Osmosis – 388. fejezet

A második alkalommal Nihuc már sokkal derűlátóbban látott neki a titkos műveletnek a pince mélyén. Az alaphelyzet azonban hasonló volt: amíg ő a sarokban piszmogott a furcsa készülékkel, Grobonir őrvezető egyfolytában beszélt hozzá.

– Megint csak sokat gondolkodtam, vezérezredes – bocsátotta előre. – Ebben a pincében mást úgyse nagyon lehet csinálni. Gondolkodni meg edzeni. És pont erről az utóbbiról van szó.

– Csakugyan? – kérdezett vissza látszólag szórakozottan Nihuc.

– Úgy bizony! Szóval, azt már kezdettől fogva sejtettem, hogy nem akarsz kivégeztetni. De még csak saját kezűleg megfojtani sem. Máskülönben miért hoztál volna olyan ételeket nekem, amilyeneket legfeljebb csak nagyurak meg olimpiai bajnokok ehetnek?

– Honnan tudod, hogy miket esznek az olimpiai bajnokok? – vetette közbe az országbíró.

– Onnan, hogy én voltam az egyik palotaőr valamelyik díjkiosztó utáni ünnepségen. De ne szólj mindig közbe, mert akkor sosem jutok a végére! Nahát… Szóval, nemcsak feltápláltál, hanem még azt is biztosítottad, hogy edzhessek. Hogy súlyt emelhessek. Ha nem ez lett volna a célod, akkor miért hagytad volna itt ezt a furcsa követ?

– Követ?

– Azt. Követ. Vagy mi a fene ez, ha nem kő? Mondjuk nehéz, mint a rossz nyavalya, viszont egyáltalán nem kemény. Még soha nem láttam ilyet sehol sem azelőtt.

– Úgy hívják, hogy gumi.

– Hogy mi?

– Mondom: gumi. Nem csodálom, hogy nem ismered, mert Evilágban még nem is létezik. Főleg nem ebben a tömör változatban.

– Hát akkor milyen világban létezik? – ámult el az őrvezető.

– Hamarosan megérted, ne aggódj – nyugtatta meg Nihuc.

– Szóval, itt van ez a gumi nevű kő – lendült túl a különböző világok kérdéskörén Grobonir. – Próbáltam vele összetörni a láncot, meg leverni a bilincset, elismerem. De nem sikerült. Merthogy ez a kő nem kemény. Csak nehéz. Hát mi mást csinálhattam volna vele? Elkezdtem emelgetni.

– Ennek meg is látszik az eredménye – fordult meg végre az országbíró. – Izmosabb vagy, mint valaha. És ez azért nagy szó, mert már akkor sem voltál valami egyszálbél legény, amikor idehoztalak.

– Ez tény – húzta ki magát az őrvezető, és elkezdte feszítgetni a karjait és ugráltatni a bicepszét. – A saját testőrtársaim se ismernének rám.

– De. Szerintem rád ismernének – jegyezte meg kissé gondterhelten Nihuc. – Nemsokára teszünk róla, hogy ez ne fordulhasson elő. Mindenesetre most feküdj le a priccsedre, kérlek.

Grobonir engedelmesen hanyatt dőlt a fekvőhelyén, és hagyta, hogy az elöljárója sorban ráilleszthesse a fejére a már jól ismert érzékelőket.

– Mondd csak, amikor lebuktál, miért állítottad azt a Kormányzói Palota lugasában, hogy ez a rendkívüli tulajdonságod már gyerekkorod óta megvan? – érdeklődött az országbíró, miután letelepedett a kövezetre, a priccs mellé.

– A sebezhetetlenségről? – kérdezett vissza Grobonir.

– Naná. Mi másról?

– Az összekötőm tanította meg nekem, hogy mit kell mondanom, ha netán lebuknék.

– És ki az összekötőd?

– Csak nem gondolod, hogy az orrodra fogom kötni? – hördült fel az őrvezető. – Ez a legszigorúbb titok!

Nihuc csöndesen mosolygott magában a kialakuló kettős identitás végleteinek eme látványosan hullámzó megnyilvánulásán. Aztán kérdezett mást:

– Volt valamilyen konkrét feladatod? Egyáltalán miért volt fontos, hogy a kormányzó közelébe kerülj? Talán meg kellett volna ölnöd őt?

– Azt mondták, hogy a Nergalnak fontos vagyok. És a Nergalnak az is fontos, hogy Dariosz közelében legyek. Ezért is jelentkeztem a Kormányzói Testőrségbe. De azt nem mondták, hogy egyszer majd meg is kell ölnöm. Csak annyit mondtak, hogy figyeljek meg mindent, amit csak tudok, a legapróbb részletekig.

– De valakinek mégiscsak jelentened kellett, nem igaz?

– De igaz. Az összekötőmnek.

– És ki volt az?

– Csak nem képzeled, hogy elárulom?

Nihuc belenyúlt a készülék plasztikus kijelzőjébe, és finoman állított rajta valamit.

– Az összekötőd Osmosis polgára?

– Voltaképpen ma már igen, de ő igazából Aldea Királyság leghűségesebb alattvalójának tartja magát, már kicsiny gyerekkora óta. És ha ránézel, akkor tudhatod, hogy az nagyon régen volt. Mármint a gyerekkora. Ugyanis meglehetősen öreg.

– Milyen időközönként találkoztál vele?

– Ez változó volt. Attól függött, hogy mikor vagyok szolgálatban. Meg hogy mikor osztottak be olyan őrjáratra, amelyik az Orgil-birtokot is érintette.

– Az összekötőd tehát az Orgil-birtokon élt?

– Még most is ott él. Legalábbis így tudom.

– És ki ő?

– Hát csak nem képzeled, hogy felfedem a kilétét az öregasszonynak???

Nihuc újra belenyúlt a készülék plasztikus kijelzőjébe, és megint csak állított rajta valamit. Aztán kiült a jellegzetes farkasvigyor a képére, amikor megkérdezte:

– Nem tartod viccesnek, hogy az összekötődet, Zina nénit az egyik bajtársad, Brogin testőr baszogatja?

Grobonir őrvezető jóízűen felnevetett:

– De! Nagyon is! Az az ostoba nyomorult! Hát az olyan bamba, hogy mindenki szerint Zina néni az első nő, aki valaha is beengedte őt a kéjbarlangjába! Hihehöhöhö!

– Ki az a mindenki?

– Hát mi, a testőrtársai! Gondolod, hogy egy pillanatig is titok maradhatott, hogy az a bamba fasz Brogin az öreg Zina nénit baszogatja? Én azt csodálom, hogy te nem tudtad, elvégre te vagy a Kormányzói Testőrség parancsnoka, vezérezredes! Hihehöhöhö!

– Maradjunk inkább a tárgynál – javasolta Nihuc. – Hogy hívják az összekötődet?

Grobonir testőr arcán a parttalan vidámság jelét hirtelen átvette az elementáris felháborodás:

– Csak nem képzeled, hogy felfedem a kilétét?

A metamorf elismerően dörmögött az orra alatt:

– Szó se róla, nem végzett rossz munkát a Nergal. Bizonyos információkat nagyon mélyen belevéstek az agyadba. De semmi gond, majd ha már te leszel én és én leszek te, akkor teszünk róla, hogy ezeket az akadályokat elhárítsuk egy nagyon gyümölcsöző és sokra hivatott együttműködés útjából.