Hajnalban tizenkét fős, mindenre elszánt elit csapat érkezett a Kutiala-birtok közelébe. A testőrök Nihuc vezetésével születésnapra jöttek, de hívatlan vendégekként. Sőt, egyelőre még hívatlan vendégnek sem lehetett nevezni őket, mert sokáig csak a birtok határán kívül mozogtak, és erre megvolt a jó okuk.
Lovaikat a leendő műveleti helyszín szomszédságában, egy erdei tisztáson lepányvázták, onnantól pedig gyalog folytatták útjukat a fák között. A vezérezredes a Kutiala-birtok határához érve egy utolsó, rövid eligazítást tartott az embereinek, és meghagyta, hogy csak a legvégső esetben gyilkoljanak, a bűnsegédek élve kellenek neki.
Hamarosan két csoportra oszlott az elit különítmény, hogy körbekeríthessék a műveleti területet. Még alig pirkadt, de máris számos foglyot ejtettek. Az akció során kisfiúkkal is összefutottak, őket azonban átengedték a gyűrűn, sőt, arra biztatták a rémült gyerekeket, hogy szaladjanak haza, amilyen gyorsan csak tudnak.
Mire a Nap felkelt, már nem tartózkodott más a vadászatra kijelölt erdős, ligetes térségben, csakis Nihuc emberei, akik repesve várták a „nagyvadat”. Nos, a hírhedett Kutiala nagyúr hamarosan meg is érkezett, de eddigre gyanút foghatott, mert értetlenül forgolódott a lovával egy bokros részen, és az emberei után kurjongatott.
Nem sokáig. A bokrok mögül egyszer csak előbukkant két kormányzói testőr, és az egyikük olyan szakavatott mozdulattal dobott hálót a nagyúrra, hogy annak többé esélye sem volt a menekülésre, legfeljebb a lovának, amelynek hátáról a dobóháló pillanatok alatt lerántotta.
Dél körül érkezett meg a különös menet a birtok központjában elhelyezkedő kúriához. Elöl Nihuc vezérezredes lovagolt, mögötte a testőrök, a lovaik után kötve pedig a földesúr rúgta a port a nyolc emberével.
A kúriából előrajzott Kutiala háza népe. Rokonok, inasok, szolgák és cselédek szép számban futottak ki az udvarra, hogy aztán földbe gyökerezett lábbal fogadják a különös seregletet. Egyedül három aprócska gyerek nem mutatott meglepődést, ők nagy lelkesedéssel fogadták a hívatlan vendégeket, és vidáman gügyörészve, csacsogva szaladgáltak a porban.
A vezérezredes megállította lovát az udvar közepén, és elbődült:
– Nihuc országbíró vagyok! Mostantól én parancsolok ezen a birtokon! Aki nem engedelmeskedik a szavamnak, azt a katonáim azonnal kivégzik! Megértettétek?
Mivel válasz egyelőre nem érkezett, Nihuc még nagyobb ordítozásba fogott:
– Nem hallom, hitvány kutyák!!!
Ekkor már többfelől is felharsant egy-egy igen, kisebb-nagyobb hangerővel, és Nihucnak ez is megfelelt. Lekászálódott a lováról, majd odaintett magához egy fiatal cselédlányt:
– Eme három porontyon kívül tartózkodik-e más gyermek is a birtokon?
– Nem, nagyuram – válaszolta szepegve a hajadon.
– Milyen messze van a legközelebbi falu?
– Két mérőföldre, nagyuram.
– Hát akkor fogd meg a porontyokat, és meg se állj velük a faluig! Vissza se nézz, megértetted? Na, szedd a lábad!
Miután nem maradt a birtokon kiskorú személy, Nihuc harsányan tájékoztatta a helyieket:
– Osmosis Törvénykönyve és a kormányzó úr által rám ruházott hatalom nevében kihirdetem, hogy mint országbíró és teljhatalmú megbízott a mai napon rögtönítélő törvényszéket hozok létre a Kutiala-birtokon! Aki nem engedelmeskedik nekem vagy a testőreim szavának, azt azonnal levágjuk! Aki szökni próbál, az a sündisznóhoz lesz hasonlatos, annyi nyílvesszőt kap a hátába! Megértettétek, hitvány kutyák?
A félelemtől remegő emberek most már kórusban vágták rá az igent.
