Osmosis – 406. fejezet

A Kisfiú összeszűkülő szemekkel figyelte, ahogy Mario és Gonagó beszáll a cirkuszosok hajójába. Tudta, hogy nincs sok ideje, mert a társulat nem szokta húzni az időt. Nyilván most is a lehető leghamarabb el fogják hagyni a kikötőt, és célba veszik a következő állomáshelyet, amelynek piacán még ma megörvendeztethetik magas művészetükkel a bámészkodó embereket.

Már csak egyvalamit lett volna jó tudni. Vajon keletre vagy nyugatra fordul majd a gálya, miután kihajóznak a tengerre?

Hiábavaló volt minden gyors számítás, a rendelkezésre álló adatok alapján a Kisfiú nem tudta száz százalékos biztonsággal kizárni egyik égtájat sem. Nem volt hát mit tenni, elsietett a nyugati móló vége felé, ahol esélye nyílt rá, hogy minden különösebb feltűnés nélkül vízbe ereszkedhet. Csak remélni merte, hogy a valószínűség-számítása beválik, és nem kell majd keleti irányban úszva, irgalmatlan mennyiségű energiát bevetve utolérnie a hajót.

Már nyakig elmerült a tengerben a mólót megtámasztó durva terméskövek között, amikor kiderült, hogy a gálya nyugat felé szándékozik haladni. Ekkor az android megkönnyebbülve bukott le a víz alá, és a tőle telhető leggyorsabb tempóban maga is elúszott nyugat felé.

Tíz perc sem telt bele, máris megkapaszkodott a hajó fenekén. Persze nem szándékozott a következő kikötőig a víz alatt maradni, időnként kidugta a fejét, hogy ily módon is tájékozódjon a történésekről.

Később kiderült, hogy nem is lett volna módja mindvégig a hajó fenekébe kapaszkodva utazni. Ugyanis egyszer csak feltűnt a vízben egy belső-tengeri ördöghal, és egyre csak közeledett a cirkuszosok gályájához. Hamarosan az is kiderült, hogy nem a hajó keltette fel az érdeklődését, sokkal inkább az annak alján kapaszkodó furcsa kis lény.

Amikor a tengeri ragadozó már egészen kis távolságra volt tőle, a Kisfiú alacsony frekvenciájú hangokat kezdett kibocsátani. Az adatbázisa szerint ezeknek a rezgéseknek el kellett volna riasztani az ördöghalat, de nem ez történt. A ragadozó egyre csak közeledett, és végül nem volt mit tenni. Az android először felhúzta mindkét lábát, majd a megfelelő pillanatban orrba rúgta az ördöghalat, ezzel egyidejűleg pedig meg is kínálta egy jókora adag elektromossággal. Magyarán szólva úgy megrázta, hogy az állat hirtelen minden érdeklődését elvesztette, gyakorlatilag el is tűnt a balfenéken.

Igen ám, csakhogy mivel ez a művelet jelentős energiaveszteséggel járt, a Kisfiú innentől kezdve kénytelen volt derékig a víz fölé kiemelkedve utazni, hogy a bőrfelületén található napelemekkel újratöltse magát.

Talán egy bő óra is eltelt bármiféle különös esemény nélkül, ekkor azonban igencsak baljós értékek kezdtek befutni az android szenzoraiba, mind a légnyomás-változás, mind pedig a hőmérséklet és a szélsebesség vonatkozásában. Ez egyébként nem is volt túl nagy csoda, hiszen a hajón tartózkodó emberek is megérezték, hogy valami változás készülődik.

– Hallod-e, úgy szakad rólam a víz, mintha nyár közepe lenne.
– Ne is mondd, alig kapok levegőt.
– Pofa be, és evezzetek!
– Én eveznék, de már alig bírok…

Efféle párbeszédek hallatszottak le az androidhoz az evezősori fedélzetről.

A Kisfiú most már pontosan tudta, hogy irdatlan nagy vihar készülődik, és azt is, hogy ez az égszakadás hamarabb le fog csapni, mint azt bárki is sejtené a fedélzeten. Továbbá az is teljesen világos volt előtte, hogy a baj igen nagy, mert a hajó jelenleg nagyon messze van bármelyik kikötőtől. Pontosan azért, mert éppen egy igencsak sziklás, zátonyos szakaszon haladt, több mint két kilométernyi távolságra a Déli-földrész partjaitól.

Azonnal elküldte a vészhelyzeti jelentést Raudonának, aztán pedig elrúgta magát a gálya oldalától, és a víz alatt úszva jó ötven méternyire eltávolodott. Ott aztán kidugta a fejét a vízből, és amikor meglátta az égen a fenyegetően tornyosuló, sötét fellegeket, még a korábbinál is baljósabbnak ítélte meg a helyzetet.

* * *

Szubotájt rendkívüli módon idegesítette, hogy bármennyire is szerette volna a titokzatos Központra, no meg a Nergalra és egyéb, számára fontos kérdésekre terelni a szót, újdonsült felesége mindig talált valami olyan témát, amit nem lehetett vitatni vagy lekicsinyelni, mert az túlságosan feltűnő lett volna.

– Most röviden összefoglalnám, mi lesz a napirendünk holnap – mondta például azon az ellentmondást nem tűrő hangon, amelyet a tatár pilóta már oly jól ismert. – Napkeltekor közös reggeli a Kormányzói Palotában, majd Oleszja elszállít minket az Északi-földrészre, mégpedig az Orel fedélzetén, bár ezt jelen pillanatban még ő sem tudja, de majd időben értesítem. Mintegy nyolc kilométernyire Aranygázló városától fogunk landolni, egy arra alkalmas erdei tisztáson. Onnan begyalogolunk a környék legnagyobb kereskedelmi központjának piacára, beszerezzük a lovakat, aztán irány a Balinos folyó. Az átúsztatás után már a néped földjén fogunk haladni, és amikor…

– El ne magyarázd nekem, hogy a gyepűőrség kisvártatva fel fog minket fedezni! – vágott közbe kissé idegesen a tatár. – Szubotáj vagyok, a törzsem katonai vezetője, ilyeténképpen van némi fogalmam, hogy mi szokott történni ilyen esetekben.

