Osmosis – 381. fejezet

Mario kilépett a fűkunyhóból, és kissé megborzongott. Hiába, mégiscsak őszelő volt már, ilyenkor még a Belső-tenger déli partvidékén is végigszalad egy-egy hűvös szellő hajnaltájt, nincs ezen mit csodálni. Egyébként meg teljesen igaza van az Ulalu nevű pasasnak, ilyenkor kell öntözni, nem a nap közepén, a rekkenő hőségben, mert azt megsínyli ember s növény egyaránt.

– Jövünk már, művezető úr! – kiáltott oda hősünk Ulalunak, nyomában a két inkognitóban lévő trónörökössel és a Kisfiúval.

– Ma nem locsol, ma gaz csipeg – bocsátotta előre Ulalu.

– Ahogy a művezető úr kívánja – bólintott Mario.

Aztán úgy lépte át az ültetvényt szegélyező csatornát, mintha az csak valami hitvány erecske volna. Eszébe is jutott rögtön egy hajdani emlék, amikor otthon, Torinóban ugyanígy hajnaltájt igyekezett hazafelé a Via Avigliana házai között, és meglátott egy részeg fazont, aki az egyik kapualjban pisilt, szétvetett lábakkal, és pont úgy csorgott hátrafelé a lábai között a kis húgypatak a járdán, mint ahogy itt, a Déli-földrészen, az ős-meorik téglalap alakú ültetvényei között csordogált az öntözőcsatorna.

– Mit csináltál, kordés ember? – hallotta a háta mögött Zizi hangját. – Hogy tudtál ekkorát lépni? Nem féltél, hogy szétrepedsz hosszában?

– Nyumi mityum unyimi – tette hozzá Tutyi, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.

– Jól mondod – vágta hátba biztatólag ifjabb Kalrundot a Kisfiú –, valóban az unyimi nevű növény az, amit ma délelőtt ki kell gazolnunk.

– Unyimi! – kurjantott nagyot Ulalu is, mire minden téglalap alakú ültetvényen térdre ereszkedtek az emberek, és elkezdték puszta kézzel kicibálni, kicsipkedni a kisebb-nagyobb gazszálakat a földből.

Egyedül Mario nem ereszkedett térdre. Valahogy rosszat sejtett. A fejében megszólalt Nyinya néni hangja, és azt mondta, hogy itt hét baj lesz. Közben furcsa, de ismerős zúgást hallott a feje fölött, így hát felnézett. Az égen az Orel repült, jól láthatóan, a digitális álcázást mellőzve, és csakhamar akkora jégesőt bocsátott a földre, hogy a jeges zápor letarolt minden növényt, no meg egyúttal minden embert is.

Ulalu, Ulala és Ululu betört fejjel fetrengtek a sárban, az unyimi ledőlt zöld szárai között, és fájdalmasan óbégattak. Csak egyvalaki tudott állva maradni. Egy terhes nő, akinek akkora volt a hasa, mint Osmosis főtemplomának kupolája. Legalábbis Mario számára így tűnt, hiszen képtelen volt másra fókuszálni, csakis az állapotos nő domború hasára. És ez a szőke démon nem volt más, mint Emma.

– Te mit keresel itt? – üvöltötte át a jégzáport Mario.

– Eljöttem, hogy megmondjam, nem csaltalak meg! – ordította vissza Emma.

Ekkor mintha elzártak volna egy csapot az égben, az eső elállt, és síri csend telepedett a tájra. Csakhogy ezt a csendet kisvártatva egy igencsak disszonáns hang vágta ketté. Valaki egy dallamot fütyült, legalábbis próbálkozott, de a füttyögése tele volt hamis hangokkal.

Mario jobbra nézett. A földig ledőlt növényeken túl meglátta Gonagót, a középkori ruhába öltözött srácot, aki a saját hamis füttyszavának ritmusára bénán táncolt, és nagy ritkán egy ritmikus gúnydalt is vegyített a kétes értékű produkcióba:

– Ne higgy neki, jó barát, hazudik a céda, megszüli Zurab fiát, még ma kakasszóra, ne-higgy-ne-ki-jó-ba-rát, ha-zu-dik-a-cé-da, meg-szü-li Zu-rab fi-át, még ma ka-kas-szó-ra…

És valóban, a fűkunyhós kis falu felől kakasszó hallatszott, mire Emmánál megindult a szülés, és Osmosis főtemplomának kupolájából egyszer csak előbújt az új jövevény. De ez a jövevény még csak véletlenül sem egy csecsemő volt, hanem egy jól megtermett Zurab, egy katonai páncélba öltözött óriás, aki pillanatok alatt olyan magasra növekedett, hogy egyetlen dühödt karcsapással leverte az égről az Orelt.

