Osmosis – 407. fejezet

Dariosz, nem sokkal azután, hogy kettesben maradtak a kormányzói sátorban, szelíden ugyan, de kérdőre vonta Oleszját:

– Ugye, jól tudom, hogy te hivatásos katona vagy, és ennek megfelelően komoly kiképzést kaptál a Földön?

– Persze, hogy jól tudod – felelte a lány, és gyanakodva fordult a szerelme felé.

– Tanultatok hadtörténelmet is, igaz? Mármint te meg Szubotáj.

– Igen, mindketten tanultunk hadtörténelmet is. De mire akarsz kilyukadni?

– Csak annyit szeretnék megtudni, hogy miért nem szóltatok nekem bizonyos dolgokról az elmúlt időszakban.

– Miféle dolgokról?

– Például arról, hogy a katonáim sátrai túl közel esnek egymáshoz, és eleve nagy hiba egy kupacba telepíteni a tábort – felelte Dariosz, és még ezen kívül is felsorolt jó néhány dolgot, legfőképp Pindzsuja lovag szavaira támaszkodva.

Oleszja szinte lerogyott az ágyra, és egyelőre maga elé bámult. Jó pár másodpercnek kellett eltelnie, mire megszólalt, és pontosan lehetett érezni a hangjában a megbántottságot:

– Most érkeztem vissza arról az űrállomásról, amelyik valami kideríthetetlen ok miatt máig is őrzi egy Maxim nevű férfi holttestét. Egy olyan emberét, aki nagyon fontos személy volt az életemben. És akkor ilyen kérdésekkel fogadsz?… Persze, hogy láttuk mindazt, amit felsoroltál!… Tessék, elismertem. És most mi lesz? Talán engem akarsz felelőssé tenni a történtek miatt? Vagy Szubotájt?

Dariosz nagyot sóhajtva rogyott le Oleszja mellé, és valamivel halkabban így folytatta:

– Dehogyis akarlak én felelőssé tenni, kedvesem. Itt a felelősség egyedül az enyém, és eszemben sincs kibújni alóla, pláne nem rád testálni. De tudnom kell az okát, hogy miért nem tette szóvá egyikőtök sem ezeket a hiányosságokat, mert ez nagyon fontos a jövőre nézve. Tudnom kell, hogy számíthatok-e rátok a későbbiekben, vagy pedig arra kell berendezkednem, hogy ti valamiféle félreértelmezett tekintélytisztelet okán, vagy a bánat se tudja, hogy miért, de a jövőben sem fogtok tanácsot adni, vagy egyenesen rám szólni, ha olyan hibákat vesztek észre, mint amiket a…

– Nézd – szakította félbe a kedvesét Oleszja, és a combjára tette a kezét –, szerintem fölösleges túldimenzionálni ezt a dolgot. Bizonyos szempontból semmi különös nem történt, csak annyi, hogy az embereidhez hasonlóan mi is azt gondoltuk, itt aztán semmiféle baj nem érheti a tábor egyetlen lakóját sem. Ilyesféle tévedések könnyen megtörténhetnek bármelyik háborúban, hát még egy olyan szürreális hadjáratban, mint ez itt. Mert mit is gondolhattak a katonáid azok után, hogy folyton az egy igaz Isten támogatásáról papoltál nekik? Mit gondolhattak, amikor nap nap után látták a gépeinket felszállni és landolni? Hát csak azt, hogy ha ilyen égi patrónusuk van, akkor nekik már nem kell annyira igyekezniük, félnivalójuk meg aztán főleg nincs annak tudatában, hogy Osmosis seregei lényegében ellenállás nélkül nyomulnak Neridea belseje felé, és közben még csak valódi csatákat sem kell megvívniuk, mindössze annyi a katonák dolga, hogy rabláncra fűzve elvezetik az ellenállásra képtelen orzókat, akik szinte már a láttukra összerogynak.

– Teljesen igazad van – bólogatott a kormányzó –, már csak ezért is mondom azt, hogy a felelősség az enyém.

– Arra kérlek, se magadat ne ostorozd, se az embereidet, haló poraikban. És persze a túlélőket se – folytatta Oleszja. – Csak egy percre éld bele magad a helyzetükbe. Megérkeznek a fennsíkra. Elkezdenek tábort verni. Amikor az első sátor feláll, odamegy pár katona, hogy felállítsa a saját sátrát. És azt gondolják, le van itt már verve néhány sátorfeszítő cövek, hát akkor használjuk ki a helyzetet. A szomszédos sátor néhány cöveke jó lesz nekünk is. Elvégre az a cövek nem fog fellázadni csak azért, mert nem egy kötelet hurkolnak köré, hanem kettőt. Különben is, ebbe a sziklás talajba nem egy leányálom sátorfeszítő cöveket beleverni. Miért ne spóroljunk meg magunknak némi fáradságot?… Hát, valahogy így alakulhatott, hogy a sátrak végül egy kupacban álltak fel, és igen közel egymáshoz. És ehhez egyetlen szava nem volt senkinek. Sem egy parancsnoknak, sem a kormányzónak, sem nekünk, a két hivatásos földi katonának, egyáltalán senkinek. Itt mindenki hibázott, a ranglétra legaljától kezdve a legtetejéig. Meg a többiek is, lásd az androidokat, vagy akár a norling lovagot. De nagy hiba lenne most egymásra mutogatni. Le kell vonni a konzekvenciákat, és továbblépni, ez az egyetlen értelmes megoldás egy háborúban. Főleg egy olyan háborúban, mint amilyen ez.

