Attila rendkívül kényelmetlenül érezte magát, amikor a Golub felemelkedett a Ziara-fennsíkról. Máris bűntudat feszítette legbelül, hiszen ha Guzelnek igaza van – márpedig miért ne lenne igaza –, és a tábort tényleg ellenséges támadás fenyegeti, akkor neki odalenn volna a helye, hogy Dariosz oldalán harcoljon. Erre most itt ül a pilótafülkében, ráadásul a kezébe nyomtak egy csecsemőt, aki a felszállás pillanata óta bömböl.
– Tente, baba, tente, itt van már az este – dudorászta neki azon a búgó hangon, amelyet utoljára fiatal színészként használt, amikor alkalmanként gyerekdarabokban is játszott. – Tente, tente, kismadár. Elringatlak. Szundikálj!
Semmi. A mulatt kisded ugyan egy-egy pillanatra az arcába bámult, de utána, ha lehet, még nagyobb elánnal fogott neki a sírásnak.
– Akármilyen földi ember is az anyád, biztosan nem magyar – jegyezte meg keserűen Attila. – De még biztosabb, hogy nincs akkora szakálla, mint nekem.
Szerencsére ekkor Guzel odanyúlt, ráfektette a tenyerét a gyerek homlokára, mire az rögtön elhallgatott, majd álomba merült.
– Úgy látom, belőled első osztályú dajkarobot is lehetne – dicsérte meg az androidot a magyar, aztán komolyra fordította a szót: – Valóban támadás fenyegeti a tábort, vagy csak Darioszra akartál ráijeszteni?
Guzel kimért hangon ismertette:
– A fennsík alatt kiterjedt barlangrendszer található, amelynek a bejárata egészen a sziklafal tövében nyílik. Már javában úton voltak benne az orzók, amikor én a falon felmászva megérkeztem. Úgyhogy a támadásuk immár minden percben várható.
– De hát az hogy lehet, hogy te ezt tudod, de a Kormányzói Testőrség elit századának minderről halvány fogalma sincsen?
– Nagyon elkényelmesedett Osmosis hadseregének egész legénysége az utóbbi időben. Lassan már úgy tekintenek erre a hadjáratra, mint valami kedélyes őszi kiruccanásra. És ez alól a Ziara-fennsíkon állomásozó század sem kivétel. A felderítés harci értéke nulla, és nézd meg az őrséget, az is csapnivaló. A strázsák a szolgálati idejük alatt leginkább a tájban gyönyörködnek, és meg vannak róla győződve, hogy ezen a fennsíkon úgysem érheti őket semmiféle meglepetés. Pedig a meglepetés már úton van, és ez annak köszönhető, hogy a felderítést hanyagul végezték el, azaz nincs tudomásuk a barlangrendszerről, amelynek a felső kijárata mindvégig ott volt az orruk előtt.
– Már megbocsáss, de én is ezen a fennsíkon tanyáztam már jó ideje, ám ezalatt semmiféle barlangbejáratot nem láttam.
– De te nem is vagy a Kormányzói Testőrség felderítő szakaszának tagja, ugye? – kérdezte Guzel, miközben belenyúlt a plasztikus kijelzőbe. Egy pillanattal később vékony vonalakból álló négyzetrácsos rendszer hálózta be a Golub szélvédőjét Attila előtt.
– Az igen! – csettintett a magyar.
– Vess egy pillantást arra a négyzetre, amelyiknek megvastagítottam a körvonalait – javasolta az android. – Na, látod már a barlang kijáratát?
Attila még a száját is eltátotta:
– Csakugyan ott van! – ámuldozott, majd sietve hozzátette: – Na jó, de hát innen, fentről azért könnyebb észrevenni, és különben is…
– Ne keress mentségeket – hurrogta le Guzel –, ezt odalenn sem lett volna lehetetlen küldetés felfedezni. Főleg nem azoknak a tapasztalt felderítőknek, akiknek pont ez a dolguk.
Attila nagyot nyelt:
– De ugye nem fogod magára hagyni a kormányzót és a századot a rájuk leselkedő veszély közepette?
– Komoly leckére van szükségük – jelentette ki közönyös hangon Guzel.
A magyarnak rossz érzései támadtak ezen válasz nyomán, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit a következő pillanatokban átélt. Még a szőr is felállt a karján arra a látványra, amely a szélvédőn keresztül tárult elé, amikor újra a barlang kijáratára tekintett.
* * *
Mario erősen megborzongott Gonagó kérdése nyomán. Tényleg! A barátjának miért is ne lett volna szabad a Kisfiúra néznie? És miért is kell most neki is egy fonott kosár alatt bujkálnia?
Csöndesen átkozódott, amiért ilyen helyzetbe hozta magát. Nyilván nem válaszolhatja azt neki, hogy a Kisfiú voltaképpen egy android, akinek az ő – mármint Gonagó – fizimiskáját feltehetően már rég beleégették a memóriájába, továbbá hány meg hány szempontból lenne szerencsétlen egy találkozás kettejük, pláne hármójuk között. De hát valamit mégiscsak mondani kell…
És akkor Mario kinyögte, kissé sértődötten és panaszos hangon:
– Régebben mindent együtt csináltunk, hát már nem emlékszel?