A következő órában ez a félelem némileg oldódni látszott a kúria lakóinak és személyzetének tagjaiban, mert sokáig semmiféle ijesztő dolog nem történt. Sőt, a testőrcsapat jelenléte kezdett egészen olyan formát ölteni, mintha valóban születésnapot ülnének, nem törvényt. Az udvar közepén ökörsütés vette kezdetét, a katonák csapra vertek egy hordó bort, asztalokat hordattak ki a kút mellé, amelyekhez letelepedve egészen kedélyesen eldiskuráltak. Egyedül a ház tövében gúzsba kötve fekvő kilenc fogoly emlékeztetett minden jelenlévőt arra, hogy még hátravan ennek a napnak az igazi fénypontja.
A testőrök persze soha nem tartózkodtak egyszerre mindannyian az asztalsornál, legfeljebb hármasával pihentek meg egy-egy pohár bor erejéig, a többiek ezalatt árgus szemekkel figyelve járták be az udvar és az épület legkülönbözőbb pontjait és helyiségeit, hogy felügyeljék a folyamatokat.
Az egyik ilyen megpihenő triumvirátust az országbíró, Jalgadel testőr és Dihen szakaszvezető alkotta. Miközben a szelíd őszi napfényben sütkéreztek, Nihuc megkérdezte a szakaszvezetőt:
– Meg vagy elégedve az új fiúval?
Dihen jelentőségteljes pillantást vetett Jalgadelre, és így felelt:
– Tökéletesen, parancsnokom. Amikor elvetette a dobóhálót, már akkor tudtam, hogy ennek az eszköznek a használatából ő tarthatna oktatást bármelyikünknek.
– Tehát szerinted közénk való?
– Már a bekerítési akció során is látszott minden mozdulatán, hogy közénk való. De hát hogyne lenne közénk való az, akit te hozol az elit csapatodba, parancsnokom?
Nihuc elégedetten nyugtázta a választ, aztán feltápászkodott az asztal mellől, és elordította magát:
– Bekerítés!
A katonái ekkor, mintha csak villámcsapás érte volna őket, tervszerű és összehangolt mozdulatokkal terelték be a ház népét a kúria udvarának egyik sarkába, majd levertek néhány karót a földbe, amelyekre deszkákat szögezve szűk karámot rögtönöztek a foglyok köré.
– Kezdetét veszi az eljárás! – bődült el újra a vezérezredes, majd visszaült a lócára, és intett a szakaszvezetőnek, hogy hozzák elé az egyik hajtót.
Dihen öles léptekkel megindult a fal tövében kornyadozó foglyok felé, és a választása arra az emberre esett, aki közvetlenül Kutiala nagyúr mellett hevert. Levágta a béklyóit, aztán odalökdöste az udvar közepére, Nihuc országbíró színe elé.
– Mit kerestél hajnalban a birtok déli végében lévő területen? – érdeklődött tárgyilagos hangon Nihuc.
Miután a kérdés többször is elhangzott, de válasz nem érkezett, az országbíró intett az embereinek, mire azok körbevették a delikvenst, és alaposan lelocsolták lámpaolajjal. Végül pedig Jalgadel volt az, aki egy égő fáklyával odalépett a hátrakötözött kezű emberhez, és láthatóan minden lelki skrupulus nélkül felgyújtotta.
Vérfagylaló ordítás verte fel a kúria csendjét. A lerogyó, kétségbeesetten vergődő, sarkával a földet kaparó férfi haláltusájának hangjait egyedül Nihuc ordítozása harsogta túl:
– Bűnösnek nyilvánítalak gyermekek ellen aljas indokból elkövetett gyilkosságban! A büntetésed kínhalál!!!
A karámba zárt háznép tagjai közül egyesek sírógörcsöt kaptak, például az idős szakácsnő és egy fiatal szolgálólány. De most már a karámtól távolabb, a fal tövében gúzsba kötve fekvő foglyok arcán is az látszott, hogy felhagytak minden reménnyel. Ez utóbbiak közül jelölte ki Nihuc a következő kihallgatandó személyt, és neki is azt a kérdést tette fel, amit az imént a mostanra már semmiféle életjelet nem mutató, félig elszenesedett kivégzettnek:
– Mit kerestél hajnalban a birtok végén lévő területen?
A delikvens síri hangon válaszolt meg minden kérdést:
– Az volt a feladatom, hogy ne engedjem megszökni a gyerekeket.
– Miféle gyerekeket?
– Akiket ma hajnalig a pincében tartottunk fogva.
– Milyen célból?
– Hogy a nagyúr később elfoghassa őket.
– Van neve is ennek a nagyúrnak?
– Kutiala a neve, kegyelmes nagyuram.