Dariosz a kedvese felé fordult, megsimogatta az arcát, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta.

– Csodálatra méltó az empátiád – súgta a fülébe elismerően. Aztán kissé eltávolodott tőle, hogy a szemébe nézhessen: – Mi történt odafenn? Láttad Maximot a saját szemeddel?

– Nem – sütötte le a szemét a lány. – Nem volt erőm megnézni. Utána pedig nem is lett volna lehetőségem, mert váratlanul megérkezett Raudona.

– Akkor még mindig él benned a remény? – tudakolta Dariosz.

– Igen – felelte Oleszja, igen mérsékelt meggyőződéssel.

A kormányzó most felállt az ágyról, összekulcsolta a háta mögött a kezét, és maga elé meredve kijelentette:

– Most már tudom a választ a kérdésemre. Mármint a jövőt illetően. Te mindig segíteni fogsz nekem, és mindig mellettem fogsz állni. Mint ahogy most is teszed. És hogy méltó legyek a támogatásodra, megígérem neked, hogy megfogadom a tanácsodat. Levonom a konzekvenciákat, és máris kijelenthetem, hogy ez a háború mostantól kezdve alapjaiban változik meg. Mint ahogy az én hozzáállásom is.

– Mire célzol ezzel? – kérdezte riadtan Oleszja, és most már ő is felállt az ágyról.

– Útközben majd részletesen elmesélem – biztatta Dariosz. – Menj a vadászgéphez, hamarosan én is követlek. Azonnal indulunk Osmosisba, és teljesen új alapokra fogom helyezni ezt az egész küldetést. Aztán majd meglátjuk, mit szól hozzá a magasságos Központ.

A kormányzó az utazás megkezdése előtt egy időre visszatért a katonák körébe, akik még mindig a kőhalmok között búslakodtak, és szomorú dalokat énekeltek csöndesen.

– Sorakozó! – kiáltott rájuk, miután felállt egy jókora sziklatömbre.

A harcosok villámgyorsan felsorakoztak előtte egy vonalban. A sor szélére Pindzsuja lovag is odaállt, bár kissé nagyobb távolságot tartott a legszélső katonától, mint azok egymástól.

– Bajtársaim! – szólította meg őket Dariosz, kissé patetikus hangon. – Azt gondolom, a mai nap vízválasztó mindannyiunk életében. Biztos vagyok benne, hogy ezt a csatát soha nem fogjuk elfelejteni. Ebben a háborúban katonák vagyunk mindannyian, még maga a kormányzó is. Egyenrangú harcosokként küzdöttünk a mai napon, életre-halálra, és ez mindörökké bajtársakká tett minket.

A katonák vigyázzban álltak, fegyelmezetten és pisszenés nélkül, legfeljebb a tekintetükből lehetett kiolvasni az egyetértést és a büszkeséget.

– Neridea katonái! Lépjetek előre! – parancsolta Dariosz.

Hét katona lépett ki a sorból.

– A mai nap legyen a gyász és a végtisztesség megadásának ideje, de holnap hajnalban üljetek lóra, és napkeltekor induljatok vissza a saját alakulataitokhoz! – harsogta a kormányzó. – Komoly és fontos feladatot bízok rátok! Hirdessétek és képviseljétek Osmosis Köztársaság és Neridea Királyság örök fegyverbarátságát, a szabad meori népek összetartásának eszméjét, és soha ne feledjétek, hogy ezen a fennsíkon született meg a vérben fogant testvériség! Ennek a testvériségnek lesztek a nagykövetei, akárhová is vessen a sors benneteket a hátralévő életetekben! Méltók lesztek erre a küldetésre?

– Igen! Igen! Méltók leszünk! Éljen a fegyverbarátság! – kiáltozták válaszul Neridea katonái, akiket arra szemelt ki a sors, hogy a hazájuk felszabadításának közepette jutalomból a Ziara-fennsíkra vezényeljék őket, és a túlélői lehessenek a háború eddigi legvéresebb csatájának.

– Vissza a sorba – intett a kormányzó, majd pillanatnyi szünetet tartva újra elbődült: – Osmosis katonái! Kilépni!

A tíz harcos félelmetes szinkronitással, egyszerre lépett előre. Az ausztrál elszoruló szívvel gondolt arra, hogy ha a harcászati felkészítésük is olyan hatékony lett volna, mint az alaki kiképzésük, akkor most bizonyára nem csak tízen lennének.

