Szubotáj kifejezetten örült neki, hogy az űrállomáson nem volt bekapcsolva a mesterséges gravitáció, mert tartott tőle, hogy menten a padlóra rogyna a látványtól. Csak nézte, nézte Tiago testét, és úgy érezte, most már végképp semmit sem ért. Aztán visszazárta a hibernációs kabint, és úgy döntött, ideje a végére járni a dolgoknak. Lássuk csak, mit rejt a többi inkubátor!
Csakhogy ekkor beharsogta a teret Irina géphangja:
– Egy percen belül dokkolás várható. Érkező űrjármű neve: Orel. Ismétlem: egy percen belül dokkolás várható. Érkező űrjármű neve: Orel.
Szubotáj valósággal beleremegett a tudatba, hogy Raudona pillanatokon belül itt lesz. Visszafordult a vezérlőpult felé, és hatalmas lendülettel elrugaszkodott az egyik hibernációs kabintól. Miután landolt, a plasztikus kijelző felé nyúlt, de hamar le is hanyatlott a keze. Hirtelen szürreálisnak, sőt egyenesen nevetségesnek érezte az igyekezetét.
Miért is akarom én kitörölni az utolsó két perc felvételeit? Mire megyek vele? Még véletlenül sem vagyok akkora hacker, mint Oleszja. Lehet, hogy több nyomot hagyok a kitörléssel, mintha nem csináltam volna semmit. Ha a sors úgy akarja, hogy Raudona valami érthetetlen ok miatt belenézzen a felvételekbe, és meglássa, mit műveltem itt az utolsó két percben, hát legyen.
Végszóra beúszott a Zvezda központi légterébe a metamorf, és maga után vonszolt két lebegő holttestet. Legalábbis a tatár első pillantásra úgy vélte, a két trónörökös halott, és a tetemüket a vörös démon valamilyen ismeretlen okból ide szállítmányozta az űrállomásra. Rögtön kíváncsi is lett, hogy vajon mely inkubátor alatt bujkáló tartályban fogja elhelyezni a testeket, a már jól ismert türkizkék lében. Csakhogy Raudonának esze ágában sem volt ilyesmit művelni. Gunnerud herceget és az ifjabb Kalrundot egyszerűen csak ott hagyta, szabadon lebegve a Zvezda légterének kellős közepén. És ekkor már Szubotáj is érzékelte, hogy mindkét fiú életben van, hiszen lélegeznek.
– Guzel utasítására idehoztunk egy szállítmányt – jelentette a tatár, és a vezérlőpult mellé lerögzített faládára mutatott: – Bizonyos Anubisz nevű metamorf maradványait tartalmazza.
– Már értesültem róla – mosolyodott el Raudona.
– Persze, persze… – vakarta meg a fejét pironkodva a pilóta.
– Szép kis jelenet lehetett – jegyezte meg a vörös hajú nő. – Látom, még azóta is a hatása alatt állsz. Vagy nem ezért vagy ilyen zavart?
Szubotáj agya lázasan pörögni kezdett. Valamit sürgősen ki kell találni, mielőtt ez a metamorf elkezd kutakodni az agyában! Vagy legalábbis nekiáll módszeresen elemezni minden mozdulatát, arcizomrezdülését és egyéb paramétereit. Mert akkor már tényleg semmi jelentősége nem lesz a felvételek utolsó két percének…
És ekkor eszébe jutott valami. Egy olyan gondolat, amely már korábban is felötlött benne, de nem sokáig dédelgette. Most azonban pont kapóra jött.
– Azért vagyok ilyen zavart – köszörülte meg a torkát –, mert szeretnék tőled kérni valamit…
– Hallgatlak – mondta Raudona, szinte szórakozottan, miközben becsatolta magát az egyik ülésbe a vezérlőpult előtt.
– Egy nagyon különös, hogy ne mondjam: szokatlan dolgot.
– Még mindig figyelek…
– De kérlek, ne érts félre, és hallgasd meg az indokaimat is.
– Bökd ki bátran!
Szubotáj nagyot fújtatott, aztán, ha nem is bátran, de kibökte:
– Arra kérlek, hogy legyél a feleségem.
Raudona most már levette a szemét a kijelzőről, és odafordult a tatárhoz:
– Jól hallottam? Ezt itt egy lánykérés?
