Osmosis – 379. fejezet

Mario félrevonult egy kicsit a három fiútól. Letelepedett a piac előtt egy nagyobb kőre, mélyeket lélegzett, és megpróbálta kikapcsolni az agyát. Elhatározta, hogy kizárólag a látványra fog koncentrálni, hátha akkor elcsöndesedik ez a kibírhatatlan zsivaj az elméjében.

A tenger felé fordult. Színes vitorlájú halászbárkák és lapos fenekű kereskedelmi hajók mozogtak a part mentén. Egyes gályák alacsonyak és kecsesek voltak, mások robusztusabbak, nagyobb szállítmányokkal. Ez utóbbiak fedélzetén térdnadrágos, félmeztelen tengerészek kurjongattak egymásnak különféle vezényszavakat és rövid üzeneteket, bizonyos hajókon meori, másokon meg norling nyelven. A szél fűszeres illatokat hozott a tenger felől. Száradó gyógynövények, citrusfélék átható szaga és valami csípősebb, ismeretlen aroma keveredett a levegőben.

Az olasz fiú aztán visszafordult a piac irányába. Hirtelen a nyüzsgő élet minden hangja ott zsibongott a fejében. Az árusok és a vevők széles taglejtések közepette alkudoztak, míg végül egymás tenyerébe csaptak. A rakodómunkások fáradhatatlanul sürögtek-forogtak, egy- vagy kétkerekű taligáikat tolva hihetetlen magabiztossággal közlekedtek a legnagyobb tömegben is.

Az egész partszakasz az áldott napfény jegyében élt és működött. A piaci standokat színes vásznakkal védték a Nap perzselő sugaraitól. Az emberek napbarnított bőre csak itt-ott bukkant elő lenge vászonruházatuk alól. Az asszonyok élénk színű kendőkkel, a férfiak különös, csonka kúp alakú, széles karimájú kalappal védekeztek a napszúrás ellen. Távolabb, a kis öböl túlsó végében a sólepárló teraszok fehér, csillogó sávjai vakítóan verték vissza a napfényt. Messziről olybá tűnt, mintha hó borítaná a partvidéknek azt a részét.

Mario nagyot sóhajtott, amikor felfedezte, hogy a Kisfiú és a két ütődött herceg közeledik felé. És a legviccesebb az volt, hogy a két szélen haladó trónörökösök meg voltak győződve róla, hogy most ők vigyáznak erre a pöttöm kis legénykére, akinek úgy szorongatták a kezét, mintha soha el sem akarnák engedni.

– Kordés ember! Kitaláltad már, hogy mit fogunk itt csinálni? – kérdezte Zizi már messziről. – Egyáltalán kihez jöttünk?

– Melegy vany, és nyiny itty a anyunyám – tette hozzá Tutyi, amikor odaértek, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.

Mario a Kisfiúra nézett, de ő szemmel láthatólag nem akarta elorozni a válaszadás jogát.

– Majd kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk – bökte ki végül Mario, ám végül semmiféle találgatásra nem volt szükség, ugyanis hőseinkhez odalépett egy gyékényszoknyás, napbarnított kis fickó, és a hangsúlyozás legcsekélyebb igyekezetét is mellőzve, fahangon kijelentette:

– Vagyok Ulalu. Jó napot. Kell három munka.

Mario elképedve meredt az alacsony emberkére. Minden egyes szót értett a közlendőjéből, hiszen meori nyelven hangoztak el, csakhogy az értelmüket sehogy sem tudta összerakni. Szerencsére ekkor odasündörgött mellé a Kisfiú, és tájékoztatásképpen megsúgta:

– Ős-meori nyelven beszél. Ez sokkal egyszerűbb és primitívebb, mint az általad ismert meori. Azt mondta, hogy három munkásra lenne szüksége.

– De hát munkát mondott, nem munkást – értetlenkedett Mario, szintén norling nyelven, hogy ne bántsák meg a kis embert.

– Náluk minden egyszerűbb – vonta meg a vállát a Kisfiú. – Majd tapasztalni fogod. Munka vagy munkás, egyre megy. A szövegkörnyezetből általában kiderül.

Igaza lett az androidnak, a gyékényszoknyás emberke máris folytatta a meggyőzést:

– Három munka kell. Jön velem falu. Mind. Lesz szállás, lesz étel, lesz munka. Kell?

– Kell – vágta rá hirtelen ötlettől vezérelve Mario.

– Jó – nyugtázta az alacsony emberke. – Jön nyomon.

És elindult valahova, igen határozott léptekkel.

Mario tanácstalanul nézett a Kisfiúra, de ő akkor már lelkesen taszigálta a két bamba trónörököst, hogy eredjenek a gyékényszoknyás emberke nyomába, és az olasz fiút is arra biztatta, hogy kövesse a menetet.

