Osmosis – 391. fejezet

Talán tíz perc telhetett el, amikor is kinyílt az Orel pilótafülkéjének ajtaja, és kilépett rajta az olasz fiú. Rég nem látott öröm tükröződött az arcán. Nem nézett semerre, hanem nyílegyenesen a kijárathoz sietett. A lépcsőt nem is használva leugrott a homokos talajra, és megindult a legmagasabb dűne felé.

Raudona parancsára a Kisfiú is kiszállt az Orelből, és Mario után eredt. Mire utolérte a homokdűne tetején, mögöttük éppen felemelkedett az űrsikló, aztán a digitális kamuflázs rejtekében eltűnt az égről.

– Hogyhogy nem akartál repülni? – faggatta az android az olasz fiút.

– A repüléssel túl sok bajom még nem is lenne, de a világűrbe nem vágyom – szögezte le Mario, és mintha megborzongott volna már ez utóbbi fogalom említésére is.

– Pedig jó móka – vélekedett a Kisfiú.

– Az lehet, de én most azon a bolygón akarok lenni, ahol Emma is él. És nem száz meg száz kilométernyi magasságból szeretném őt megszemlélni, ami eleve lehetetlen, hanem egészen, de tényleg egészen közelről.

– Ezt megértem.

– Különben is! Nem vagyok én neveletlen bunkó, hogy csak úgy, köszönés nélkül lelépjek a barátaimtól! Márpedig nekem ezek az ős-meori emberek igenis a barátaim lettek az elmúlt időszakban. Sokkal tartozom nekik. Ők segítettek át evilági életem legnehezebb periódusán.

– Igazad van.

– Most visszamegyek elbúcsúzni tőlük. Persze nem örökre, hiszen szerintem fogunk mi még Emmával itt üdülni, és akkor már nem is ketten leszünk, hanem hárman! – rikkantotta Mario, és egy akrobatikus szökkenéssel adott nyomatékot a boldogságának.

Aztán megtorpant, bevárta a mögötte loholó Kisfiút, letérdelt elé, és közölte:

– Megbeszéltem Raudonával, hogy ezt az űrkalandot én most kihagynám. Semennyire sem vonz a dolog. Lehet, hogy félek is. Nem szégyellem bevallani. De a lényeg az, hogy időt nem nyerhetnék, egy percet sem, hiszen úgyis ki kellene várnom, hogy Raudona elvégezze ezzel a két ütődött fiúval az elvégeznivalót az űrállomáson. Hát nem logikusabb, hogy ez idő alatt inkább elbúcsúzzak Ulalu nemzetségétől, és megköszönjem, amit értem tettek? Addig meg Raudona csak tevékenykedjen nyugodtan odafönn a srácokkal, utána meg visszajön értem. Hogy mi az a tevékenykedés, arra már nem emlékszem, pedig elmesélte Raudona, csakhogy nekem végig az járt az agyamban, hogy Emma sohasem csalt meg, engem szeret és az én gyerekemet hordja a szíve alatt! Érted, Kisfiú? Az én gyerekemet! Nem a Zurabét, sem senki másét, hanem az enyémet!

Mario hirtelen fölegyenesedett, majd elképesztő ruganyosságról tanúbizonyságot téve újra felszökkent a levegőbe. Nem volt mindennapi, hogy a puha, homokos talajról akkorát bírt ugrani, hogy a levegőben még a bokáit is összecsattintotta, mint valami jól képzett revütáncos.

– Boldog vagyok! – tárta szét a karját egy homokdűne tetején, a sivatag felé üvöltve, de hamar megfordult, hogy a távoli kikötő, a piac, no meg a barátai fűkunyhós kis faluja irányába is kinyilvánítsa érzelmeit: – Köszönöm, Evilág! Köszönöm, hogy élek! Köszönöm, hogy itt lehetek, ahol az Univerzum legcsodálatosabb embere az én gyerekemet hordozza a gyönyörű szép szíve alatt!

– Ezek szerint Emma is földi ember? – kérdezte a Kisfiú, mire hősünkből elementáris erővel robbant ki a nevetés:

– Annyira vicces vagy, amikor próbálod megjátszani magad! – csapkodta a térdét Mario. – Nincs neked valahol zárlat az agyadban?

A Kisfiú lemerevedve álldogált a homokban, Mario pedig a két ujja közé csiptette az android szintetikus pofazacskóját, és jól megrázogatta, miközben a boldogságtól eltelt harsogása egy pillanatra sem hagyott alább:

– Azt hiszed, nem tudom, hogy mi a pálya? Ne nézz már madárnak, drága barátom, hát már nem a Kalrund Fejedelemségben vagyunk! És nem is tavaly van, hanem most van! És immár nem egy frissen érkező, fogalmatlan földi ember vagyok, hanem Osmosis legboldogabb polgára, hiszen gyerekem lesz! Juhhééé!