– Minden bizonnyal – nyögte ki esetlenül a tatár, aztán vett még egy nagy levegőt, és hozzákezdett a magyarázathoz: – Nézd, az a helyzet, hogy a kérésem nem szerelmi jellegű, nem is erotikus, ezt nyilván nem kell külön ecsetelnem, hiszen tudod jól, hogy aszexuális vagyok. Akkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, amikor meghallottam, hogy Attilának és nekem záros határidőn belül vissza kell térnünk az anagur pusztákra, a törzsünkhöz. Gondolom, ez a parancs még érvényben van.
– Már holnap visszatértek – erősítette meg Raudona.
– No, hát éppen ez az én bajom. Nem szeretnék úgy visszatérni a törzsemhez ilyen hosszú távollét után, hogy nem viszek magammal asszonyt. Tudod, már az elmúlt öt évben is volt ezzel bajom, épp elég. Főleg azután, hogy Attila társra talált, és feleségül vette a törzs egyik özvegyasszonyát.
– Szegény Küncse! – sóhajtott fel a vörös démon, jelezve, hogy teljesen képben van. – Élhetett volna még…
– Valóban sajnálatos a korai halála – bólintott Szubotáj, majd visszatért a saját dolgára. – Szóval, onnantól kezdve, hogy Attila társra talált, már nem állhatott meg az a magyarázat sem, hogy a Világügyelő Férfiú égből jött embereit nem érdeklik a nők. Egy szó, mint száz, nem szeretném, ha a törzsből bárki is gyanakvással tekintene rám, vagy összesúgnának a hátam mögött, miután visszatértem közéjük. Ezért kérlek arra, hogy játszd el a feleségemet.
Raudona édesen mosolyogva nézett a tatárra:
– Rendben van. Mától a feleséged vagyok.
Szubotájt rendkívüli módon megdöbbentette a gyors igen. Nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni, mit illik mondani. Végül csak annyit nyögött ki:
– Ejha! Ez gyorsan ment…
– Szeretnél talán esküvőt is? – kérdezte nevetve Raudona.
– Nem arról van szó, csak hát…
– Akkor meg vedd tudomásul, hogy mostantól a feleséged vagyok, és próbálj végre egy kicsit örülni nekem, mielőtt megsértődnék.
– Örülök én, csak hát, ugye…
– Nézd, nekem evilági pályafutásom során igen sokan tettek már ajánlatot, és sosem jöttem tőle zavarba, úgyhogy az én viselkedésem érthető. De ha te még sokáig üldögélsz itt mellettem karót nyelve, a végén még arra fogok gondolni, hogy máris megbántad ezt a frigyet, és nem a gyönyörű közös jövőnket tervezgeted, hanem azon morfondírozol, hogy hogyan fogsz tőlem megszabadulni, ha netán mégsem válnék be hitvesként.
Ez a szózat csöppet sem segített Szubotájnak, hogy fölengedjen kicsit. Egyfolytában azon tűnődött, hogy vajon mennyire lehet fejlett az a metamorf, amelyikbe még a humorérzéket és a szerelmes évődésre való képességet is beleprogramozták.
– Nézd, kedves férjem, a helyzet a következő – folytatta jóval komorabban a vörös démon. – Valószínűleg bőven lesz időm, hogy sokkal tovább alakítsam a nejedet, mint te azt elvárnád. Mostantól igen nagy esély mutatkozik rá, hogy engem egy időre kivonnak ebből a hadműveletből, és mellékvágányra állítanak.
– Mit beszélsz?
– Lehet, hogy hosszabb időre ott fogok maradni az anagurok között. Akár évekre is.
– De hát miért akarnának félreállítani?
– Mert e percben kaptam a jelentést a bolygó felszínéről, hogy sikerült elveszítenem annak a személynek a nyomát, akire vigyáznom kellett volna, és vissza kellett volna vinnem Osmosisba.
– Ki volna az?
– Mario barátunk.
– Mi történt Marióval?
Raudona most lehajolt a faládához, és rövid matatás után kiemelt belőle egy műanyag lapocskát, tele nyomtatott áramkörökkel, behelyezte a vezérlőpult egyik erre alkalmas fiókjába, és megkezdte a vizsgálatát. De mivel metamorf volt, ráadásul momentán nőnemű is, mindez nem akadályozta meg, hogy kétfelé figyeljen. Úgyhogy a következő percekben egyúttal részletesen elmagyarázta a tatár pilótának, mi is a helyzet Marióval.