Hamarosan maguk mögött hagyták a piacot, aztán a fehérre meszelt, sártéglából épült földszintes kis házakat, és kiértek egy pálmaligetbe. Azon túl pedig, nagyjából húsz perc gyaloglás után egy elképesztő folyóvölgy tárult a szemük elé. A folyó mindkét partján szabályos, téglalap alakú ültetvények terültek el. Mint egy-egy kis kert. Mindegyik más színben pompázott, a tarkálló ültetvények között pedig vékony kis csatornák futottak. A csatornák partján gyékényszoknyás férfiak és nők serénykedtek, karos emelők és favödrök segítségével vizet locsoltak a növények tövére.

Mario megtorpant egy pillanatra. Végigjáratta a tekintetét a színes ültetvényeken, és csakhamar megállapította, hogy mindegyikre jut két ember, kivéve a keletre eső három utolsót, amelyeken csak egy-egy gyékényszoknyás serénykedett. Az Ulalu néven bemutatkozó pasas tehát igazat mondott, tényleg pont három „munkára” volt szüksége. Micsoda véletlen!

– Ezt ti intéztétek? – fordult oda az androidhoz.

– Mit? – meresztett ártatlan szemeket a Kisfiú.

– Mindegy – legyintett Mario, aztán a nyaka közé kapta a lábát, hogy utolérje a menetet.

A beosztás pillanatok alatt elkészült. Tutyi például Ulalu lányával, Ulalával került egy párba. Mario őszinte megdöbbenésére perceken belül úgy beszélgettek egymással, mintha ezer éve munkatársak lennének. Ők láthatóan jól megértették egymás beszédét, de az olasz fiúnak halvány fogalma sem volt, hogy mi a bánatról folyik a diskurzus.

Zizi Ulalu fiával, Ululuval kezdte meg a közös munkát. Az inkognitóban lévő herceg a bemutatkozás után nem mulasztotta el közölni, hogy rendkívül sokat tud a gyertyákról és a csillárokról. Kiderült, hogy Ululunak fogalma sincs róla, mi az a csillár, Zizi pedig ettől nagyon boldog lett.

– Csak figyeld, amit mondok. Estére mindent tudni fogsz a csillárokról – biztatta a fancsali arcú fiút.

– Mondd csak – szólt oda Mario a Kisfiúnak norling nyelven –, ezeknek az ős-meoriknak csak az U, az A meg az L betű szerepel az ábécéjében?

– Nem tudnak írni – jött a válasz.

„Én vagyok a hülye, hogy egy androiddal próbálok meg viccelődni” – gondolta Mario, aztán nekilátott az öntözésnek, Ulalu legnagyobb megelégedésére.

Az alkonyat közeledtével a közösség tagjai – mintegy varázsütésre – egyszerre hagyták abba a munkát. Mario ezen is nagyon elcsodálkozott, mivel sem dudaszó, sem másféle egyértelmű jel nem hirdette ki a „munkaidő” végét. Az emberek mindenesetre szó nélkül elvonultak az ültetvényeken túl fekvő kis faluba, és ott csakhamar megkezdődött a közös vacsora.

Az olasz fiú nem számított semmi jóra az egyszerű fűkunyhók között, már ami a gasztronómiát illeti. Aztán rögtön a teríték megszemlélése közben elnézést kért magában a derék vendéglátóktól. A menüt mindenféle egzotikus gyümölcsök, a legkitűnőbb kecskesajtok, halak és kövön sütött lepények képezték, valami mennyei fűszerezéssel.

Mario a vacsora végeztével alig bírt felkelni a helyéről, úgy teleette magát. Márpedig kénytelen volt feltápászkodni, mert Ulalu – akit hősünk csak művezetőnek nevezett magában – közölte, hogy most elvezeti őket a szállásukra.

Az éjszakai hajlékként kijelölt fűkunyhó abszolút mentes volt bármiféle luxustól, cserébe kellemes illat és jó hűvös uralkodott benne, továbbá érdekes módon nem tartalmazott semmiféle éjszakai bogarat. A Kisfiú ezt azzal magyarázta, hogy a kunyhó falait olyasféle fűszernövények főzetével locsolták le, amely taszítja a rovarokat, az emberek viszont finomnak és nyugtató hatásúnak találják az illatát.

Mario elgondolkodva heveredett le vastag gyékényszőnyegekből összeállított fekhelyére. A két trónörökös már rég egyenletesen szuszogott, amikor ő még mindig álmatlanul bámult bele a sötétbe.

– Nem tudsz aludni? – törte meg a csendet váratlanul a Kisfiú.