Az országbíró intett Dihennek, hogy oldozza el a fogoly köteleit. Miután a szakaszvezető kiszabadította a gyanúsított kezét, Nihuc megkérdezte:
– Itt van valahol ez a bizonyos Kutiala?
A fogoly hátrafordult, és egyértelműen rámutatott a birtok gazdájára, aki most már a fogát vicsorgatta kínjában, a kúria falának tövében vergődve.
A következő rögtönzött kihallgatás szakasztott ugyanígy zajlott le, azzal az aprócska különbséggel, hogy a gyanúsított minden mondata végén kegyelmes nagyuramnak szólította Nihucot, talán abban a reményben, hogy az országbíró nem mér rá olyan súlyos büntetést, mint az élve elégetett társára. Igaza is lett, legalábbis átmenetileg, mert a testőrök egyelőre csak megragadták, és behajították a karám mögött várakozó emberek közé.
Ám a negyedik delikvens más taktikát választott. Ő már térdre rogyott a vezérezredes előtt, és miközben sűrűn hullatta könnyeit, remegő hangon így vallott:
– Tudom, hogy bűnös vagyok, nagyuram! Bocsáss meg nekem, könyörögve kérlek! Igen, kiszolgáltam ezt a vén gazembert, aki azt hitte, hogy abból nyeri az életerőt, ha fiatal és erős fiúcskák vérét issza, de én ebben soha nem segédkeztem neki! Csak a vadászatban! Esküszöm minden istenekre!
– Szóval csak a vadászatban – jegyezte meg sztoikus nyugalommal Nihuc. – Világosíts fel, kérlek, hogy még mi egyébben lehettél volna a segítségére.
A delikvens ekkor nagy nehezen feltápászkodott a földről, és rimánkodott, hogy vágják el a köteleit. Az országbíró egyetlen biccentéssel jelzett a szakaszvezetőnek. Miután szabaddá váltak a gyanúsított kezei, hátralépett néhányat a sarokban rögtönzött karám felé, majd felemelte a jobb karját, és egyenesen az idős szakácsnőre mutatott:
– Ő vette a vérét a gyerekeknek! Ő volt! Ez egy gonosz boszorkány! Egy pudvás lelkű banyavirág! Ilyen átoklény még nem született Evilágra! Én mondom neked, kegyelmes nagyuram, hogy ilyen beteges lelkű zugrém nincs még egy! Engem már a kezdet kezdetén forró ködbe bűbájolt a konyháján, amikor idekerültem erre az elátkozott birtokra! Amit ez a vén banya tud, az vetekszik a…
– Fogd be a pofád! – csattant fel Nihuc. – Szorítkozz a lényegre, vagy azonnal felgyújtatlak!
A gyanúsított rögvest elkushadt, még a fejét is leszegte.
– Senkit se érdekelnek a látomásaid és a képzelgéseid – szögezte le az országbíró. – Arról vallj, de nagyon őszintén, hogy ezek a gyalázatos bűncselekmények mi módon zajlottak le!
A megszeppent ember néhány lépésnyit visszaoldalgott a kút felé, hogy a rögtönítélő bíróság előtt színt vallhasson, de még ne legyen olyan távol a karámba szorított háznéptől, hogy ne tudjon rámutatni bármelyikükre.
– Való igaz, hogy mi voltunk a hajtók – ismerte be csöndesen. – Mi voltunk azok, kegyelmes nagyuram, akik tettünk róla, hogy Kutiala uraságnak, a mi gazdánknak mindig legyen sikeres cserkelése a születésnapján. Foghasson kisfiúkat a hajnali vadászatokon. Mindig legyen, akinek a vérét megigya… De a mi feladatunk itt véget ért! Nem mi öltük le a gyerekeket! Nem mi csapoltuk le a vérüket! Hanem az a szakácsnő, meg a mészáros, aki most is ott bujkál a többiek mögött, leguggolva! – mutatott egy kövérkés alakra, aki elől most hirtelen elhúzódtak a többiek, így láthatóvá vált, hogy a korpulens férfiú egyre lejjebb süllyed a házfal mentén, míg végül ott guggol az épület tövében, kövér izzadságcseppekkel a homlokán.
– Ez egyre szebb lesz, nem igaz, Jalgadel? – szólt oda halkan az immár legkedvesebb testőrének Nihuc. – Ilyen esetekben valóságos lelki kielégülés az ítéletek meghozatala.
A megszólított csak finoman bólintott, és közben jellegzetes farkasvigyor ült ki az arcára.