Szerencsére ez a tettetett méltatlankodás hatott. Olyannyira, hogy amikor az olasz fiú később leemelte a barátjáról a kosarat, akkor Gonagó forrón átölelte, és biztosította arról, hogy mostantól megint mindent együtt fognak csinálni.
– Velem jössz a hajónkra – jelentette ki határozottan. – Jó lesz, Cirion?
– Jó lesz – bólintott kissé határozatlanul az olasz fiú. – De nem baj, hogy nem tudok se tüzet nyelni, se buzogányokkal zsonglőrködni? Meg más ilyesmiket sem. Szóval, nincsen semmiféle trükk a tarsolyomban.
Közben elfogódottan gondolt arra, hogy igenis van neki egy egészen lenyűgöző trükkje, de azt egyelőre nem szándékozott megcsillantani sem Gonagó, sem más, ismeretlen emberek előtt.
– Annyi baj legyen, egykomám! – biztatta a lovászfiú. – Ha evezni tudsz, akkor máris megbecsült tagja leszel a társulatunknak. Gondolod, hogy engem a tánctudásom miatt fogadtak be?
– Idefigyelj, egykomám! – vette át a szóhasználatot Mario. – Mindketten tudjuk, hogy ha te a tánctudásodra alapozva próbálnál megélni Evilág bármelyik szigetén, vagy a Belső-tenger akármelyik kikötőjében, akkor záros határidőn belül éhen döglenél.
Gonagó felnevetett, és újra magához ölelte Ciriont, mint aki most ébredt csak rá, hogy visszakapta a legjobb barátját, azt az embert, aki sokáig a társa volt nyomorult élete során, és akit oly elviselhetetlen érzés volt nélkülözni.
A meghitt pillanatoknak különös hangú kürt vetett véget.
– Ez a mi hajónkról jön! – villanyozódott fel Gonagó, és hirtelen elengedte hőn szeretett barátját. Aztán viszont megragadta a karját, és a helyiség kijárata felé kezdte vonszolni, de amaz ellenállt.
– Előbb kinézek, hogy tiszta-e a levegő – magyarázta Mario, és maga mögé utasította a táncoskomikust, hogy kileshessen a bejárati nyíláson. Mivel nem látta sehol a Kisfiút, most már ő szorgalmazta: – Nyomás a hajótokra!
Őrült rohanás vette kezdetét, melynek során a két siheder gyümölcsös kosarakat ugrott át, néha embereket lökött félre, vagy éppen lovak hasa alatt bújt keresztül, végül pedig úgy ugrottak át a kikötő kövezetéről a fedélzetre, hogy az utolsó pillanatokban egymás kezét is megfogták.
Amikor nagy lihegve nekivetették a hátukat egy terebélyes faládának, Gonagó megkérdezte:
– Mondd csak, egykomám! Végül is miért kell nekünk menekülni egy ártatlan kisfiú elől? Kicsoda ő neked? Áruld el, mert megveszek a kíváncsiságtól.
– Csak egy idegesítő, nyomorult kis legényke – legyintett lihegve Mario. – Nincsen neki apja, és bennem akarta felfedezni az idősebb férfit, akihez ragaszkodhat.
– Na de te legfeljebb a bátyja lehetnél, nem az apja! – csóválta a fejét a lovászfiú. – Különben meg nem csúnya dolog levakarni magadról szegény gyereket, ha már ennyire árva?
– Árva? Egy fenéket árva! – háborgott Mario. – Van egy csomó rokona. Van egy nagyapja, aki tanító, egy nagybátyja, aki szintén tanító, a nővére pedig egy vörös hajú kurva, aki…
Az olasz fiú hirtelen elhallgatott. Egy pillanat erejéig szégyellte, hogy ennyi gyűlölet kifért a száján az androidokkal kapcsolatban, de aztán csöndesen felmentette magát gondolatban, elvégre bőségesen volt rá oka, hogy így érezzen. Hiszen Raudona még néhány órája is azzal hülyítette, hogy Emma az ő gyermekét hordozza a szíve alatt, merthogy földi ember ő is, csak nem tud róla, annyira kicsi korában került át Evilágra!
Hát persze. Hogy fagyott volna le az összes áramköre annak a nyomorult metamorfnak, amikor képes volt egy ekkora baromságot az arcába tolni.
Fojtott és dühödt merengésének egy szúrós könyök vetett véget, ugyanis az említett testrész böködve jelent meg a bordái között.
– Na! Most miért hallgattál el? Mondjad már! Mi van azzal a vörös hajú kurvával? – tudakolta izgatottan Gonagó, jelét adva, hogy a legényke felmenői közül korántsem a különböző életkorú tanítók mibenléte érdekli.
– Az egy hazug ribanc – zárta rövidre Mario, gyűlölettel kieresztve a szavakat a fogai között. – Felvehetnétek a társulatotokba, mert szerintem nem létezik Evilágon másik lény, aki ennyi hazugságot bírna másvalaki pofájába tolni ilyen rövid idő alatt.