Az űrsikló rázuhant egy folyóparti sziklára, és rögtön felrobbant. A lángtengerből Raudona, Oleszja, a kormányzó és Attila botladozott elő, illetve Matteo Calderone, aki még az általános iskolában tanította Mariót, és megmondta neki, hogy soha a büdös életben nem lesz belőle semmi.

– Mit csináltál, kordés ember? – ordította vádló hangon Zizi. – Ez mind miattad van! Miért nem tudtál belenyugodni, hogy megcsalt a bigéd?

– Megmondtam, hogy baj lesz. Megéreztem – harsant fel az égből Nyinya néni hangja, és a sértődött kinyilatkoztatás betöltötte az egész vidéket, még a kikötőben is megmerevedtek a tengerészek, és döbbenten fordították arcukat a felkelő Nap felé.

A Belső-tenger egyetlen nagy, összefüggő hányássá változott, tele borsószemekkel, babbal és répadarabokkal, amelyek közül diadalmasan emelkedett ki Kozara bácsi gigantikus alakja.

– Bátran igyál belőlem, én nem árulok fosatós bort – közölte sztentori hangon az öreg borász, de olyan erős tónusban, hogy attól még a part menti pálmafák is ledőltek.

A Kisfiú eközben idejét érezte, hogy véget vessen a rémálomnak, és ráugrott Zurab lábszárára, majd kismajom módjára belecsimpaszkodott. Már éppen elő akarta vezetni a villámlós, kékségesen sistergős produkcióját, de Zurab egyszerűen csak lenyúlt, mint akit bolha csípett meg, és két ujja közé fogta a Kisfiút. Amikor a szeme elé emelte, vigyorogva csak annyit kérdezett tőle:

– Na, mi van, öcskös? Zárlatos lettél?

– Te csak egy ostoba halárus vagy! – visított cincogó hangon a Kisfiú.

– Igen? Hát akkor most belefőzlek a hallevesembe – közölte gúnyosan vigyorogva Zurab.

– Segítség! Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten a Kisfiú, és vele együtt a lángoló hajú Raudona, a kicsit sem színészkedő Attila, valamint a Matteo Calderone nevű általános iskolai tanító.

– Segítség! – ordította most már Mario is.

– Nyugodj meg – biztatta a Kisfiú, és elkezdte rázogatni a vállát. – Semmi baj. Nagyon kérlek, nyugodj meg.

– De hát mindenki meghal!

– Csak rosszat álmodtál – mondta halkan a Kisfiú, miután Mario a rázogatás nyomán végre kinyitotta a szemét.

A kiáltozásra a két trónörökös is felriadt, de amikor látták, hogy nincs semmi gond, hamar visszaaludtak.

Mario persze nem tudott, sőt nem is akart visszaaludni. Rengeteg kósza gondolat kínozta, és egyszer csak megkérdezte a Kisfiútól:

– Hajlandó lennél magyarázatot adni nekem néhány dologra?

– Természetesen – szólt csöndesen az android. – Kérdezz csak bátran, a legjobb tudásom szerint fogok válaszolni.

Mario angolra váltott, hogy Zizi és Tutyi még véletlenül se érthessék, amit mond:

– Miért van tele a fejem rengeteg olyan emlékkel, amiket képtelen vagyok felismerni? Már egy ideje mindenféle emberek, hajók, utazások és sok más furcsaság tölti be a gondolataimat, amikkel sehogy sem tudok megbarátkozni. Egyszerűen nem értem őket.

– Hallottál már az emberiség közös tudatalattijáról?

– Rémlik valami. Még otthon, a Földön olvastam róla. Talán a híres pszichiáter, Jung nevéhez fűződik ez az elmélet, ha jól tudom.

– Jól tudod. Jung szerint a tudattalan nem csupán személyes élmények tárháza, hanem öröklött mintázatok és archetípusok gyűjteménye is, amelyek minden ember pszichéjében megtalálhatók. És ez nemcsak a földi emberiség esetében igaz, hanem az evilági emberiség esetében is. Az ittenieknek is van közös tudatalattija. Te pedig már eltöltöttél annyi időt Evilágon, hogy ez a fajta kapcsolódás létrejöjjön az elméd és a helyi emberek közös tudatalattija között. Nyilvánvaló, hogy ebből származnak az emlékképeid.

– És a meori nyelvtudásom is?