– Gondolkodom – felelte szűkszavúan hősünk.

– Pedig jobb lenne, ha inkább kipihennéd magad. Holnap korán kezdődik a reggeli műszak. Az időjárás miatt. A nap közepén, amikor a legmelegebb van, akkor hosszú szieszta lesz, délután pedig jön az újabb dologidő.

– Mi a fenének állandóan öntözni? Kicsit túlzásnak tűnik.

– Egyáltalán nem biztos, hogy holnap is a fűszernövények öntözésre vezényli ki a népet Ulalu főnök, sőt! Szerintem a gyümölcsligetekbe megyünk majd. Vagy a zöldségültetvényekre kapálni.

– Remek. Legalább nem lesz egyhangú a meló – nyugtázta Mario, majd hirtelen témát váltott: – Te már sokszor jártál itt, igaz? Legalábbis úgy vettem észre, hogy jól ismernek téged ezek a derék, szorgos kis emberek.

– Igaz.

– És azt is hallottam, hogy a művezető Nemeszisznek szólított.

– A görög Nemeszisz a büntető igazság istennője volt…

– Ne nézz hülyének, Kisfiú. Azt nagyon nem szívelem. Főleg mostanság. El ne magyarázd nekem, hogy ezek az ős-meorik pont egy általuk teljesen ismeretlen görög istennőről neveznek el egy nyolcévesforma kölyköt, aki ráadásul látványosan hímnemű.

– Csak mint érdekességet jegyeztem meg.

– Hát persze. Nézd, én nem állítom, hogy egy nap alatt máris nagy tudósa lettem az ős-meori nyelvnek, de az eddigi tapasztalataim alapján nagy összegben mernék fogadni, hogy a Nemeszisz azt jelenti, hogy te se nem eszel, se nem iszol.

– Így igaz.

– És ezt nem furcsállják ezek a kedves kis emberkék?

– Nem. Meg vannak róla győződve, hogy én Szungbe fia vagyok, így nincs szükségem sem vízre, sem táplálékra.

– Ki a rosseb az a Szungbe?

– A viharok istene, aki képes villámokat szórni az égből, ha haragos a kedve.

– Jó tudni, hogy voltaképpen három trónörökössel fekszem egy fedél alatt. Meg vagyok tisztelve… Ezek szerint már ismerik az elektronikus jellegű mutatványodat.

– Volt rá eset, hogy prezentálnom kellett.

– El nem tudom képzelni, hogy ki akarhatta bántani ezeket a szelíd, békés embereket…

– Rendszeresen akadnak olyan zöldfülűek a Déli-földrész tengerpartján, akik egyáltalán nincsenek képben az itteni viszonyokat illetően, és keménykedni meg okoskodni próbálnak. Nem bírják felfogni, hogy az ős-meorikat semmilyen módon nem lehet gyarmatosítani. Sem átverni nem hagyják magukat, sem a rabságot nem tűrik. Ezt az Ulalut, vagy bármelyik gyermekét akár halálra is korbácsolhatnák, akkor sem dolgoznának ingyen senkinek. Egyszerűen olyan a habitusuk, hogy nem viselik el a szabadságuk legcsekélyebb korlátozását sem.

– Dicséretes dolog – jegyezte meg ásítozva Mario.

– Egyszerű emberek, de nem primitívek. Egyszerű a nyelvük, a hitük, az életük, az észjárásuk, de vannak olyan alapvetéseik, amelyekből nem engednek soha, semmi áron. Ha ezt tiszteletben tartod, akkor a legjobb barátjuk és a legelégedettebb kereskedelmi partnerük leszel. Hozol nekik szöget, kalapácsot, vasfogót, ácskapcsot, és kapsz érte fűszereket. Hozol nekik kelmét, szövetet, kendőt, tetszetős bizsut, egyéb csecsebecséket, és kapsz érte sót, vagy halat, esetleg sózott halat. Hozol gabonát, vagy bármi mást, ami náluk nem terem meg, és kapsz érte gyümölcsöt, ami sehol máshol nem terem meg. A pénzt nem ismerik, vagy legalábbis nem nézik semmibe. Számukra sem az aranynak, sem az ezüstnek nincs értéke, elvégre az efféle csillogó érmék nem használhatók a világon semmire… És nincs igazuk?… Ébren vagy még, barátom?

Most már Mario is egyenletesen hortyogott, akárcsak a két inkognitóban lévő trónörökös. Az android pedig elégedetten konstatálta, hogy szerfölött eredményes volt a nyugtató, stresszoldó hangfekvésre váltania. De persze tudta, hogy az előttük álló éjszaka nem lesz eseménymentes.