– Otthon, a parancsnoki eligazításokon is ilyen kötekedő voltál? – mosolyodott el a vörös démon.

– Olyankor inkább csak magamban bosszankodtam, amikor szájbarágósan elmagyarázta nekünk valami pocakos félhülye, hogy hány óra és hány perc van fél hatkor – ismerte el megenyhülve a tatár.

– Egyébként örülök, hogy egyre többször vágsz a szavamba – jelentette ki Raudona. – Kezded végre felvenni azt a hozzáállást, ami elvárható egy katonai törzsfő részéről a feleségével szemben, egy olyan nomád nép körében, amelyik kifejezetten patriarchális társadalmi struktúrában él.

– Ezt egyenesen sértésnek veszem – szólt komoran Szubotáj. – Az anagurok sokkal jobban tisztelik az asszonyokat, mint ahogy azt mások, főleg a minket nem ismerők gondolnák. Amit például Osmosisban, az úgynevezett művelt Szigetvilág közepén, ráadásul egy köztársaságban láttam, a mi társadalmi viszonyainkhoz képest egy fertő. Csak egyvalamit kérdeznék. Vajon a derék Stribek miért vándorolt le délre, hogy bordélyt nyithasson? Nálunk miért nem próbálkozott ezzel a remek ötlettel?

– Jól van, ne sértődj már meg minden apró tréfán vagy ugratáson – békítgette a férjét Raudona.

– Nem vagy következetes – mutatott rá a tatár. – Egyvégtében arra akarsz engem trenírozni, hogy holnap már a lehető leghitelesebben játsszam el a hitvesedet, közben meg olyan helyzetgyakorlatokat erőltetsz, amiknek semmi köze a hétköznapi anagur élethez. De még az anagur ünnepnapokhoz sem… Jut eszembe! Anagur ünnepnapok! Gondoltál már arra, hogy mi lesz, ha az enyéim majd rendezni akarnak nekünk egy igazi pusztai menyegzőt?

– Ez problémát okoz?

– Én is ezt kérdezem. Nyilván felmerül majd a kérdés, hogy ugyan mitől is vagy te a feleségem. Mert azt mondtam? Mert hazavittelek? Vagy Osmosisban volt egy esküvőnk? Bár megjegyzem, az esküvő szó nem sokat jelentene az anagur népnek, mi ugyanis másra szoktunk esküdni. Bajtársiasságra, parancsteljesítésre, küldetésre. Az asszonyunknak viszont örök hűséget, védelmet és gondoskodást fogadunk, ez a menyegző. Tisztában vagy ezzel? Csak azért kérdem, mert minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölöd, mennyire képben vagy a pusztai népek életével és szokásaival kapcsolatban.

– Hidd el, nem fogsz csalódni bennem, tökéletes anagur feleséged leszek. És biztosíthatlak, túl régóta vagyok már Evilágon, hogy tudjam, mit kell tennem ennek érdekében.

Szubotáj most elhallgatott, kissé még a fejét is lehajtotta, és már csak egészen csöndesen jegyezte meg:

– A menyegzőn is meg kell csókolnunk egymást… Mármint ha úgy alakul, hogy az enyéim ragaszkodnak egy menyegzőhöz…

Raudona elmosolyodott:

– Még mindig nem vagy biztos magadban, ugye? Hogy hitelesen el tudod játszani ezt a szerepet… Hát akkor gyakoroljunk még egy kicsit!

Azzal mindkét karjával átfogta Szubotájt, és magához húzta.

A tatár most már nem állt ellen. Úgy vette észre, hogy ezúttal egyetlen sejtje sem tiltakozik. Mintha kezdte volna elfogadhatónak értékelni, hogy igenis létezik olyan élethelyzet, amikor teljesen magától értetődő fejlemény, miszerint az embernek felbukkan egy olyan nyelv a szájüregében, amelyik nem az övé, és az ott békésen és szelíden körözgetni, kutakodni kezd.

Sőt! Szinte elbágyadva vette tudomásul, hogy őt ez az egész kezdi nagyon is érdekelni. Egyelőre persze csakis tudományos jelleggel. Mint megfigyelőt. Elvégre oly sokan vannak, akiket felvillanyoz és megbabonáz ez a művelet! Idegenszerű és szokatlan, az igaz, néha még akár kellemetlennek is lehetne mondani, de hát mégiscsak kell, hogy legyen benne valami! Máskülönben miért hódolnának neki az emberek, akár a Földön, akár Evilágon?

Elhatározta, hogy kikapcsolja a gondolatait, és kizárólag az érzéseire fog összpontosítani. Ám mielőtt ez megvalósulhatott volna, a felesége lényegében ellökte magától…

– Valamit rosszul csináltam? – pislogott a tatár.

– Semmit. Vészhelyzet van. Haladéktalanul indulnunk kell – felelte szikáran Raudona.

– De hát mi történt?

– Mario hatalmas bajba került. Azonnal le kell mennünk a bolygó felszínére. Ragadd meg a két trónörököst, és vidd őket a dokkba. Szíjazd bele a testüket az Orel egy-egy ülésébe, és várj meg. Pillanatokon belül ott leszek, csak még el kell intéznem valamit… Gyerünk! Ne bámulj így rám! Mozogj!