– Az is.

– De akkor hogy lehet az, hogy Attila vagy Szubotáj nem beszéli a meori nyelvet, a kormányzó meg például nem beszél norlingul?

– Mindenkinél máskor és másképp következik be ez a fajta kapcsolódás. Ráadásul hozzád képest ők jóval idősebbek, a te fiatal agyad pedig még fogékony, tehát abszolút érthető, hogy alaposan megelőzted őket.

Mario ezen eltöprengett kissé, és mivel logikusnak találta, rátért arra a témára, amelyik leginkább izgatta a fantáziáját:

– Mondd csak, ők is más testben szerepelnek?

– Kicsodák?

– Hát, mondjuk Dariosz. Vagy Szubotáj, Attila, meg a többi földi ember. Ők otthon is így néznek ki, vagy szintén kaptak egy új testet, mint én?

Válasz helyett a Kisfiú egyelőre visszakérdezett:

– Emlékszel, mit meséltél nekem tavaly, nem sokkal azután, hogy találkoztunk? Tudod, arról a lovagos játékról, amit annyira szerettél a Földön. Azt mondtad, a kedvenc részed az eleje volt, amikor összeállíthattad a saját figurádat. Hogy milyen magas legyen, milyen legyen a termete, az arca, a haja színe…

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az itteni testem voltaképpen a tudatalatti vágyaim kivetülése?

– Evilág sokféle vágyát teljesítheti az embernek – felelte rejtélyesen az android.

– Még mindig nem árultad el, hogy a többiekkel mi a helyzet – mutatott rá türelmetlenül Mario.

– Nem mindenkinek adatik meg az, ami neked, hogy másik testbe költözhessen. De ha belegondolsz, ez nem is lenne szerencsés. Képzeld el például az űrhajósokat, amint magukhoz térnek a hibernációból a Zvezda fedélzetén, és meg sem ismerik egymást. Ez rengeteg fölösleges bonyodalmat eredményezett volna. A földi társaid tehát mindannyian úgy néznek ki, mint otthon.

Az olasz fiú ezen már hosszasan eltöprengett. Először újra rátört a kitaszítottság érzése, ami csöppet sem volt kellemes, de aztán legyűrte magában. Különben is, a Kisfiúnak igaza van, hát a Zvezda fedélzetén kész káoszt okozott volna, ha mindenki jelmezbálosat játszik, és az egyik űrhajós hercegnőnek képzeli magát, a másik meg Zorrónak vagy Supermannek. Lehet, hogy nem is élték volna túl az egész kalandot, ha a menekülés helyett először is azt kellett volna tisztázniuk, hogy voltaképpen ki kicsoda.

Arról nem is beszélve, hogy nyilván egyedül ő volt ronda és kövér ebben a földi társaságban. Dariosz minden bizonnyal otthon is kisportolt és jó megjelenésű, miért vágyott volna másik testre? Attila is egy igazán sármos férfi, máskülönben biztos nem kapott volna annyi főszerepet. És bár Mario nem ismert Szubotájon kívül más mongoloid embert, de úgy vélte, a tatár is jóképű fickónak számít az övéi között. Ugyan nem valami sudár férfi, de a pilóták meg az űrhajósok között egyébként sem akad túl sok égimeszelő, nem volna praktikus. Oleszját meg Sztavrilát pedig aztán említeni is kár, mindketten bomba jó csajok, miért akartak volna másik karosszériát?

– És amikor majd hazamegyek, akkor vihetem magammal ezt a testet? – tett fel egy újabb kérdést a Kisfiúnak.

– Ez nem történhet meg – szögezte le csöndesen, de határozottan az android.

Ott egye meg a penész – gondolta Mario. Úgyis nehezen tudná megmagyarázni a szüleinek meg az ismerőseinek, hogy ő voltaképpen ugyanaz a fiú, csak egy másik bolygón kicsinosították. Majd elkezd edzeni, ha hazatér, hogy jobb formába kerüljön. Először csak otthon fog súlyzózni, aztán beiratkozik egy edzőterembe… sőt! Lovagolni is fog.

– A lovaglótudásom megmarad majd?

– A lovaglótudásod immár életed végéig megmarad – jelentette ki a Kisfiú.

Mario nem kérdezett többet. Ebben a boldogító tudatban akart elaludni. Milyen nagyot fog nézni otthon mindenki, aki valaha csúfolta! Összesúgnak majd a háta mögött, és azt mondják, lehet, hogy ez a srác se nem helyes, se nem csinos, de egy igazi ördöglovas!