– Az a rossz hírem számotokra, hogy az Osmosis Törvénykönyve által rám ruházott jog alapján, különös tekintettel a hadiállapotra, a Kormányzói Testőrséget ezennel feloszlatom – bocsátotta előre Dariosz, majd tartott némi hatásszünetet, és így folytatta: – Látom az arcotokon a csalódottságot, és őszintén mondom, meg is értem. De csüggedésre semmi okotok. Nem maradtok alakulat nélkül.

Várakozással teli csönd ülte meg a fennsíkot.

– Ezennel új elit ezredet alapítok, és ti mostantól velem együtt az alapító tagjai vagytok ennek az alakulatnak – jelentette be a kormányzó.

Ekkor különös dolog történt. Dariosztól jobbra, jó húsz méternyi távolságra leszállt egy korvó madár a sziklára. A katonák döbbenten figyelték a jelenetet, némelyek nem is tudtak visszatartani egy-egy csodálkozó vagy riadt felkiáltást, és ezt nem is lehetett zokon venni, elvégre a korvó az egész Szigetvilágban mitikus állatnak számított a meori katonák között. A varjúfélék családjába tartozó madárhoz számos babona és hiedelem kapcsolódott. Bizonyos helyeken a változás hírnökeként tekintettek rá, máshol az ütközetek túlélésének szimbóluma volt, hiszen gyakran körözött a csatamezőkön hátramaradt tetemek fölött. Brindea szigetén pedig egyes öreg tisztek még a repülésük irányából is hajlamosak voltak jeleket vagy jóslatokat kiolvasni.

No persze, a Ziara-fennsíkon sorban álló katonák nem tudhatták, hogy az ő korvójuk figyelmét egy lándzsa hegyének csillogása vonzotta. Egy olyan elhajított lándzsáé, amely nyilvánvalóan célt tévesztett a fennsíkon nemrég lezajlott csata során, és most ott hevert a lapos sziklán, amelyről Dariosz is szónokolt. Csakhogy a szikla felületére a katonák nem láthattak rá, így aztán meg voltak róla győződve, hogy a madár váratlan megjelenése üdvös jelnek tekinthető.

A gyors észjárású Dariosz, aki persze jól ismerte ezeket a mendemondákat, maga is átlátta a történtek jelentőségét, ezért hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltotta magát:

– Az új alakulat neve legyen Korvó Ezred!

A katonák nyomban hatalmas üdvrivalgásban törtek ki, és már az sem érdekelte őket, hogy a hangoskodásukkal elriasztották a fekete madarat. Bár az is igaz, hogy a vörös csőrű és vörös lábú jószág nem menekült el messzire, továbbra is ott körözött a szikla fölött, egy pillanatra sem szem elől tévesztve az ezüstösen csillogó dárdahegyet.

A kormányzó leereszkedett a szikláról, majd egyesével kezet fogott a katonákkal. Amikor odaért Pindzsujához, fennhangon megkérdezte tőle:

– Derék lovag, hajlandó lennél-e elvállalni ama nemes feladatot, hogy a Korvó Ezred első kiképzőtisztje leszel?

A norling meglepődve nézett Darioszra, aztán végigjáratta a tekintetét Osmosis tíz katonáján, akik ekkor már kíváncsian gyülekeztek körülöttük.

– Ők vajon elfogadnának-e engem kiképzőjüknek? – intett feléjük a lovag.

A felharsanó kiáltásokat nehéz lett volna másképp értelmezni, mint egyhangú igenlő válaszként. A tíz testőr jól ismerte már Pindzsuját, a korábbi csillagfényes éjszakákon sokat hallgatták a történeteit a tábortűz mellett mindenféle, az Északi-földrészen lezajlott hadjáratokról. Arról nem is beszélve, hogy ma, a csata napján mindenki a szemtanúja lehetett, hogy a norling lovag valóban az a rettenthetetlen és hatalmas harci tapasztalatokkal rendelkező katona, akitől csak tanulni lehet.

– Ha így áll a dolog, nagyuram, akkor a legnagyobb örömmel fogadom ezt a megtiszteltetést – felelte a kormányzónak Pindzsuja.

Dariosz odalépett a lovaghoz, elővette a rövid tőrét, és lemetszette Pindzsuja köpönyegéről a Kalrund fejedelem jelvényét ábrázoló díszgombot. Aztán intett neki, hogy ereszkedjen féltérdre.

– Kormányzói hatalmamnál fogva kijelentem, hogy mostantól Osmosis polgára vagy, és ezennel kinevezlek a Korvó Ezred első kiképzőtisztjévé – mondta ünnepélyes hangon Dariosz, miközben a tőrével megérintette a lovag mindkét vállát.

A fölöttük köröző korvó madár éles vijjogással fejezte ki egyetértését.