Osmosis – 408. fejezet

Most már a gálya fedélzetén is érzékelték a közelgő bajt. Fejveszett rohangálás vette kezdetét, egy idő után az evezők is vad kalimpálásba fogtak, ingerült kiabálás hallatszott a hajó minden pontjáról, és maga a Kisfiú is minden pillanatban új számításokat futtatott le a rendelkezésére álló adatok alapján, de hiába. A szó szerint szélsebesen változó körülmények között nem volt képes megbízható előrejelzést készíteni a történések várható menetéről.

Aztán a legmagasabb fokozatú vészüzemmódba kapcsolt, ami azt takarta, hogy onnantól kezdve csakis a célszemélyre koncentrált, és kizárt minden egyéb beérkező jelet, amelyik nem volt közvetlen kapcsolatban az immár egyetlen feladattal, a célszemély megmentésével. Ez nem sokkal azelőtt következett be, hogy a gályát villámcsapás érte, és egyszerűen kettétört.

A Kisfiú még időben elrúgta magát a hajótesttől, és ettől a pillanattól fogva minden rendszere a keresésre összpontosított. Meg kell találnia Mariót!

* * *

Az Orel természetesen nem a vezérsugár mentén cammogott le a bolygó felszínére. Vészhelyzet volt, ilyeténképpen Raudona olyan zuhanórepülésbe buktatta bele a gépet, hogy Szubotáj egy idő után kénytelen volt figyelmeztetni:

– Ha még sokáig csinálod ezt, akkor az Orelt kopaszra borotválja a hőhatás.

– Nyugodj meg, ura vagyok a helyzetnek – jelentette ki Raudona, határozottan ráfogva a szarvkormányra.

– Nem kétlem, csakhogy mindjárt odalesz a gép digitális kamuflázsa – mutatott rá a tatár, ekkor már kissé szétfolyó arccal. – Ezek a felületek sok mindent kibírnak, de egy ilyen hőhatást nem.

Nem jött válasz, viszont a terhelés egyre fokozódott, aminek hatására Szubotáj kétségbeesve felnyögött:

– Elhiszem, hogy te akár tizenöt G-t is kibírsz, baszod! De én meg egy ember vagyok. Plusz még van két fajtársam az utastérben. Mintha említetted volna, hogy komoly terveitek vannak velük…

Raudona végre kihozta az Orelt a zuhanórepülésből. Maga felé húzta a szarvkormányt, ezáltal az űrsikló pályája egyre kisebb szöget zárt be a felszínnel. Közben pattogó hangon utasításokat osztogatott a férjének:

– Hozd be a két trónörököst a vezetőfülkébe! Gyerünk, gyerünk!

– De hogy az anyámba? Hát kicsatolni se bírom magam! – háborgott a tatár a másik vezetőülésben.

– Most már ki bírod – közölte nyugodt hangon a metamorf. – Jegyezd meg, hogy minden utasításom az elhangzása utánra vonatkozik. Ha kérek tőled valamit, és abban a pillanatban képtelennek érzed rá magad, biztos lehetsz benne, hogy néhány másodpercen belül teljesíthetővé válik a parancs.

– Jó tudni – nyögte cinikusan Szubotáj. – Biztató jövőkép, hogy a parancsaid után néhány másodperccel még életben leszek, és nem járok úgy friss házasként, mint egy imádkozó sáska.

A tatár immár valóban ki bírta csatolni magát az ülésből, sőt mintha az arcvonásai is rendeződni látszottak volna.

– Amúgy hova a bánatba pakoljam a két fiút? – kérdezte szolgálatkészen.

– Nekem teljesen mindegy, csak legyenek itt! A vezetőfülke pedig legyen hermetikusan lezárva! – parancsolta a vörös démon. – Az utastér nemsokára megtelik vízzel.

Ekkor haladtak át egy igen komoly és nagyon sötét felhőzeten, majd Raudona teljesen megszelídítve és lelassítva az Orelt végül a lehető legóvatosabban vitte le a vízfelszín alá, már amennyire ez egy vihartól háborgó tenger esetén lehetséges.

Szubotáj éppen csak be tudta vonszolni a vezetőfülkébe a két alélt fiút. Ahogy lezárta maga mögött az ajtót, a metamorf rögtön szélesre tárta az utastér nyílászáróit, és a Belső-tenger vize immár akadálytalanul zúdult be az Orel legnagyobb helyiségébe. Néhány kisebb-nagyobb halon kívül ez a víz szerencsére tartalmazott egy Kisfiút és az általa vasmarokkal megragadott Mariót is, és utóbbi volt sokkal rosszabb állapotban.

Raudona ezt érzékelve haladéktalanul lezárta a nyílásokat, aztán kiemelte az Orelt a tengerből, majd megnyitotta a megfelelő csapokat, mire a víz távozni kezdett, és hamarosan már csak néhány hal vergődött az utastér padlózatán. No meg a Kisfiú és Mario.