Ha Szubotájnak valaha is volt olyan illúziója, hogy ő fogja megdöbbenteni Raudonát, most le kellett számolnia ez irányú terveivel. Pontosan fordítva történt a dolog. Olyannyira, hogy a tatár egy idő után jobbnak látta beszíjazni magát az ülésbe, nehogy akkora hátast dobjon, hogy egy óvatlan pillanatban ellebegjen a két ájult trónörökös felé.
Raudona mindent részletesen leírt neki. Pontosan úgy, ahogy Nihuc vezérezredes is elmesélte az olasz fiúval kapcsolatos tényeket Dariosznak a Kormányzói Hivatalban. És Szubotájt is pontosan úgy megdöbbentette a történet, mint odalenn az ausztrált. Igaz, ő most egészen más, szakmabeli jellegű kérdéseket tett föl, amilyenek Dariosznak soha eszébe sem jutottak volna:
– De hát hogy lehet elveszíteni egy emberi testet egy féregjáratban? – hüledezett. – Ami abba belemegy, annak ki is kell jönnie belőle! Legalábbis minket még így tanítottak a Földön… Vagy még a féregjárat előtt történt? Esetleg utána?
– Javaslom, ne vesszünk most el a lényegtelen részletekben, kedves férjem. Oleszja hamarosan előbújik az orvosi kabinból, és őt egyelőre nem szeretném beavatni ebbe a történetbe.
– Ez a te dolgod, de őszintén bevallom, nem értem a kegyet, hogy engem meg beavatsz…
– De hiszen te a férjem vagy! – kacagott fel a vörös démon. – Egy jó asszonynak nem lehetnek titkai a férje előtt!
Mi tagadás, Szubotáj most már vérszemet kapott. Innentől kezdve az jelentette a legnagyobb erőfeszítést számára, hogy ne zúdítsa rá egyszerre a „feleségére” az összes kérdést, amelyik e percben az eszébe jutott. Szerencsére képes volt türtőztetni magát, és finoman adagolta a témákat. Ennek során egyszer csak eljutottak a létező ellenség kérdésköréhez is.
– Való igaz, ezen a bolygón is létezik a Nergal – erősítette meg Raudona. – De Guzelnek nyilván nem volt ideje odalenn, hogy egy vészhelyzetben részletesen beszámoljon nektek róla.
– Mi a vihar az a Nergal? – tudakolta a tatár. – Ember? Állat? Vagy egy olyan lény, amilyet még csak elképzelni sem tud egy földi ember?
– A Nergal se nem ember, se nem állat, se nem lény – felelte a vörös démon, aztán visszakérdezett: – Mondd csak, a Földön kiféle-miféle az a valami, amit az emberek úgy neveznek, hogy a Gonosz? Vagy tőlem mondhatunk sátánt, ördögöt, vagy bármi mást, ízlés szerint.
Szubotáj nem igazán volt felkészülve filozófiai vitára, ezért hirtelenjében a következőt válaszolta:
– Azt hiszem, a Gonosz alatt a földi ember, függetlenül a hitétől és a vallásától, magát az ártó, negatív erőt érti, és így a Gonosz lehet akár ember is, akár másféle lény is, de szándék, eszme, mozgalom, vagy ad abszurdum gondolat is. Sőt, leginkább mindezek összessége.
– Na látod! – emelte fel diadalmasan a mutatóujját Raudona. – Kiváló definíciót adtál arra, hogy mi az a Nergal.
– Na jó, de éppen most kotorászol egy olyan lény fejében, és húzod elő sorra belőle az alkatrészeket, aki egészen kézzelfogható megtestesülése volt a Nergalnak.
– Ez csöppet sem mond ellent annak a definíciónak, amit az előbb fogalmaztál meg. Anubisz a pályafutása egy pontján a Nergal befolyása alá került, és úgy döntött, hogy átáll az oldalára. Innentől kezdve ellenség lett belőle.
– Sok ilyen android szaladgál még odalenn? – kíváncsiskodott Szubotáj, ám a „neje” válasza kissé lehűtötte:
– Már egy is több a kelleténél.
A tatár pilóta lopva a plasztikus kijelző sarkára nézett. Most már tényleg csak néhány perc volt hátra Oleszja kezeléséből. Szubotáj elhatározta, hogy ezt a néhány percet olyan hatékonyan fogja kihasználni, amennyire csak lehetséges.
