ha a leendő gyermek nem az evilági küllemedre hasonlítana, hanem a földire. Azt hogyan magyaráznád meg Emmának? Talán örülnél neki, ha ez a bizarr kétely végigvonulna az egész közös életeteken? Mert abban biztos lehetsz, hogy nem volna olyan nap, amikor Emmának ne jutna eszébe, hogy vajon miért nem hasonlít ez a gyermek az apjára, sem az arcvonásaiban, sem a mozdulataiban, sem egyetlen gesztusában.

Most némi csönd keletkezett az utastérben, amit csakhamar az olasz fiú elkeseredett sóhaja szakított meg:

– Most nem lennék képes találkozni vele. Még nem. Úgy érzem, rá se tudnék nézni…

Raudona mintha kicsit keményebben szorított volna rá Mario csuklójára, mire a fiú olyasféle állapotba zuhant, mint amilyenben a két trónörökös leledzett odaát. Azzal a különbséggel, hogy neki nem csukódott le a szeme. De a feje hátrahanyatlott az ülésben, és most úgy tűnt, mintha valami oknál fogva a mennyezetet bámulná.

Szubotáj nem mert megszólalni, mert nem tudta, hogy Mario jelen van-e még, hallja-e, ami körülötte elhangzik. A kételyét csak fokozta, hogy a fölegyenesedő Raudona megint oroszul szólt hozzá:

– Holnap őt is el kell vinnünk magunkkal az anagur pusztákra.

– Hogy mi van? – hunyorgott értetlenül a tatár.

– Úgy értékelem, hogy azok az élmények majd jót tesznek neki. Ezt nevezik az új ingerek terápiájának. Ez a módszer különösen akkor hasznos, amikor valaki depressziós, szorongó, csalódott vagy túlságosan befelé forduló állapotban van, és a hagyományos terápiás módszerek nem elég hatékonyak a stagnálásból való kiléptetéséhez. A depresszió és a befelé fordulás gyakran merev gondolatmintákhoz vezet, az új ingerek viszont feltörhetik ezt.

– És eddig vajon mit csináltatok vele? A fűszoknyás bolondok között talán nem ilyen terápia folyt? És hát látszik, hogy mekkora sikerrel…

– Nem tudom, idáig ki volt az informátorod az ős-meorikat illetően, de sürgősen bocsásd el, mert félrevezetett – szidta le a férjét Raudona. – Az ős-meorik egyáltalán nem bolondok. Csodálom, hogy így nyilatkozol egy olyan népcsoportról, amelynek idáig még egyetlen tagjával sem találkoztál.

– Hiába dorgálsz, akkor sem értelek. Elvinni a Déli-földrész nomádjaitól az Északi-földrész nomádjaihoz? És ettől várni a csodát? Ennek mi értelme van?

– A két közeg és a két helyszín között létezik két óriási különbség – magyarázta Raudona. – Az ős-meorik esetében a végtelen nyugalom, az egyhangúság, a monotonitás volt a terápia. Az anagur néped körében viszont pont az ellenkezője lesz a gyógymód. Mert könnyen beláthatod, hogy nem ugyanaz egész nap a földet túrni vagy a sót gereblyézni, mint egy másik törzs körében éppen hadjáratra készülni.

– És mi a másik óriási különbség?

– Az, hogy nálatok vannak lovak. Nem is kevés. Talán nem kell külön ecsetelnem, mit jelenthet ez valakinek, aki egy lovászfiú testében kelt új életre.

Szubotáj egykedvűen vonta meg a vállát:

– Bánja a fene, legyen igazad. Remélem, hamarosan rendbe tudjuk hozni ezt a szerencsétlen srácot, mert nekem már igencsak hiányzik a régi Mario… Csakhogy más is hiányzik!

Raudona elmosolyodott:

– Netán a csókolózás gyakorlása?

– Fogd vissza magad, kéjsóvár némber! – vigyorgott most már Szubotáj is. – Az ételre gondoltam! Az ételre! Elhiszem, hogy számodra ez nem releváns igény, de én most már harapnék valamit. Tartok tőle, hogy nem volna kedves a Világügyelő Férfiú előtt, ha az egyik törzsének első embere éhen halna a Szigetvilágban, ég és föld között… Hahó, öcskös! – kiáltott be a vezetőfülkébe. – Mikor érünk már Osmosis fölé? Ennyire ne spórolj a ridezittel, mert kiporolom a nadrágodat!