Szubotáj elhűlve nézte a jelenetet az üvegablakon át. Annyira szürreális volt, hogy elsőre úgy tetszett, mint valami új és szenzációs mozifilm előzetese. A padlón Mario fekszik, látszólag élettelenül, mellette egy nyolcéves forma kölyök, aki úgy tevékenykedik, akár egy orvos, odébb egy kétarasznyi hal pattog és vergődik a padlózaton, közben az Orel megint emelkedik, túl a viharfelhőkön, túl a villámláson, egyszer csak besüt a nap mindenhonnan, Raudona meg kiront a vezetőfülkéből, és üzembe helyezi magát…

– Kezdem a szívmasszázst – jelenti be a vörös démon, majd egy idő után letépi az inget Mario melléről, és ráordít a nyolcéves forma kiskrampóra:
– Üsd ki! Háromszázzal!

Mire a srác ráteszi a két tenyerét az olasz fiú mellkasára, a következő pillanatban pedig úgy megrázza, hogy szegény Mario ájultan is behomorít, de utána ezek ketten, mármint Raudona meg az a kisfiú örvendeznek valamin, és nemsokára Mario is kinyitja a szemét, és meg is kérdezi, hogy hol van.

Szubotáj lassan visszaereszkedett a jobb oldali vezetőülésbe, és a kezébe temette az arcát. Már eddig is epekedve várta, hogy végre az övéi között lehessen, anagur földön, de most minden korábbinál erősebben tört rá a vágy.

Ó, azok a csillagfényes pusztai éjszakák! Arcot simogató őszi szellők, csönd és nyugalom, a lovak becses társasága, mely oly hatékonyan csillapítja a felajzott idegek háborgását! És nincsenek sunyi titkok, ájult és félhülye trónörökösök, rejtélyes központok, átálló tábornokok, animák és korpuszok, és legfőképp nincsenek kisfiúnak kinéző gépezetek, amelyek újraélesztést végeznek.

Tudta ugyan, hogy nem üdülés céljából fog hazatérni, és hamarosan hadjáratot kell vezetnie norling földre, de azt is tudta, hogy az előkészületekkel eltelő néhány nap minden pénzt meg fog érni.

Nem sokáig volt lehetősége ilyesmiken merengeni, mert egyszer csak benyitott a vezetőfülkébe a kissrác, és megszólította:

– Szia! Bejönnék, ha nem bánod, mert a főnök először négyszemközt akar beszélni Marióval, és nem szeretnék zavarni. Hadd mutatkozzam be, én vagyok a Kisfiú.

A tatár hosszasan vizslatta a nyolcéves forma kölyök arcát, aztán hátradőlt az ülésben, és mintegy mellékesen megjegyezte:

– Furfangos neved van, ezer év alatt se tudtam volna kitalálni… Mondd csak, te is olyan fokozatú vagy, mint a vörös hajú?

– Nem. Ő természetesen jobb nálam. Ezért is ő a feljebbvalóm – felelte az android, majd szemügyre vette a padlózaton heverő két trónörököst, és így szólt: – Biztos, hogy jól vannak?

– Honnan tudjam? – vonogatta a vállát Szubotáj. – Te vagy az orvos.

– Én sem vagyok orvos.

– Nem? Akkor bizonyára csak hobbiból defibrillálgatsz, jártadban-keltedben.

A Kisfiú lehajolt a két alélt trónörököshöz, és megvizsgálta őket. Amikor fölegyenesedett, magabiztosan kijelentette:

– Remekül vannak mindketten. Neked tudok valamiben segíteni?

– Nem tudsz, öcsi – felelte a tatár lemondóan. – Azzal tudtál volna segíteni, ha soha nem is szerzek tudomást a létezésedről. De amúgy hányan vagytok itt, ezen a rohadt Evilágon? Már csak azért kérdezem, mert egy óvatlan pillanatban elég sok színes fénypontot láttam felvillanni a Zvezda központi számítógépének kijelzőjén. Ha érted, mire gondolok.

– Erről nem tudok nyilatkozni.

– Nem, mi? Hát akkor hogy akarsz nekem segíteni?

– Minden mással, ami nem titok.

– Hú, de komoly kisgyerek vagy! Egyem meg azt a csöpp kis lelkedet. Mióta vagy Evilágon rendszerbe állítva?

– Erről sem tudok nyilatkozni.

– És azt tudod, hogy eddig hány átállt tábornok került ki a soraitokból?

– Erről sem tudok nyilatkozni.

– Hallod? Neked valamilyen formában nem Irina az anyukád? Tudod, odafenn a Zvezdán.

– Nekem nincsen anyukám.

– Megdöbbentő fordulat – motyogta pikírten a tatár, szinte csak önmaga szórakoztatására, aztán nagyot legyintett: – Na jól van, kisgyerek, ha úgysem árulhatsz el nekem semmilyen titkot, akkor inkább maradj csöndben. Gondolom, Mario újraélesztése amúgy is megviselte az akkumulátoraidat, az üres jópofizásra meg kár energiát pazarolni. Arról nem is beszélve, hogy Szubotáj bácsi így újra elmerülhet a kedvenc álomvilágában, és legalább lélekben már az anagur pusztákat járhatja…