Most megint egy kiadós futás következett, át a homokon, aztán meg a kopár mezőkön, de az első pálmaligetbe érve Mario megint csak megtorpant, aztán hátrafordult, és letérdelt a Kisfiú előtt:

– Köszönöm neked, drága kis barátom.

– Micsodát? – értetlenkedett az android.

– Már megint teszed a hülyét? – kacagott fel Mario. – Raudona megmondta, hogy azt a sok értelmetlen és semmirevaló, nem is létező emléket te gyomláltad ki az agyamból. Ezért is kellett ennyi kvintát itt töltenem. Hogy új emberként térhessek vissza Osmosisba. És soha többé ne bántsam meg Emmát. Akit a világon a legjobban szeretek.

– Igazán semmiség – vonogatta a vállát a Kisfiú.

– Semmiség? Még hogy semmiség??? A legnagyobb jót tetted velem, drága barátom! Érted? Most már úgy megyek vissza Osmosisba, hogy tiszta és világos előttem minden! A torz emlékeim nem léteznek, a fájdalmaim valótlanok, szeretem Emmát, és ezen kívül semmi más nem számít nekem. Erre mondod azt, hogy semmiség?

Mario most már nem is az android pofazacskóját rázogatta meg, hanem egy jókora tockost mért a Kisfiú nyakszirtjére, aztán felpattant, és elszáguldott a fűkunyhós falucska irányába. Időnként pedig felugrott, és összecsattintotta a bokáját.

A faluban nem találtak senkit. Teljesen néptelenek voltak mind a kunyhók, mind az ültetvények.

– Nem csoda, elvégre szabadnap van – állapította meg önmagát vigasztalva Mario. – Akkor meg irány a kikötő!

A tengerparton bezzeg szokás szerint pezsgett az élet. Az árusok kiabáltak – mindenféle rigmusokkal éltették a portékáikat –, a vevők alkudoztak, a talicskások szaladgáltak a sorok között, egyszóval minden zajlott a megszokott medrében.

– Idefigyelj, Kisfiú! – hajolt le Mario az androidhoz, és a zsebébe nyúlt. – Itt van egy arany. Hozd el nekem érte a legnagyobb és legdíszesebb virágcsokrot, ami csak létezik ezen a piacon!

– Rendben – kacsintott a Kisfiú, és már el is nyargalt a piac túlvége irányába.

Mario fölegyenesedett, és végigtekintett a pavilonokon. Az arcán magabiztosság tükröződött, a szája szegletében boldog mosoly ült. Úgy érezte, még soha nem volt ennyire derűlátó és vágyakozó. Örült az életének.

Raudona mindjárt visszajön érte, és végre hazamehet Osmosisba. Haza. Igen. Így érezte, ez a szó jutott eszébe. Mert az otthon csakis ott lehet, ahol Emma is van. A többi nem számít. A többi mind félresikerült gondolat, hamis emlék, megzavart fejjel összeálmodott baromság és tudatalatti zagyvaság.

Trombitaszó harsant fel ekkor. Vagy valami hasonló. Kürt, netán duda, esetleg harsona, vagy a jó ég tudja megkülönböztetni ezeket a furcsa evilági hangszereket. Mindenesetre valamiféle rettentően vidám dallam szelte át a levegőt, és a népek ettől furamód felvillanyozódtak. Sőt, elkezdtek nyomulni a kikötő egyik mólója felé, ahonnan a pajkos dallam hallatszott.

Mariót is elragadta a tömeg. De nem bánta. Sodródott velük. Legyen. Nézzük meg, mire kíváncsi ennyire ez a kikötői népség. Miféle produkció lehet ez?

A deszkamólónál egy mutatványos hajó kötött ki éppen, és úgy ugráltak le a fedélzetéről a komédiások, mint a pattogó bolhák. Nagy kört alkottak, paravánt is felhúztak, és ekkor zendítettek csak rá igazán a hajó tatján harsonázó zenészek! Mintha mindegyik attól tartott volna, hogy kifogy a levegő a tüdejéből!

A kör közepén megjelent egy csörgősipkás alak, aki rendkívül harsány és magamutogató produkcióba kezdett, az oldalán pedig egy húsz év körüli fiú… egy rendkívül ismerős húsz év körüli fiú nagyon setesután, ügyetlenül és végtelenül bénán táncolt. Nevetséges mozdulatokkal dobálta szerteszét a karjait és a lábait, ennek nyomán pedig az történt, hogy Mario lelkében egyszerre minden, de minden összeomlott.

Ebben a pillanatban még az istállószagot is érezte az orrában, és ahogy ott állt, teljesen lemerevedve, csakis egy szó zakatolt az elméjében: – Gonagó!